Oszlopos Szent Simeon: Imádság a magasban, negyven éven át – Szentek élete

Oszlopos Szent Simeon (Simon) – szerzetes

* Szisz, Nikopolisz mellett, Szíria, 390 körül + Antiochia mellett, 459.

A 4. század vége felé született Szíria és Kilikia határán egy jelentéktelen faluban. Simeont (Simont) a kortársak „a földkerekség legnagyobb csodájaként” tartották számon. Úgy tűnik, szülei nem voltak szegény emberek, a fiuk mégsem kapott alaposabb képzést. Ifjúságát inkább a mezőn töltötte, a juhokat legeltette. Simeonnal is az történt, ami oly sok szerzetessel: egy napon a templomban a szíve mélyén meghallotta az Úr szavát, és az a szó egyszer s mindenkorra megváltoztatta életét.

A Hegyi beszéd szavai voltak ezek, amelyekkel az Úr boldogoknak mondja a „sírókat” és a „tiszta szívűeket”. E szavak és egy álom hatására a fiatalember sürgető hívást érzett, hogy fölkeresse a közeli szomszédság aszkétáit, akik elmagyarázták neki a szerzetesi élet alapjait, ahogy azt akkoriban – mindenekelőtt Szíriában – értették. Kemény, szigorú élet volt ez; ma természetellenesnek tűnik, mert úgy látszik, mintha a külső aszkézist fontosabbnak tartották volna a belső önátadásnál. Az viszont tagadhatatlan, hogy csakis a lélek istenszeretete lehet az, ami kitartóan ilyen nagy erőfeszítésre és fegyelemre tesz képessé.

Simeon két év múlva elhagyta első tanítóit, akiknél a szerzetesi élet alapelvei mellett megismerte a zsoltárkönyvet és a Szentírást, majd belépett a szíriai Antiochia közelében lévő teledai kolostorba. Itt az aszkézis sokkal szigorúbb volt, mint amelyhez addig hozzászokott. Tíz évig gyakorolta magát lankadatlan buzgósággal az alázatosságban és a türelemben. Egyre fokozott vezeklései először csodálatot keltettek, majd kiváltották szerzetestársai nemtetszését. Elöljárójának közbe kellett lépnie, de a helyzet nem javult, ezért el kellett bocsátania, hogy a közösség egysége és békéje föl ne boruljon.

Alkalmat nyújtott erre egy esemény, melyet a hagyomány különös szeretettel beszél el: Simeon egy durva kötelet ciliciumként olyan szorosan csavart a csupasz teste köré, hogy mélyen bevágott a húsába. Amikor ruháján átszivárgóit a vére, erőszakkal eltávolították róla a kötelet, és kiutasították a kolostorból.

Öt nap múlva félholtan találtak rá, zsoltárokat énekelt, a kolostor közelében egy kiszáradt ciszternában. Ezután Simeon a nem messzi faluba, Tellneszinbe indult. Remeteként akart itt élni. Bezárkózott tehát egy parányi kunyhóba, s mivel éppen a nagyböjt közeledett, az Úrhoz, Mózeshez és Illéshez hasonlóan 40 napig étel és ital nélkül akart maradni. A pap azonban, akitől lelkiekben tanácsot kért, lebeszélte erről az „öngyilkossági kísérletről”, s készségesen odakészített számára kenyeret és vizet a 40 napra szükséges mennyiségben. A 40 nap elteltével mindkettőt érintetlenül találták, s attól kezdve Simeon haláláig megtartotta a húsvét előtti 40 napos böjtöt, sőt még meg is nehezítette ezt a gyakorlatot.

Három évet töltött kunyhójában, s ezalatt számos tanítvány gyűlt köréje. Akkor fölment a hegyre, és megkezdte azokat a gyakorlatokat, melyek idővel az oszlopon folytatott életformához vezettek. Egyelőre egy ajándékba kapott földdarabot bekerített, s önmagát egy súlyos kőhöz láncoltatta, hogy ne legyen képes elhagyni a kis földdarabot. Később eltávolíttatta a láncot, de megmaradt a legszűkebb területen, fedél nélkül, a szabad ég alatt. Következő lépésként egy oszlopra állt. Ez eleinte alacsony volt, de egyre magasabb oszlopokra cserélte. Közülük a legutolsó, vélhetően mintegy 20 méter magas lehetett, két négyzetméternél nem nagyobb alapterülettel. Ezen húsz évet töltött állva, hosszú ideig mindkét lábát úgy odaerősítve, hogy nem is tudta mozgatni őket.

