Panem nostrum quotidianum

Esett az eső ezen a késő őszi vasárnapon egész nap, és még este is, amikor a harangok misére hívták az embereket. A borongós nap végén hamar sötétedett. Kevesen is jöttek el a templomba, a legtöbben inkább már délelőtt voltak.

Laci a szokásos helyen várta a szertartás végén a kifelé jövőket, némi pénz reményében. Ma még nem evett semmit. A mise alatt néha be-benézett a templomba. Nézegette az embereket, a képeket a falakon és a szobrokat. Olykor egy-egy mondatfoszlány is eljutott hozzá. Valamit a mindennapi kenyérről is mondtak. – Hát igen, bárcsak az mindennap meglenne! – sóhajtotta Laci. Hajléktalan volt már egy ideje. Eljött otthonról, a problémák elől, és az utcákon csatangolt. Nem mert hazamenni. Hol több, hol kevesebb pénz jött össze az adakozó jóemberektől, de valahogy a mai nap nagyon rossz volt. Biztosan az időjárás az oka – gondolta. Bent, a templomban felcsendült a záró ének, Laciban pedig feléledt a remény, hogy talán most tud gyűjteni vacsorára valót.

Nemsokára jöttek kifelé az emberek. Volt, aki nem vette észre Lacit a sötét szürkeségben, és volt, aki jóindulatúan biccentett neki, azonban a pénztárcák most nem nyíltak meg. Mindenki sietett, és az emberek gyorsan eltűntek az esernyők alatt a ködös párában. Laci egyedül maradt. Így még nem jártam – gondolta. Üres hassal és üres zsebbel elindult egy közeli aluljáró felé. Behúzódok ide éjszakára, legalább nem ázom, aztán holnap majdcsak több szerencsém lesz – gondolta.

Az aluljáró üres volt. Hallatszott az eső kopogása az utcáról, a csurgás, csöpögés a lépcsőkről. Egy-két galamb tollászkodott, és készült elpihenni éjszakára az egyik szegletben. De jó nektek, pár morzsát biztosan tudtatok gyűjteni! – gondolta Laci. Megborzongott a hidegben. Le-lecsukódtak a szemei, és ő is kezdett elaludni. Álmában egy lakomán volt. Végtelen hosszú asztalokon megszámlálhatatlan sok finomságot tálaltak fel. Nem győzte őket mind megkóstolni. Aztán véget ért az álom, Laci pedig felébredt valamiféle hangokra. Körülnézett, és észrevette, hogy nincs egyedül az aluljáróban. Egy fiatal férfi volt ott, és épp a gitárját hangolta. Amikor meglátta, hogy Laci már ébren van, rámosolygott. Lacinak ismerős volt ez az ember valahonnan, de nem tudott rájönni, hogy honnan.

Valahogy a templomi szobrok, meg a képek jutottak az eszébe. Biztosan megelevenedett ez egyik – vigyorodott el magában. A zenész leterített egy mennyei szépségű terítőt a földre, és rászórt némi aprópénzt, jelezvén, hogy mi célt is szolgál a textil. Rákacsintott Lacira, és elkezdett gitározni. Laci még soha nem hallott ilyen szép dallamokat. Csodálkozásában elfelejtette, hogy éhes, és a hideget sem érezte már.

Aztán, mintegy varázsütésre, elkezdtek szállingózni a járókelők. Mintha turisták lettek volna a világ minden tájáról. És mindegyikük tett pénzt a kendőre. Valaki többet, valaki kevesebbet. Laci lassan újra álomba szenderült a szép zenére. Egy idő után felébredt. Talán a nagy csendre. Körülnézett, és látta, hogy újra egyedül van. Eltűnt a gitáros, és a különleges turisták is. Azonban a terítő ott volt a földön, és rajta egy nagy csomó pénz.

Sok-sok papírpénz is. A fémpénzek pedig valamilyen alakzatba voltak összerendezve. Laci kíváncsian odament, hogy megnézze. Valaki ezt a feliratot rakta ki az érmékből: „Lacinak”. Álmélkodva nézte az ajándékot, és a szíve nagyot dobbant. Örömében még ugrott is egyet, és köszönöm-öt kiáltott! Hajnalodott. Laci gyorsan összeszedte a kincseket, és felszaladt az utcára a lépcsőkön. Kezdett kisütni a nap. Vége a rossz időnek, és most végre tudok enni valamit, sőt, haza is tudok utazni – gondolta. Elhatározta, hogy reggeli után hazamegy. Bocsánatot kér majd, és jóvá tesz mindent, amit elrontott. Boldogan ugrált örömében, és az álmos emberek az utcán értetlenül nézték, hogy miért örül valaki, hiszen hétfő reggel van. Azonban Laci örült, a galambok repkedtek, a nap pedig egyre melegebben sütött.

Írta: Sárossy Ervin