Miért mondja Jézus, hogy szeret minket, ha megengedi a tragédiát az életünkben?

Amikor az emberek azt mondják nekem, hogy túl nehéz megjegyezniük a Szentírást, mindig a János 11,35-re hivatkozom. Ez a legrövidebb igevers a Bibliában: „Jézus könnyekre fakadt.”

Mindenki meg tudja jegyezni ezt a néhány szót, melyek nagyjából megegyeznek más fordítási változatokkal. Ez olyan egyszerű mondat, hogy nem lehet sokféleképpen lefordítani. Ám ez a néhány szó mély leckéket ad a hitünkről.

Ez a különleges igevers a Lázár haláláról és feltámasztásáról szóló történetnél jelenik meg Szent János evangéliumának 11,1-44 soraiban. Röviden így foglalhatjuk össze:

Jézus éppen tanított, amikor barátai, Mária és Márta megüzenték neki, hogy testvérük, Lázár nagyon beteg. Ahelyett, hogy azonnal útnak indult volna, hogy segítsen barátján, Jézus két napot várt, mielőtt visszament Betániába, ahol a család élt. Mire végre megérkezett, Lázár már meghalt és eltemették.

Amikor Jézus megjött, Márta azt mondta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” (Jn 11,21-22) Hitte, hogy még van remény a testvére számára, és hogy Lázár fel fog támadni az utolsó napon. Jézus így szólt: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25a). (A pontatlan eredeti fogalmazást a Szentírás szerint korrigáltuk. – a ford.) Mindezek ellenére Jézus látta, hogy Márta és a közösségből mások is sírnak Lázár halála miatt.

A 33-as igevers különösen leíró jellegű: „Amikor látta, hogy sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült” (Jn 11,33). Jézus elment a sírhoz, ahová Lázárt temették – ekkor „Jézus könnyekre fakadt” – , majd kérte, hogy hengerítsék el a követ. Istenhez imádkozott, utána megparancsolta Lázárnak, hogy jöjjön ki. Lázár előjött a sírból, miközben lábát és kezét még temetési pólyák takarták be.

Lázár életben volt, és ennek hatására sokan fordultak hittel Jézushoz.

Ebből a történetből több dolgot tanulhatunk.

Amit tennünk kell krízis idején

Mária és Márta személyes krízissel néztek szembe. Testvérük halálos beteg volt. Nem tudták mit tegyenek, így hát elhívták Jézust. És az a mód is érdekes számomra, ahogyan ezt tették. Nem hívták meg Őt a házukba, még csak nem is kérték meg semmire. Csupán közölték Vele, hogy Lázár beteg, s feltételezték, hogy Jézus – mint barátjuk – erre majd megfelelően reagál.

Mindig Jézus elé kell vinnünk gondjainkat. Ahogy a Jakab 4,2 írja: „… nem a tiétek, mert nem kéritek.”

Valójában ez egy olyan minta, melyet az egész Bibliában felfedezhetünk.

Amikor az izraeliták a pusztába érkeztek, miután átkeltek a Vörös-tengeren, napokat töltöttek ott víz nélkül. A nép panaszkodott és kezdett Mózes ellen fordulni. Így Mózes Isten elé vitte a problémáját és „az Úrhoz fordult” (Kiv 15,25).

Jeruzsálemben Hiszkija király egy fenyegető levelet kapott az asszír hadsereg közeledtéről. Júda királyságának döntő pillanatában Hiszkija mindössze annyit tehetett, hogy Istenhez fordul. „Fölment az Úr házába és ott az Úr elé tárta (a levelet)” (Iz 37,14).

Az Újszövetségben, miután Heródes Antipász lefejeztette Keresztelő Jánost, a tanítványok „elmentek, és hírül adták Jézusnak” (Mt 14,12).

Ez az, amit tennünk kell, amikor jön a baj. Isten elé kell tennünk. Jézus elé vinni. A Szentírás is azt mondja nekünk, hogy Ő „a menedékünk és az erőnk, nagyszerű támaszunk a szorongattatásban” (Zsolt 46,1).

