Napi Rahangolo 2025.10.12 vasarnap

Napi ráhangoló: Nem Jézusnak, hanem nekünk van szükségünk a hálaadásra

Évközi 28. vasárnap

2Kir 5,14-17; 2Tim 2,8-13; Lk 17,11-19

Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?”

Egészen biztos, hogy annak a kilenc leprásnak, akinek nem jutott eszébe köszönetet mondani, ugyanolyan sima lett a bőre, mint a tizediknek. A csodás gyógyulás után pedig életük ott folytatódott, ahol évekkel előbb megszakadt: dolgoztak, gyermekeket neveltek, örültek és bánkódtak, míg végül aztán meghaltak. Egyvalami azonban hiányzott az életükből, s ez a hiány tragikus: képesek voltak élni anélkül, hogy megköszönték volna az életet. Emiatt, bár kívülről épek és egészségesek lettek, bensejükben tovább folytatódott a rothadás. Meg kell tehát értenünk, hogy nem Jézusnak van szüksége a köszönetnyilvánításunkra – bár mindig örömmel fogadja, mint szeretetünk jelét –, hanem mindenekelőtt nekünk magunknak, hogy a tőle kapott kegyelmet egészen befogadhassuk, s így az mind teljesebben kifejthesse gyógyító hatását nemcsak a testünkben, hanem a lelkünkben is.

A hálátlan élet mélyen az emberi szint alatt van. A hálátlanság nem csupán egy erény hiánya, hanem élősködő és pusztító életforma, mely kivetkőzteti az embert eredendő méltóságából. A hálátlan ember előbb-utóbb emberevővé, az univerzum szörnyetegévé válik: nem szeret, csak szeretkezik, élvezi és használja a másik ember testét; nem él, hanem visszaél a természet gazdagságával, és gátlástalanul kizsákmányolja azt, meglopva, kisemmizve az utána jövő nemzedékeket is; inkább fizet, csak lekötelezettjévé ne váljék senkinek, s mindent, amit az életben elér, kizárólag a maga szerencséjének és saját munkája eredményének tekinti. Egyetlen esélye, hogy Isten valakinek a képében elé áll, és megköszön neki valamit, amit soha senki, valószínűleg ő maga sem vett észre hálátlan életében, s akkor talán megrendül, és sok-sok év után elsírja magát…

Imádság

Urunk Jézus, ha ateisták lennénk, a legnagyobb nehézséget talán nem is a szenvedés elfogadása jelentené számunkra, hanem hogy nem tudnánk kinek hálát mondani a madárdalért, a csöndes esőért, a baráti kézfogásért és a hitvesi ölelésért, a mennybolt tündöklő csillagaiért és az égbenyúló havasok ártatlan szépségéért. Köszönjük most mindezt, Általad mondva hálát a teremtésért s mindenekfölött a mennyei Atya nagy dicsőségéért. És kérünk, erősítsd meg bennünk a hálaadás lelkületét, s amint a tizedik leprásnak, úgy nekünk is add meg bűneink bocsánata révén a teljes gyógyulást: az örök életet.


A Napi ráhangoló hajlanban érkezik. Ha feliratkozol e-mail listánkra, akkor a postaládádban fogod találni az aznapi részt. Ne hagyd, hogy a közösségi média algoritmusaitól függjön, hogy megkapod-e az aktuális napi részt.

Válasszon egy vagy több listát
Listák
Adatkezelési hozzájárulás

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ezt a webhelyet a reCAPTCHA védi, és a Google adatvédelmi irányelvei és szolgáltatási feltételei érvényesek erre a védelemre.

Egy hozzászólás

  1. INRI,
    atyám csodálatos ez az ima: “Urunk Jézus, ha ateisták lennénk, a legnagyobb nehézséget talán nem is a szenvedés elfogadása jelentené számunkra, hanem hogy nem tudnánk kinek hálát mondani a madárdalért, a csöndes esőért, a baráti kézfogásért és a hitvesi ölelésért, a mennybolt tündöklő csillagaiért és az égbenyúló havasok ártatlan szépségéért. Köszönjük most mindezt, Általad mondva hálát a teremtésért s mindenekfölött a mennyei Atya nagy dicsőségéért. És kérünk, erősítsd meg bennünk a hálaadás lelkületét, s amint a tizedik leprásnak, úgy nekünk is add meg bűneink bocsánata révén a teljes gyógyulást: az örök életet.”
    Miért nem jött vissza a kilenc leprás köszönetet mondani? Mert pedig többen is bemutatták megukat a papoknak, hogy gyogyulásukat is jelentsék, ahogyan az szokás volt, ha rabbi gyogyitott meg valakit…mert arra is sok-sok példa volt. A lepra az egyik kivétel volt a betegek gyógyitás´ban. Mivel ezt senki sem tudta gyogyitani, ez messiási-csodának számitott, ha az eljön akkor majd ö gyógyitja meg a leprásokat…A kilenc hívö közül akik odamentek, pedig figyelmeztették öket a papok, hogy az nem a messiás akiröl azt feltételezik, hogy meggyogyitotta öket, teh´t nem ök is voltak leprások értehtö?… Az egy szamaritáus (mint nálunk a református-protstáns) persze nem ment vissza a pakokhoz, mert az ö tiszteletesei szamáriában voltak számára illetékesek, azokhoz meg nem-igen kellett járni csodas gyogyulást meg ilyesmit bejelenteni, mert nehogy alapot adajank affféle bálványimádásnak, mert-hogy az, hogy ö meggyógyult nem ember hanem az Isten “eleve elrendelt müve” volt…ami nem-is lehetett volna másként. Amikor ö meggyogyult mindjárt ahoz ment vissza megköszönni aki meggyogyitotta, mert ugyi a köszönet annak jár ki?…A többiek pedig inkább a papoknak fogdatak szót, mert ki tudja, “azok mégiscsak nem akárkik, hanem a papok”…Miért irom ezt? Mert papokra és vallásra nagy szükségünk van. Ahoz itt és most, ráadásnak a földi életünk után a mennyei Yerushalaymban is boldogok legyünk- ahogyan irtad is atyám. Mert a szentmise és szentaldozás által leszünk felvértezve vasánaponként arra, hogy a mozesi tizparancsaolat szerinti életünkkel a földi boldogságunkat ki-kérjük-töled J´teremtönk a mi urunk Jézus krisztus által. Osli mosolygos madonna könyörögj érettünk.