Mit tanít nekünk a katolikus egyház a palliatív ellátásról?

Nagyon sok embert teljesen felkészületlenül ér egy esetleges élet-halál helyzet, ezért a családok jól felfogott érdeke, hogy előre tervezzenek egy ilyen eshetőségre.

Azon a napon, amikor az életünk örökre megváltozott, a férjemnél agytörzsi daganatot diagnosztizáltak. A daganat elzárta az agy-gerincvelői folyadékot, és a férjem közvetlen életveszélyben volt. Azt mondták, hogy azonnal menjünk egy másik kórházba és készüljünk műtétre. Az egészségügyi dolgozó már hívott is egy taxit, hogy eljussunk oda.

Visszautasítottuk a taxit. Ehelyett megkértük Angela barátnőnket, hogy vigyen el minket a hagyományos latin misét celebráló lelkipásztorunk otthonába. Ott a férjem megkapta az utolsó kenetet, majd bementünk a kórházba, és ott vártuk a további utasításokat.

Hosszúnak tűnő ideig magunkban várakoztunk a váróteremben. A helyzetünk szürreális volt. A napunk egy kisebb civakodással kezdődött arról, hogy hol vegyünk kávét, és a férjemnek az Edinburgh-i  szemészeti szakkórházban foglalt időpontjáról. Úgy tűnt, hogy a nap agyműtéttel fog végződni.

„Azt hiszem, beszélnünk kellene az életvégi kívánságaidról” – mondtam – vagy valami ilyesmit. Hogy a férjem mit válaszolt, az tisztábban maradt meg az emlékezetemben.

„Azt akarom, amit az Egyház tanít” – mondta.

„Rendben” – feleltem, bár őszintén szólva nem emlékeztem pontosan arra, hogy mit tanít az Egyház. A Terri Schiavo-ügyből emlékeztem, hogy II. János Pál pápa hajthatatlanul állította, hogy az étel és a víz, még ha mesterségesen adják is, szokásos ellátást jelent a fogyatékos, beteg vagy halálos beteg ember számára, és nem szabad megvonni tőle, hogy a halálát okozzák.

(A Terri Schiavo-eset bírósági és jogalkotási események sorozata volt az USA-ban 1998 és 2005 között. Terri 1990-ben szívmegállást szenvedett, ami miatt az agya nem kapott oxigént. A következő 15 évet tartós vegetatív állapotban töltötte, amikoris mesterségesen táplálták és hidratálták. Hosszadalmas jogi csatározást követően 2005-ben Territ lekapcsolták az életfenntartó gépekről, ezt követően meghalt. – Ford. megj.)

Sajnos a mesterséges táplálás és hidratálás (CANH) az Egyesült Királyságban nem számít „szokásos ellátásnak”. Felderengett előttem, hogy esetleg meg kell majd küzdenem a Nemzeti Egészségügyi Szolgálattal, hogy ételhez és italhoz juttassam a férjemet, ha esetleg visszafordíthatatlan kómába kerülne. De erre nem akartam gondolni, ezért csak megkérdeztem, mit gondol a „rendkívüli intézkedésekről”.

„Mik azok?” – kérdezte.

„Hát, nem tudom” – válaszoltam. „Egyszer megkérdeztem egy családtagot, hogy a család mit szeretne, és ő azt mondta, hogy nem szeretnének ‘rendkívüli intézkedéseket’.”

„Én csak azt akarom, amit az Egyház tanít” – ismételte meg a férjem.

Elbeszélésemet itt megszakítva megjegyzem, hogy a LifeSiteNews online magazinnak végzett munkám során találkoztam egy brit pszichológussal, akinek megrögzött véleménye, hogy mindenki gondolja át az élet végi egészségügyi ellátási preferenciáit, beszélje meg azokat a családjával, és írja le ezeket, MÉG MIELŐTT bármelyikük a kórházi váróterembe kerülne. Örömmel hallotta, hogy elköteleztem magam amellett, hogy önöket mindannyiukat meggyőzzem erről.

