Pallotti Szent Vince: „Tüntess el engem, és lépj Te a helyembe!” – Szentek élete

Pallotti Szent Vince – áldozópap

* Róma, 1795. április 21. + Róma, 1850. január 22.

1795. április 21-én született Rómában.

Szüleinek, akiknek szent életét Vince gyakran emlegette, élelmiszerkereskedése volt Rómában. Vincének kezdetben nem sikerült az iskolában helytállnia. Tanítója, egy piarista atya mondta róla: „Egy kis szent ő, csak kár, hogy butácska”. Ezért édesanyjával együtt imádkozni kezdett a Szentlélekhez, és a legjobb tanulók egyike lett.

A kispapként írt sorai tükrözik szenvedélyes természetét:

„Isten mindenben és mindenkor! Semmit sem akarok, ami nem tetszik Istennek, semmit, semmit, semmit, de mindent, mindent, ami tetszik Istennek. Istent keresem egyedül, egyedül, egyedül!”

Vince számára Isten elsősorban a végtelent, a mérhetetlent, a végtelenül szentet és tökéleteset jelentette. Isten végtelenségével szemben önmagát semminek érezte. „Semmi és bűn az én egész gazdagságom, semmi és bűn az én egész életem. Ám Isten szeretete és nagy irgalmassága által Urunk, Jézus Krisztus egész élete az én életem.” Méltatlanságának ez az érzése arra késztette, hogy az Irgalmasság Anyjánál keressen menedéket.

1818-ban szentelték pappá. Filozófiából és teológiából doktorált, majd segédtanár lett a Sapienzia Egyetemen. Barátja, Bufalo Szent Gáspár egyre jobban az apostolságra és a karitatív feladatokra irányította a figyelmét. Esti iskolát alapított az iparos- és munkásfiatalság számára. Rendkívül sikeres lelkigyakorlatokat tartott. Egyszer, még tanulóként egy látomásban szemlélte a szegények, üldözöttek, szenvedők végtelenül hosszú menetét; a tekintetüket reá irányították, Vince pedig feléjük tárta a karját, és felkiáltott: „Meg akarlak vigasztalni benneteket, szenvedéseitek részese akarok lenni.”

Harminckét évesen a római szeminárium spirituálisa lett. Meggyőződése volt, hogy azt „a lelkületet, amely a papszenteléskor nem sajátunk, később már nem szerezzük meg; nem mintha teljességgel lehetetlen lenne, hanem mert nagyon nehéz”. Más szemináriumok és kolostorok is megnyerték gyóntatóatyjuknak. Tudták, hogy karizmatikus kegyelemmel felruházott férfi, és így gyakran hívták haldoklók ágyához és kivégzés előtt állókhoz. Egyszer egy halálosan beteg öreg harcos töltött revolverét a fejpárnája alá helyeztette, hogy lelője a papot, aki megkísérli imádságra vezetni. Vince öreg nőnek öltözött, és addig szolgálta az öreget, amíg végül föltehette a stólát és meggyóntathatta.

Szüntelenül úton volt kolostorok, kollégiumok és intézetek, templomok és oratóriumok, a nyomor házai és a gazdagok palotái között, ahol koldulnia kellett. A leggyakrabban keresett gyóntatóatyák és igehirdetők közé tartozott. Egyszerű prédikációi számtalan megtérést indítottak el. Egyszer a következő szabályokat ajánlotta az igehirdetőknek: „Imádkozni, tanulni, és azt, amiről a prédikáció szól, olyan jól gyakorolni az életben, ahogyan csak lehetséges. Lehetőleg ne keresd a prédikálás alkalmát. Ha viszont fölkérnek a prédikációra, a legszükségesebb és leghasznosabb igazságokról kell szólni, hogy a népben újból felélesszük a hitet, és újra meggyújtsuk a szeretetet, azután bíznunk kell Istenben, aki hív minket. A prédikáció előtt lehetőség szerint legalább néhány pillanatot az imának és egy szentírási fejezet elolvasásának kell szentelni… A prédikáló ébressze föl magában azt a kívánságot is, hogy Jézus prédikáljon általa, és teljes bizalommal imádkozza hozzá: „Tüntess el engem, és lépj Te a helyembe!”