Összesen mintegy negyven évet tölthetett oszlopokon.

Idővel pontos napirendet állított össze magának. Az éjszaka beköszöntétől a kilencedik óráig (tehát a következő nap délutánjáig) imádságba merült; a kilencedik órától pedig az embereknek szentelte magát, akik odasereglettek, hogy lássák, hallják, kikérjék a tanácsát, megváltják a bűneiket vagy fogyatkozásaikra gyógyulást keressenek. Érkeztek hozzá Szíriából, Arábiából, Perzsiából, Ibériából, Rómából, Itáliából, Hispániából és Galliából egyaránt. Betegséget, éhséget és szomjúságot, a nap hevét és a fagyot, esőt, szelet és zivatart, a kíváncsiskodók és segítséget keresők ezreinek tolongását a vezeklő zokszó nélkül viselte el napról napra, évről évre, míg csak imádságai közepette a halál meg nem váltotta ettől az állapottól.

Temetése császári diadalmenethez hasonlított, tetteinek és szenvedéseinek helyén csakhamar zarándokhely létesült, romjai ma is láthatók.

Maga Simeon életét egyértelműen Isten akarata megvalósulásának tekintette, a benső bizonytalanság vagy a hivatása iránti kétely legkisebb jele nélkül. Beszélt arról az álomról, amelyet „megtérése” kezdetén élt át. Akkor ugyanis, miközben – még félig gyermekként – a nyolc boldogság szavain tűnődött, azt álmodta, hogy ki kell ásnia egy épület alapjait. Eközben egy titokzatos hang egyre arra késztette, hogy ásson mélyebbre, és ne fáradjon bele. Csak amikor ez az alap már rendkívül mély lett, kapta az utasítást, hogy most már hozzákezdhet az építéshez.

A rendkívül mély alapon a jelképek nyelvén kétségtelenül az alázatosságot kell érteni. És valóban: az életszentség ismertetőjelei közül ezt a legcsalhatatlanabbat Simeonban magas fokon lehet megtalálni. Mindenki másnál bűnösebbnek tartotta magát, s nem vetett meg senkit, aki felkereste, bármilyen bűnökről is vallott. Elérhető volt mindenki számára, szelíd és szeretetre méltó volt mindenki iránt. Képes volt az emberek csodálatát egyedül az általa és benne működő Istenre irányítani.

Az oszlopos szentnek nagy jelentősége volt a maga korában. Úgy állt az oszlopán, mint messzire világító fény, amely sokak útmutatója és Krisztushoz vezetője lett. Bizonyára sokan szenzációvágyból keresték föl, de a szent tudott ezekre is olyan hatással lenni, mely megtéréshez vagy legalábbis komoly jobbuláshoz vezetett: prédikált, intett, korholt, vigasztalt, gyógyított, jövendölt, a teológiai vitákról mondott véleményt, megtérített számtalan arabot és pogányt, hi- tehagyottakat vezetett vissza az Egyházba, a szava pedig eljutott császárokhoz és királyokhoz, papokhoz és püspökökhöz, gazdagokhoz és koldusokhoz egyaránt. Életformája fölrázta a langyosakat, szavára odafigyeltek.

Emellett napjának csak egy csekély töredékét szentelte külső ügyeknek. Az éjszakát és a nap nagyobb részét egyedül Istennek tartotta fenn, akitől az erőt kapta nagy szenvedésekhez.

Az ilyen szent – Istennek égő, mélységesen misztikus megtapasztalásában – ma is úgy áll előttünk, mint felfoghatatlan és utánozhatatlan „jel”. Mit hirdet ez a jel? Hirdeti, hogy mire képes az az ember, aki elfelejti önmagát, mert Isten szeretete egészen hatalmába vette.