Ismerősöm nem keresztény, és fő aggálya az, hogy az embereknek nem szabadna olyan orvosi ellátást – beleértve a mesterséges táplálást és folyadékpótlást – adni, amit nem akarnak, és hogy nem szabadna megtagadni tőlük az olyan életmeghosszabbító kezelést, amit viszont akarnak. Mint sok más, egyházhoz nem tartozó ember, ő is az autonómia híve. Az, hogy Isten mit akar, nem tartozik az ő érdeklődési körébe, az enyémbe viszont igen, és remélem, az Önökébe is.

Nézzük tehát, mit mond erről a Katolikus Egyház. Az angliai Anscombe Bioethics Centre szerint ez megtalálható a Vatikán Eutanáziáról szóló nyilatkozatában (Hittani Kongregáció: Iura et bona kezdetű nyilatkozat az eutanáziáról (1980. május 5.)), II. János Pál Evangelium Vitae (1995. március 25.) című enciklikájában, a Katolikus Egyház Katekizmusában (1997) és II. János Pál „Az életfenntartó kezelésekről és a vegetatív állapotról” (2004) című beszédében.

A vita középpontjában az emberi személy méltósága és az élethez való joga áll. A Katolikus Egyház az emberi életet tartja elsődleges földi értéknek.

Az emberi élet minden javak alapja, és minden emberi tevékenység, valamint minden társadalom szükséges forrása és feltétele. A legtöbb ember az életet szent dolognak tekinti, és úgy véli, hogy senki sem rendelkezhet vele tetszése szerint, a hívők azonban az életben valami nagyszerűbbet látnak, nevezetesen Isten szeretetének ajándékát, amelynek megőrzésére és gyümölcsözővé tételére meghívást kaptak.

Nyilatkozat az eutanáziáról

Soha nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Istennek terve van minden emberrel. Mindannyiunknak erkölcsi kötelessége, hogy az emberi életeket megőrizzük és gondjukat viseljük, mert azok Isten ajándékai. A gyilkosság, az öngyilkosság és az eutanázia mind ennek a kötelességnek a megszegése. A II. János Pál pápa által jóváhagyott nyilatkozat az eutanáziáról világosan kimondja, hogy ez a gyakorlat súlyos gonosztett.

Senkinek sem szabad kívánnia a gyilkosság ezen formáját sem saját maga, sem a gondjaira bízott másik személy számára, ehhez sem kifejezett, sem hallgatólagos beleegyezését nem adhatja, és semmilyen hatóság sem ajánlhat vagy engedélyezhet jogszerűen ilyen cselekedetet. Hiszen ez az isteni törvény megsértése, az emberi személy méltósága elleni bűncselekmény, az élet elleni bűntény és az emberiesség elleni támadás.

Nyilatkozat az eutanáziáról

Ez magában foglalja mind az aktív eutanáziát – mint például a halálos gyógyszerek alkalmazása, amely ma már oly gyakori Kanadában -, mind a passzív eutanáziát, mint például a táplálás és a folyadékpótlás megvonását azzal a céllal, hogy szándékosan véget vessenek egy egyén szent emberi életének.

Nemritkán a szenvedést hozzák fel érvként az eutanázia mellett, de a katolikusok hiszik, hogy a szenvedés bizonyos mértékig szent és jelentőségteljes, mert maga Krisztus is szenvedett. Ez nem azt jelenti, hogy az embereknek szükségtelenül kellene szenvedniük. Mind a Nyilatkozat, mind az Evangelium Vitae világosan kimondja, hogy a szenvedést lehet és kell is enyhíteni, még ha ez hátrányosan befolyásolja is az ember értelmét.