Vince állandó kérése volt az Úrhoz: „Zúzd össze az életemet, és ültesd a helyébe a tiedet!” Gyakran kérte Istentől: „Koronázd meg irgalmasságodat azzal, hogy minden teremtménynek megmutatod az én méltatlanságomat és a Te nagyságodat. Különösen arra kérlek, indítsd valamely teremtményedet arra, hogy megverjen, kínozzon és megalázzon akaratod szerint, hogy ily módon legyőzzem szenvedélyeimet és büszkeségemet, minden rossz teljesen megsemmisüljön bennem, és minden csak a jóra irányuljon most és mindenkor”.

A megaláztatásokért mondott imádsága meghallgatást nyert abban a tíz évben, amikor a nápolyiak római templomának igazgatója volt. A templom állapota jól tükrözte annak az öt papnak semmittevéssel töltött, botrányos életét, akiknek Vince elöljárója lett. Ezek a papok hihetetlen harcot folytattak azért, hogy minden lehetséges módon ingerelve visszalépésre késztessék őt. „Isten irgalmának bizonyságai ők, s az isteni gondviselés diadalmaskodik majd” – volt Vince válasza, és maradt anélkül, hogy igazolta volna magát, vagy ellenintézkedésekhez nyúlt volna. Néhány év alatt sikerült közösségét teljesen átformálnia, s a vallási élet megújulása kisugárzott egész Rómára.

Bizonyára nem volt senki Rómában, aki olyan világosan fölismerte volna az idők jeleit, mint Vince. Látta az 1848-as év forradalmi eseményeinek közeledtét, s megérezte. Nemcsak a pápának javasolt egyetemes zsinatot a katolikus élet megújítására, hanem ennek a megújulásnak az érdekében kigondolta a katolikus apostolság világméretű, hatalmas tervét is: minden katolikusnak, papnak, szerzetesnek és világi embernek egyaránt apostolnak kell lennie. A különféle apostoli tevékenységeket egységes szervezetté kell összefogni. Célja volt: „az igaz hitet minden nem katolikus közt elterjeszteni, a katolikusok hitét újból felébreszteni, megőrizni és növekedésre segíteni; hogy a világ megismerje: Isten a végtelen szeretet”. Mindenki, aki arra kötelezett, hogy felebarátját úgy szeresse, mint önmagát, hogy imádkozzék és hogy jó példájával felebarátja épülésére szolgáljon. Mindenkinek van valahol és valamilyen módon alkalma, hogy jót tegyen: otthon vagy az utcán, szórakozás közben vagy a hivatalban, a tanulásban vagy a fizikai munkában rokonai, lakótársai, barátai és ismerősei üdvösségének elnyerésére. Mindenkinek arra kell törekednie a maga módján „hogy az egész világon mielőbb egy nyáj és egy pásztor legyen.”

A Hitterjesztés Lyoni Egyesülete, elérte, hogy Vince művét betiltották; ez volt a legsúlyosabb csapás Pallotti életében. Amikor ismét engedélyezték, le kellett mondania a gyűjtő tevékenységről. A betiltással tehát elsősorban a laikus világra irányuló, szélesebb körű, bensőséges hatást akadályozták meg. Emellett sok jó vállalkozást természetesen nem lehetett már úgy támogatni, mint egyébként lehetséges lett volna.

Másik kedvelt gondolata volt az Egyház újraegyesítése. Ő hívta életre azokat a nagyszabású ünnepségeket, amelyeket évenként tartanak vízkereszt oktávája folyamán a San’ Andrea-templomban az ortodox egyházzal való újraegyesülés végett.

Vince halálát tüdőgyulladás okozta, amit úgy szerzett, hogy köpenyét egy didergő embernek ajándékozta, anélkül ült be a hideg gyóntatószékbe, és megfázott. 1850. január 22-én meghalt.