Ám figyeljük meg Mária és Márta kérésének az alapját. Arra kérték Jézust, hogy segítsen, éspedig nem azért mert olyan sok alkalommal adtak Neki és tanítványainak enni az otthonukban, vagy mert úgy érezték volna, hogy Jézus tartozik valamivel nekik. Úgy mondták: „Uram, akit szeretsz, beteg” (Jn 11,3). Az Ő szeretetét kérték, ahhoz folyamodtak.

Jézus tökéletes időzítése

A számunkra legmeglepőbb dolog Lázár történetének olvasásakor Jézus lassú reagálása. Az azt követő két napot még a tartózkodási helyén töltötte, mielőtt így szólt volna tanítványaihoz: „Menjünk vissza Júdeába!” (Jn 11,7) Miért várt? A Bibliában világosan kiderül, hogy Jézus szerette ezt a családot. Ebből kifolyóan elvárhatnánk azt, hogy az igevers így szóljon: „Így, mivel Jézus szerette Mártát, Máriát és Lázárt, megtalálta a leggyorsabb lovat, és teljes sebességgel vágtatott, hogy eljusson beteg barátjához.” Vagy, mivelhogy Jézus Isten volt, azonnal ott is teremhetett volna, nemde? De nem ezt tette.

Ő várt. Késleltette megérkezését Betániába. Miért? Mert szerette Lázárt! Ellentmondásosnak hangzik. Hogyha Jézus valóban szerette őt, miért nem indult el azonnal, hogy meggyógyítsa?

Amikor életünkben nehézség vagy tragédia ér minket, ugyanezeket a kérdéseket tesszük fel. Ha Jézus valóban szeret engem, miért hagyta, hogy ez megtörténjen? Nem könnyű látni a szemünkkel, ha tele van könnyel. Ám a lényeg ez: Még ha nem látjuk, hogyan fog a helyzet megoldódni, vagy hogy miért is ér minket ez, tudjuk, hogy ez is Isten szeretetéből ered és hogy Ő maga irányítja.

Továbbá, az Ő késlekedése nem jelent szükségszerűen elutasítást. A Prédikátor könyve (3,11) ezt mondja: „Mindent ő tesz, a maga idejében.” Jézus későn jött Lázárhoz, de Ő a nagyobb képet szemlélte. Mária és Márta a közvetlen pillanatra figyeltek. A kisebb képre koncentrálunk; arra, hogy mi tehetne minket most boldoggá és komfortossá. Ám Isten szeme az örökkévalóságon van. Arra fókuszál, mi tehetne minket szentté, hozna közelebb Hozzá és erősítene minket lelkileg.

Mária és Márta frusztráltak lehettek, amikor Jézus nem jelent meg a temetésen. Márta még ki is ment, hogy találkozzon Jézussal, amikor Ő megérkezett, magával hordozva bánatát. Így szólt: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem” (Jn 11,21) Elég kemény szavak voltak. Mária – ha ez egyáltalán számít – el sem hagyta a házat.

Valószínűleg te is így éreztél már így. Talán a házastársad elhunyt már sok éve. Talán az üzleted kútba esett. Talán a szüleid elváltak vagy a gyermekeid elkallódtak. Így azt kérdezed: „Hol voltál, Uram?”

Még Jézus is így kiáltott fel a kereszten gyötrődve: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) Nem baj, ha szavakba öntjük a kérdéseinket. Nem baj, ha az Úr elé visszük a kétségeinket. Semmi baj sem származik abból, ha Istennek feltesszük a kérdést: „miért?” Feltéve, ha nem azt képzelve tesszük fel, hogy Isten valamiféleképpen válasszal tartozik nekünk.

Igazából, amikor Márta megkérdezte Jézust, Ő nem javította ki. Csupán az örökkévaló szempont felé irányította: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” (Jn 11,25-26) Időzítésének volt egy szándékos, örök tényezője, amit Márta nem vett figyelembe. Jézus tudta, hogy a remény a fájdalom kertjében nő erősebbé.