A keresztény tanítás szerint … a szenvedésnek, különösen az élet utolsó pillanataiban való szenvedésnek különleges helye van Isten üdvösségtervében; ez tulajdonképpen részesedés Krisztus szenvedésében és egyesülés a megváltó áldozattal, amelyet Ő az Atya akaratának engedelmeskedve ajánlott fel. Ezért nem szabad meglepődni, ha egyes keresztények inkább mérséklik a fájdalomcsillapítók használatát, hogy önként vállalják szenvedéseik legalább egy részét, és így tudatosan kapcsolódjanak a megfeszített Krisztus szenvedéseihez (vö. Mt27,34). Mindazonáltal átgondolatlan lenne egy hősies magatartásmódot általános szabályként előírni. Ellenkezőleg, az emberi és a keresztény meggondoltság a betegek többsége számára a fájdalom enyhítésére vagy elnyomására alkalmas gyógyszerek használatát javasolja, még akkor is, ha ezek másodlagos hatásként bódulatot és a világos tudat csökkenését okozhatják.

Nyilatkozat az eutanáziáról

Az Evangelium Vitae-ben II. János Pál hozzáteszi, hogy a fájdalomcsillapítók alkalmazhatók akár olyan dózisban is, amelyek megrövidíthetik a szenvedő ember életét, amennyiben nem ez a cél. Érdekes módon azonban arra is felszólít, hogy tartsuk tiszteletben az emberi értelem képességét, és azt tanítja, hogy még a nagybetegeknek is lehetnek végrehajtandó erkölcsi kötelességeik.

Már XII. Pius tanította, hogy megengedett narkotikummal csillapítani a fájdalmat akkor is, ha ez korlátozza a tudatot és megrövidíti az életet, „föltéve, hogy az adott helyzetben más eszköz már nincs, s nem akadályozza meg más erkölcsi és vallási kötelességek teljesítését”. Ebben az esetben ugyanis a halált nem akarják és nem keresik, annak ellenére, hogy értelmes meggondolással látható a kockázata: egyszerűen hatékonyan akarják csillapítani a fájdalmat olyan szerek alkalmazásával, melyeket az orvostudomány rendelkezésre bocsát. Mindazonáltal „súlyos indok nélkül nem szabad megfosztani a beteget öntudatától”: a halálhoz közeledve az embereknek olyan állapotban kell lenniük, hogy eleget tehessenek erkölcsi és családi kötelezettségeiknek, s mindenekelőtt teljes tudattal tudjanak fölkészülni a végső találkozásra Istennel.

Evangelium Vitae

Ugyanakkor a halál elkerülhetetlen; végül Isten mindannyiunkat elhív. Bár szándékosan nem siettethetjük a Hozzá térésünk óráját, nem kötelességünk megszakítani utunkat felesleges, esetleg kísérleti jellegű kezelésekkel, amelyek csak késleltetik távozásunkat, sőt, felesleges fájdalmat okoznak. Ezek az úgynevezett „rendkívüli intézkedések”, amelyeket szabadon elfogadhatunk – ha úgy érezzük, hogy a végsőkig harcolni vagyunk hivatottak – vagy elutasíthatunk – ha egyszerűen csak haza akarunk menni.

Az Eutanáziáról szóló nyilatkozat így fogalmaz:

Ha az elkerülhetetlen halál az alkalmazott eszközök ellenére is küszöbön áll, nyugodt lelkiismerettel lehet az olyan kezelési formák visszautasítása mellett dönteni, amelyek csak egy pislákoló és terhes élet megnyújtását hoznák, anélkül azonban, hogy megszakítanák az ilyen állapotban normálisnak tekintett eljárásokat. Ilyen körülmények között az orvosnak nincs oka azzal vádolni magát, hogy nem segít a veszélyben lévő személyen.

