Miért vállaljunk (még) gyerekeket?
Életet adni azt jelenti, hogy halált hozunk, hiszen veszélybe sodorjuk a bolygót. Ki ne hallotta volna ezt a nyomós érvet, amely megöli a gyermek utáni vágyat? Ennek ellenére az élet adománya megmarad, jegyzi meg Jeanne Larghero filozófusnő, és ki is fejti nekünk, miért.
Felvetődik a kérdés. Különösen tavasszal, amikor jön az az anyák napja, apák napja, nagymamák napja (rejtély, de a nagypapák nem számítanak…), de egybeesnek ezekkel a szép napokkal a mindenféle családi ünnepek is, ide számítva az esküvőket, keresztelőket, születésnapokat, évfordulókat. Így vagy úgy, de életet adunk, és ünnepeljük azt. De van-e értelme még gyerekeket nemzeni? És ha mi föl se tesszük magunknak a kérdést, tudjuk-e, hogy egyre több fiatal felnőtt elképesztően pesszimistán nyilatkozik erről?
Az Antarktisz a szemünk láttára olvad el, a háború itt van a küszöbön, a természeti tartalékok kimerülnek, és mi ebbe a jövő nélküli világba vessünk még több szegény emberi lényt, a klímakatasztrófa leendő áldozatait, egyben leendő felelőseit? Nem felelőtlenség ez? nem lelkiismeretlenség? és alapvetően nem önzőség a gyerek utáni vágyat mindenféle környezeti és gazdasági szempont elé helyezni?
Tehát igen, a kérdés felmerül.
Nyilván tudjuk, hogy már Malthus szerint felelőtlenség volt gyermeket vállalni, hiszen a demográfiai növekedés együtt járt az élelmiszerínség kockázatával. És talán jóval őt megelőzően a cro-magnon-i ember is feltette a kérdést, hogy értelmes dolog-e a tűzzel való harccal és a mamuthiánnyal fenyegetett utódot a létezés mélyvízébe dobni. Félretéve a tréfát, ez örök kérdés, időszerű vagy sem: miért vállaljunk még gyerekeket?
Az a titokzatos vágy a gyermek után
Az optimista nyilvánvalóan azt válaszolja nekünk, hogy a megoldás a probléma része: a gyerek, a leendő felnőtt az, aki meg tudja változtatni a világot, újításokra tud javaslatot tenni, egy jobb világ feltételeit teremtheti meg, és ha a világ megváltozhat, és meg kell változnia, az a felnövekvő generációk állandó fejlődésének lesz köszönhető, nem pedig az idősotthonok fedezékében szókirakóst játszó, leszármazottak nélküli pesszimisták nemzedékének. Tessék, itt egy jó ok, hogy miért hozzunk gyereket a világra. Mellesleg nem úgy tűnik, hogy az emberiség kihalása lenne a válasz azok problémáira, akiket megfosztunk a létezéstől… és a jelenlegi generációk problémáit sem oldja meg: ugyan ki fogja finanszírozni a nyugdíjas scrabble-partikat? De ismerjük fel ennek az optimista látásmódnak a korlátait is: könnyű úgymond a következő generációra sózni a kisbaba-témát. Különben is: nem tesszük ezzel eszközökké a következő generációt? Csak azért legyenek gyerekeink, hogy megváltoztassák a világot?
Vállaljuk fel hát a gyermek utáni vágy fenségesen titokzatos jellegét. A sok jó ok arra, hogy ne akarjunk gyereket, kombinálva azokkal az okokkal, amik miatt nem lehet gyerekünk, amellett szólna, hogy megtorpanjon az emberiség. És mégis, fáradhatatlanul folytatjuk tovább az életadást. Rejtélyes módon. A vágy önzését egyesítve a másik befogadásának korlátlan nagylelkűségével, életet adunk. Elfogadva, hogy látjuk magunkban harcra kelni a holnaptól való félelmet és a jövőben való hitet, életet adunk.A kényelmünket kockáztatva, kitéve magunkat annak az örömnek, hogy szeretnek bennünket, életet adunk. Legyűrve a szüléstől való félelmet, de elmosolyodva a vállunk gödrébe simuló egészen kicsi babánk gondolatára, életet adunk. Ez így van, életet adunk minden ok nélkül, pusztán csak azért, mert mi is úgy kaptuk, ami már önmagában is egy misztérium. Anélkül kaptuk, hogy kértük volna: kitettek minket a tavaszi napfény simogató melegére, anélkül, hogy kiérdemeltük volna, minden reggel kinyitjuk a szemünket anélkül, hogy előző este írásban kérvényeztük volna. Ez a nekünk készített ajándék nem maradhat a tenyerünkbe zárva: nincs ennél jobb érv.
Írta: Jeanne Larghero
Fordította: Sáriné Horváth Mónika
Forrás: Aleteia
