Nem lett volna szabad ledobni az atombombát. Ennyi.

Sok katolikus a védelmébe veszi a 80 évvel ezelőtti cselekményeket, de az Egyház álláspontja világos.

Christopher Check, a Catholic Answers portál elnöke hosszú elemzésben magyarázza el, miért nem volt helyes dolog az atombomba ledobása 1945-ben.

Állítása szerint Amerikában talán a katolikusok fele még mindig egyetért azzal, hogy helyes döntés volt Truman elnök részéről atombombát dobni Hirosimára és Nagaszakira. Teszik ezt annak ellenére, hogy az esemény óta minden pápa, a II. Vatikáni Zsinat, több száz püspök és számos neves teológus, apologéta és prédikátor is elítélte ezt a döntést, és a Katekizmus is egyértelműen állást foglal a kérdésben.

A döntést helyeslők érvelése változatos. Van, aki családi okokat hoz elő: a nagypapája éppen egy Japán szárazföldi inváziójára induló hajón volt akkor, és ha ott elpusztul, ő nyilván meg sem született volna. Mások a kiváltó okokat sorolják: „Tudod te, hogy mit csináltak a japánok Nankingban?” vagy „Tartoztunk nekik Pearl Harborért”. A legtöbben az eredményre, a következményre mutatnak rá: „Az atombomba véget vetett a háborúnak”.

Az írás elején a katolikusok megosztottságán elmélkedve a szerző két olyan okot említ, amelyek elködösítik az erkölcsi érvelést. Az első a távolság problémája, a második pedig az amerikanizmus.

A távolságon a térbeli és az időbeli távolságot is érteni kell. A fizikai távolság nagymértékben tud érzelmi távolságot teremteni az emberölés aktusától. Dave Grossman amerikai nyugalmazott alezredes, pszichológiai és katonai író az 1995-ben megjelent, On Killing (Az ölésről) című gondolatébresztő művében számokkal bizonyította, amit ösztönösen is tudnánk: nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy katona nem hajlandó beledöfni a kését egy ellenséges katona hasába, mint annak, hogy egy bombázó pilóta ne akarjon ledobni egy bombát egy polgári lakónegyedre. Számos történelmi példa bizonyítja, hogy a katonák nem hajlandók közelharcban vagy látótávolságon belül puskával ölni, viszont Grossman nem talált egyetlen olyan esetet sem, amikor egy katona megtagadta volna a tüzérségi fegyverek vagy rakétavetők használatát, és nem talált olyan pilótát vagy bombázót sem, aki nem volt hajlandó bombát ledobni. Sőt, a „távolsági gyilkolás” egyetlen esetben sem okozott pszichológiai traumát. Az Enola Gay pilótája, Paul Tibbets ezredes halála előtt azt állította, hogy soha nem érezte bűnösnek magát. Grossman ijesztően érzéketlen tanúvallomásokat idéz a Hamburgot, Drezdát és Tokiót bombázó szövetséges repülőgépek legénységétől is. Ítélőképességünket hasonlóan rontja az időbeli távolság is: a helyszínektől ma már nem csak egy óceán választ el minket, hanem nyolc évtized is.

Az amerikaiaknak más is elhomályosítja a látásukat, amikor országuk politikai tetteit értékelik – ez a vakfolt a nacionalizmus. A hazafiság, a szülőföld szeretete természetesen valódi erény. De amikor nacionalizmussá válik – azaz a saját ország és kormánya túlzott dicsőítésévé –, akkor bűnné válik. Ezt nevezte amerikanizmusnak, és ítélte el XIII. Leó pápa 1899-ben.

Az amerikai nacionalizmus a 20. században is nyilvánvaló volt. Christopher Check idézi az Eagle Forum katolikus alapítójának, Phyllis Schlaflynek a kijelentését: „Az atombomba egy csodálatos ajándék, amelyet a bölcs Isten adott országunknak.” Schlafly azzal védi a bomba állítólagos erkölcsi érdemeit, hogy az amerikaiak életét mentette meg. Helyes volt ledobni a bombát, mert ez jó hatással járt. Véget vetett a háborúnak, mert rávette a japánokat a kapitulációra, sokkal több japán életet mentett meg, mint amennyit elpusztított, és valószínűleg megóvta Japánt a teljes megsemmisüléstől.

Check elemzése szerint, bár a hirosimai és nagaszaki bombázás motívumainak és hatásainak feltárása érdekes politikai és katonai eredményeket hozhat, ezek alapján nem ítélhetjük meg a cselekmény erkölcsös vagy erkölcstelen voltát. Pontosabban: veszélyes erkölcsi érveléshez vezethet egy cselekmény erkölcsi megítélése annak következményei vagy céljai alapján. Ez a hibás erkölcsi érvelési forma, a konzekvencializmus olyan erkölcsi érvelési rendszert jelent, amely szerint helyes cselekedet az a cselekedet, amely a lehető legjobb következményeket eredményezi.

