Egy liturgiaprofesszor egyszer feltette ezt a kérdést a szemináriumban: “Mitől szép egy mise?” Erőteljes, sőt életbevágóan fontos kérdés. Az Eucharisztia, amely “forrása és csúcspontja keresztény életünknek”, családként hoz össze minket, és keretet ad megszentelődésünkhöz.
De melyek azok a kritériumok, amelyek liturgikus választásainkat irányítják a szép ünneplés érdekében?
Gondoljunk elsősorban a dalok minőségére? De mikor szépek énekeink? Akkor, amikor megríkatnak minket, vagy amikor imádságra késztetnek? Amikor a szavak költőiek, vagy amikor jól tükrözik hitünket és tolmácsolják a napi szövegeket? Akkor szebb a zene, ha az egész közösség énekel, vagy amikor az énekeket kórus és zenészek adják elő színvonalasan? Amikor gyönyörű szakrális zenét hallunk, vagy amikor a zene a helyi kultúrát tükrözi, netán amikor egyszerű dallamok csendülnek fel, amelyeket a zuhany alatt is el lehet énekelni?
Mi a helyzet az egyház liturgikus normáinak való megfeleléssel? Elsőbbséget élvez a misekönyv tisztelete? Mire figyelünk az ünneplésben: mindenekelőtt a papok gesztusaira és mozdulataira, a szertartás tökéletességére, a mise tempójára vagy a holtidő hiányára?
Vegyük figyelembe azt is, mi az ünneplés és az elhangzottak értelme. Szép-e egy szentmise, ha szép szakaszokat hallottunk a Bibliából, vagy ha jól hirdették az Igét? Mi a helyzet a szentbeszéddel? Vajon egy jó mise nem egyéb, mint egy jó homília, amely megérintett, megrendített, megvilágosított, megtérített bennünket? Vajon kevésbé szép a mise, ha a prédikáció megzavart minket, netán untatott, bosszantott vagy felháborított?
Számít-e a pap személyisége? Mi a helyzet, ha a pap barátságos, mogorva, szívélyes, fiatal vagy idős? “Y” atya miséje szebb, mint “Z” atya miséje?
Beszéljünk a hívek közösségről is! Ugye ennek is része van a liturgia szépségében? Hát nem az a legcsodálatosabb dolog, ha egy egységes, figyelmes, vidám, jól öltözött, összeszedett és befogadó közösség időben érkezik és aktívan részt vesz az ünneplésben? És a liturgiában való szerepvállalás nem meghatározó-e abban, hogy a mise valóban megérintsen bennünket? Vagy a barátok vagy rokonok jelenléte a templomban? És mi van akkor, ha fordított a helyzet, ha egy kis csoport készített mindent elő, míg a többiek csak nézők?
A megkerülhetetlen technikai részleteket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Fontos a hangosítás jó működése, a fények, az időtartam, az időbeosztás, a fogadás, a hirdetések, a mise körüli szolgálatok, a mise köré kínált szolgáltatások, a díszek esztétikája, maga a templom, a díszítés, a tisztaság, a virágok, a műalkotások.
Végül tegyünk fel három alapvető kérdést: A szép mise a jó plébánia jele? Lehet-e az istentiszteletet úgy megítélni, mint egy tévéműsort (ebben az esetben a liturgia szépsége a résztvevők érzéseitől függne, mint egy kollektív terápia, amelynek célja, hogy mindenki jobban érezze magát utána)? És akkor a liturgia Istenért vagy az emberekért van?
A magam részéről egyetlen elvet javaslok követni ahhoz, hogy minden ünneplés szép és jó legyen, bármilyen eszközt is használjunk. Ennek az elvnek a követésével az összes előző kérdés (amelyeket igenis fel kell tenni!) természetfeletti dimenziót kap. Ez a kritérium minden véleményt és minden ízlést egyesít: ez a szeretet!
Az Eucharisztia az Istennel és egymással való emberi közösség szentsége. Minden szentmise tettekkel valósítja meg az Úr parancsolatát:
“Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.
A szeretet tehát az egyetlen elem, amelynek meg kell jelennie az összes többi mozzanatban, az összes emberben, az összes cselekedetben, a mise minden pillanatában, előtte, utána és közben.
Csak a szeretet teszi széppé a misét. Nélküle a liturgia már nem Isten műve, csak zengő érc vagy pengő cimbalom.
Írta: Fr. David Macaire,
Saint-Pierre és Fort-de-France érseke
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: martinique.catholique.fr