Jézus velünk együtt sír

Végül ez a történet megmutatja nekünk, hogy Jézus – minden hatalom és dicsőség birtokában – teljesen megértette fájdalmunkat és bánatunkat. Jézus könnyet ejtett barátja halála miatt. Együttérző volt a gyászoló család irányában. Teljesen tisztában volt azzal, min mennek keresztül.

Egy próféciában, melyet jóval Jézus születése előtt írt Izajás próféta, így beszél Róla: „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés” (Iz 53,3). Szeretem, ahogyan a The Message fordítja le ezt a részt: „Lenézték és átgázoltak Rajta, egy emberen, aki szenvedett és első kézből ismerte a fájdalmat. Egy pillantás és el is fordultak tőle. Lenézték, az gondolván, hogy egy megvetett. Ám a valóság az, hogy fájdalmainkat ő hordozta. Torzulásainkat, vagyis mindent, ami rossz volt bennünk.”

Ő hordozta gyengeségeinket. A mi bánatunk nehezedett Rá. És mi hátat fordítottunk Neki.

Jézus tudja, milyen szenvedni. A mi cipőnkben járt. Szándékosan vetette alá Önmagát az emberi lét korlátainak és fájdalmának, valamint önként tette ki Magát a veszélynek, amint a mi bánatunkat hordozta a kereszten.

Jézus minden egyes fájdalmunkat érezte. Miért tette ezt? A Zsidóknak írt levél ezt mondja: „Ezért minden tekintetben hasonlóvá kellett válnia testvéreihez, hogy irgalmas és Istenhez hűséges főpap legyen, és kiengesztelje a nép bűneit” (Zsid 2,17). Jézus az emberi élet minden részletébe belépett. Maga tapasztalta meg mindezt a fájdalmat, traumát, kísértést, hogy így váltson meg minket.

A János 11,38 néhány fordításában az áll, hogy Jézus magában „háborogva” (RUF – Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája) vagy „felindulva” (KB – Károli Gáspár revideált fordítása) érkezett meg Lázár sírjához. Mérges volt! Azt mondhatnánk, hogy igazságos haragot táplált. Nem a gyászolók vagy Mária és Márta irányában, hanem maga a halál ellen. Megértette, micsoda veszteség ez a számukra, és azáltal, hogy visszahozta Lázárt a halálból, valami olyan jót hozott ki az emberi szenvedésből, melyet nagyon is jól megértett.

Hullámvölgyek

Ez a történet megnyugtat engem. Már kerültem személyesen szembe szenvedéssel és nagy veszteséggel. Éltem át pillanatokat, amikor megkérdeztem: „Hol vagy, Uram?” Ám a válasz mindig ott volt előttem. Jézus jelen volt, mikor a fiam, Christopher 1975. április 1-jén megszületett, és akkor is, mikor a fiam nagyon korán, 2008. július 24-én hátra hagyta ezt a világot. Jézus velem volt az örömömben és a bánatomban.

Egy völgy soha nem lehet túl mély ahhoz, hogy Isten át ne kelne rajta velünk. Mindnyájan tudjuk, hogy életünk útjai sötét völgyeken át is vezetnek. Ez az emberi lét természete. Szembe kell néznünk a nehézségekkel. Viszont Isten átsegít minket a szükség óráiban, a keresztény szenvedés pedig mindig erőteljes tanúságtétel tud lenni egy elveszett világban.

A krízis minden pillanatában is velünk van. Fájdalmunkat megérti. Lesznek jó és rossz napjaink, Ő pedig tudja, milyenek is ezek. És habár nem mindig látjuk az Ő örökkévaló időzítését, ígéretére támaszkodhatunk:

„Ha tengereken kelsz át, veled leszek;
és ha folyókon, nem borítanak el,
ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg,
és a láng nem perzsel meg,” (Iz 43,2)

Írta: Greg Laurie
Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: christianpost.com