Néha valóban jó célt szolgálhat a következmények alapján egy cselekvés mellett érvelni. Például az elvált szülők gyermekeinek vagy a házasságon kívül született gyermekek mentális és fizikai egészségügyi problémáinak bemutatásával meggyőzhetők az emberek arról, hogy az élethosszig tartó házasság jó a társadalomnak. A következményelmélet azonban nem foglalkozik a kérdés lényegével. A válás nem azért helytelen, mert káros hatással jár (amit a válás védelmezői szerint terápiával lehet orvosolni), hanem mert bűn a házasság természetével szemben, amely egy örökös kötelék.

A természetjogban és a Szentírásban egyaránt megnyilvánuló erkölcsi elv a következő: a jó cél nem szentesíti a gonosz eszközt. Ezt az erkölcsi elvet kell alkalmaznunk akkor is, amikor egy cselekvés eredményei alapján döntünk annak értékeléséről. A nehézség akkor merül fel, amikor olyan erkölcsi döntéssel állunk szemben, amely helytelennek tűnik, de jó hatással jár, mint például az atombomba esetében, ahol 180 000 japán civil szándékos megölése „életeket mentett”, vagy „véget vetett a háborúnak”.

Meg kell vizsgálnunk a cselekmény erkölcsi oldalát. Helyes-e szándékosan ártatlan életet kioltani? A természet törvényéből és a Tízparancsolatból tudjuk, hogy a válasz nem, hogy ez bűn, gyilkosság.

A modern hadviselés egyre nehezebbé teszi a moralisták számára, hogy megkülönböztessék az ártatlan civileket a harcosoktól. Az igazságos háborúban az ellenséges katonák törvényes célpontoknak számítanak, a civil nők, akik élelmiszercsomagokat csomagolnak vagy egyenruhákat varrnak, viszont nem. Ugyanígy a japán gyerekek sem voltak azok, függetlenül attól, hogy hány bambuszrudat hegyeztek az amerikai szárazföldi invázióra készülve (ez volt a bomba ledobásának gyakran ismételt indoklása).

Az igazságos háború évszázados hagyománya abból a feltételezésből indul ki, hogy az embereknek kerülniük kell a háborút, amelyet II. János Pál pápa „emberi kudarcnak” nevezett – kivéve, ha az az utolsó lehetőség. Ma a Katekizmus négy feltétel teljesülését követeli meg egy igazságos háború megkezdése előtt (jus ad bellum):

• a támadó fél által egy nemzetnek vagy a nemzetek közösségének okozott kár tartós, súlyos és kétséget kizáró;
• a megfékezésre bevetett minden egyéb eszköz használhatatlan vagy hatástalan;
• a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak;
• a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz. A modern pusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e föltétel mérlegelésében. (KEK 2309)

Általános meggyőződés, hogy ha egyszer elkezdődött a harc, akkor minden eszköz megengedett a háború megnyerése érdekében. Ezt az egyház elítéli. A nem harcosokat soha nem lehet célba venni, és a háborúban alkalmazott erőnek arányosnak kell lennie. A Katekizmus, hivatkozva a II. Vatikáni Zsinatra, konkrét ítéletet mond ilyen eseményekről:

„Minden olyan háborús cselekmény, mely egész városoknak vagy széles területeknek és lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását célozza, bűncselekmény Isten és ember ellen, amit következetesen és habozás nélkül kárhoztatni kell. [vö. II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et Spes, 80 §3]
A modern háború azzal a kockázattal jár, hogy alkalmat nyújt ilyen bűntények elkövetésére azoknak, akik tudományos fegyverek, különösen atom-, biológiai vagy vegyi fegyverek birtokában vannak.”

KEK 2314

A tanítások fényében lehetetlen elhinni, hogy egy hitét komolyan értő és megélő, az Egyház teológiai hagyományait és tanítását elfogadó katolikus védelmezné Hirosima és Nagaszaki bombázását. A katolikusok feladata, hogy szeretettel és alázatossággal alávessék magukat ezeknek a tanításoknak, még akkor is, ha nem értjük meg az azok mögött álló erkölcsi érvelést. Imádkozzunk azért, hogy az Egyház tekintélyének szélesebb körű elfogadása elhozza számunkra azt a kegyelmet és azt a békés világot, amelyben egyáltalán nincs szükség ilyen fegyverekre.

Az összefoglalót készítette: Solymosi Judit