Szent II János Pál az Evangelium Vitae-ben így fejti ki ezeket a gondolatokat:

Különbözik tőle [az eutanáziától] a döntés, amellyel valaki elutasítja az úgynevezett „túlbuzgó gyógyítást”, azaz olyan orvosi beavatkozásokat, amelyek nem felelnek meg a beteg állapotának, akár mert nincsenek arányban a várható eredménnyel, akár mert túlságosan nagy terhet jelentenek a betegnek és családjának. Ezekben a helyzetekben, amikor közeli és elháríthatatlan halál várható, tudatosan „el lehet utasítani olyan beavatkozásokat, melyek csak egy pislákoló és kínos élet megnyújtását hoznák, anélkül azonban, hogy megszakítanák az ilyen állapotban normálisnak tekintett eljárásokat.” Kétségtelenül fönnáll az erkölcsi kötelesség, hogy az ember gyógyítsa és gyógyíttassa önmagát, de e kötelezettséget a konkrét helyzetekhez kell mérni; tehát mérlegelni kell, hogy a rendelkezésre álló gyógyítási lehetőségek tárgyilagosan arányban állnak-e a várható gyógyulással. A rendkívüli vagy aránytalan beavatkozásokról való lemondás nem azonos az öngyilkossággal vagy az eutanáziával; sokkal inkább az emberi állapot elfogadása a halál színe előtt.

A férjem hat hónappal a rövid „élet végi intézkedéseket” érintő beszélgetésünk után nem volt abban az állapotban, hogy az Eutanáziáról szóló nyilatkozatról vagy az Evangelium Vitae-ről beszélgessünk. A különféle beavatkozások összessége, amelyekkel az orvosok megpróbálták megakadályozni, hogy a daganat kárt tegyen benne, eredménytelen volt. 2017 októberének közepére, négy műtét után kómába esett. Amikor megkérték, hogy írja alá a nyilatkozatot arról a radikális műtétről, amit a sebészei nem akartak elvégezni, olyan hosszú és olvashatatlan aláírást kapart oda, hogy el kellett vennem tőle a tollat, majd (utasítás szerint) magamnak kellett aláírnom.

Hosszú volt a lista, hogy mi minden mehetett volna félre a műtét során. Kómába, vegetatív vagy minimálisan tudatos állapotba kerül. Mind a négy végtagja lebénul. Nem éli túl a műtétet. De műtét nélkül biztosan meghal. Ezúttal a papunk eljött a kórházba, és a még delíriumban is ájtatos férjem az Oltáriszentséget izgatottan várva verte lesoványodott mellét. Engem ez nagyon megvigasztalt. Ha meg is halna, az jó halál lenne.

De nem halt meg. Nem esett kómába, nem lett harántbénulása, sőt még az arca sem bénult le, amit a sebésze „majdnem csodának” minősített. A műtét után nem kellett harcolnom a Nemzeti Egészségügyi Szolgálattal, hogy táplálják és hidratálják, nem volt 12 óránál tovább lélegeztetőgépen, és ha be is nyugtatózták, az legalább csak rövid ideig tartott. Az eltökéltségemet, hogy kitartok mellette jóban-rosszban, harcolok az életéért és az emberi méltóságáért függetlenül attól, hogy milyen állapotba kerül is, soha nem tették próbára. Ezért hálát adok a Mindenható Istennek.

Egyszer azonban meg fog halni, ahogy én is, és ahogy ön is. És attól függően, hogy hol élünk, több vagy kevesebb megértés mutatkozik a haldokló ember méltósága és az emberi élet szentsége iránt, nem is beszélve a katolikus hit tanításairól, amelyet közülünk oly sokan vallanak. Ezért arra bátorítom önöket, hogy olvassák el az általam fentebb linkelt dokumentumokat, beszéljék meg azokat családtagjaikkal, írják le kívánságaikat, és válasszanak egy olyan „egészségügyi helyettes döntéshozót”, aki osztja az önök hitét és értékrendjét arra az esetre, ha valaha is képtelenek lennének saját döntéseiket meghozni.

Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: LifeSiteNews