Ma már az ember is eldobhatóvá vált

Az, aki igazán szeret, azt akarja és arra törekszik, hogy a másik embernek jó legyen. A félreértelmezett együttérzés, amely idő előtti halálhoz vezet, nem igazi szeretet.

Fogyasztói társadalmunkban, ahol minden eldobható, lassan elfogadhatóvá – sőt dicséretessé – vált az, hogy az embereket is eldobjuk. Ezt látjuk a connecticuti Lynda Bluestein asszony példájából. Vermont állam új törvénye engedélyezi az orvosilag elősegített halált a más államokból érkezők számára is, és ezt használta ki elsőként Bluestein asszony, aki odautazott meghalni.

Január 4-én a petefészek- és petevezetékrákban szenvedő Bluestein halálos dózist vett be egy gyógyszerből és meghalt.

Az NBC hírügynökség cikkéből az derül ki, hogy nagy tiszteletben tartják Bluestein döntését, és azt mondják, hogy „egész életében kereszteslovaghoz hasonlóan harcolt”. Állítólag felvonult a fegyveres erőszak ellen, és szót emelt – bár eredmény nélkül – az orvosilag támogatott halál törvényesítéséért Connecticut államban.

Amikor megkérdezték tőle, mit szeretne, hogyan emlékezzenek rá, ezt válaszolta: „Azt szeretném, ha olyan emberként emlékeznének rám, akinek a második legjobb eshetőség még csak lehetőségként sem merült fel, és aki mindig hitte, hogy az ember jobbá teheti a dolgokat.”

A döntését, hogy végez magával, a fia is támogatta, mondván: „Büszke vagyok, hogy mellette lehetek, amikor megteszi ezt… nem szeretnék sehol máshol lenni. Ez egy ajándék.”

Ajándék? Mégis kinek?

Az igazi ajándék az lenne, hogy a beteg és idős szeretteinkről addig gondoskodnánk, amíg el nem jön természetes haláluk ideje. Ez azt jelentené, hogy velük vagyunk, amikor fájdalmaik vannak, éreztetjük, hogy értékesek, függetlenül attól, mennyire betegek. Így biztosítanánk, hogy soha ne érezzék magukat tehernek.

Hasonlítsuk össze Bluestein nézeteit azzal, ahogy Bruce Willis családja reagált, amikor a színészt frontotemporális (homlok- és halántéklebenyi) demenciával diagnosztizálták. Emma, a felesége nemrég posztolt egy fényképet ezzel az aláírással „Szeretetem és tiszteletem iránta csak növekszik.” Bruce felesége és lányai rendszeresen új fotókat és üzeneteket küldenek a rajongóknak az egész világon. Így hívják fel a figyelmet azokra, akik a hasonló betegséggel küzdő szeretteiket ápolják, és bátorítják őket, hogy erősek maradjanak.

Azt nem tudjuk, mit tartogat a jövő Willis számára, de imádkozhatunk érte, és példát vehetünk a családjáról, hogyan kellene kezelnünk szenvedő családtagjainkat.

Nem kétséges, hogy hihetetlenül nehéz végignézni, ha családunk egy tagja súlyos, egyre inkább legyengítő betegségtől szenved. Érzelmileg, fizikailag és anyagilag is kimerítő lehet. De az embertársunk – különösen családtagunk – iránt érzett szeretet azt parancsolja, hogy azzal a méltósággal és tisztelettel kezeljük őket, amit minden emberi lény megérdemel. Ez pedig azt jelenti, hogy soha nem szabad a halálba kergetnünk őket, és nem éreztethetjük velük, hogy a terhünkre vannak.

Az igazi szeretet abból áll, hogy a másik ember számára csak a jót akarjuk, a jót keressük. Az idő előtti halálhoz vezető, rosszul értelmezett együttérzés nem egyenlő a valódi szeretettel.

Ma mégis azt látjuk, hogy egyre inkább lenézik és otromba módon semmibe veszik az időseket és a betegeket. Az újságcikkek olyan kultúrát vetítenek elénk, ahol az idősekkel rosszul bánnak, ahol a kórházi nővérek fájdalomcsillapító helyett vizet adnak a betegnek, és ahol a „méltóságteljes halál” azt jelenti, hogy valakinek meg kell halnia ahhoz, hogy megőrizze a méltóságát.

Semmi sem áll távolabb az igazságtól.

Emberi lények vagyunk, nem állatok. Az emberi lényeket nem kell elaltatni. Nem kell idő előtt meghalnunk, hogy megőrizzük a méltóságunkat. Méltóságunkat a teremtéskor kaptuk, és azt sosem fogjuk elveszíteni. Bár vannak olyanok, akik nem bánnak a másikkal azzal a tisztelettel, amit megérdemel, ez nem jelenti azt, hogy annak az embernek nincs méltósága.

Míg Bluestein fiát egyfajta félreértelmezett együttérzés vezette arra a gondolatra, hogy ha engedi, hogy az édesanyja véget vessen az életének, az az anyja számára „ajándék”, mégis azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy az élet az „ajándék”. Amikor gondoskodunk valakiről, őszinte együttérzéssel kezeljük, és feltétel nélkül szeretjük őt, az az igazi ajándék, különösen, ha ez a valaki élete végéhez közeledik.

Egy napon majd Krisztus megkérdezi, hogyan gondoskodtunk azokról, akiket ránk bízott: a gyermekeinkről, a szüleinkről, a nagyszüleinkről, vagy akár egy idős barátunkról. Képzeljük el, hogy Isten üdvözült arcára nézünk, és azt mondjuk Neki, hogy segítettük a szerettünket abban, hogy halálos adag gyógyszert vegyen be.

Most képzeljük el azt, hogy Istenre tekintve azt mondhatjuk: fogtuk a nagypapa kezét, anyánknak felolvastunk egy könyvből, vagy az unokaöcsénk ágya mellett üldögéltünk, és egyszerűen csak szerettük őt. Ez az igazi szeretet, amelyet minden egyes ember felé ki kellene mutatnunk, függetlenül attól, életük mely szakaszában vannak, és hogy még mire képesek.

Ez a valódi szeretet segít majd abban, hogy egy napon meghalljuk azt a hét szót, amelyre mindannyiunknak vágyakoznunk kellene: “Jól van, te hűséges, és derék szolga.”

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: The Catholic World Report