Lisieux-i Szent Teréz: „Az én hivatásom a szeretet!” – Szentek élete

Lisieux-i Szent Teréz – A Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett kármelita apáca

* Alenpon, Franciaország, 1873. január 2. + Lisieux, Franciaország, 1897. szeptember 30.

            Teréz 1873. január 2-án született Franciaországban kilencedik gyermekként. Négyéves volt, amikor meghalt az édesanyja, ezért az apa öt lányával – a négy fiú egészen kicsi korban meghalt – átköltözött Lisieux-be, ahol a sógora, Guérin Izidor gyógyszerész élt a családjával. Mindaddig, amíg Teréz kolostorba nem lépett, a Martin család a „Les Buissonets”-villában lakott.

            Teréz 1881 októberében kezdett iskolába járni a bencés apácákhoz. 1883-ban súlyosan megbetegedett, de pünkösd napján a Szűzanya megjelent neki, rámosolygott és meggyógyította. Édesapjával minden reggel a székesegyházba, a Mária-kápolnába mentek misére.

            1886 karácsonyán élte át „megtérését”. Felfogta, hogy Isten a felebaráti szeretetre hívja őt. Teréz ettől kezdve többször mondogatta lelkivezetőjének, pater Pichonnak: „Nekem az a mennyország, hogy jót tehetek a földön!” Ez év májusában engedélyezte a gyóntatója, hogy hetenként négyszer áldozzon.

            1887 pünkösdjének napján, a vesperás után édesapja megadta a beleegyezését, hogy Teréz belépjen a Kármelbe. Ezután talált rá Teréz erre a mondatra Arminjon könyvében: „A jutalmazó Isten hív: most rajtam a sor.”

            Júliusban imádkozott egy halálra ítélt gyilkos, Pranzini megtéréséért, s amikor imádsága meghallgatásra talált, „növekedett benne a vágy, hogy napról napra lelkeket mentsen”. Szinte megszállottan a lelkek utáni vágytól, mindent megtett azért, hogy haladéktalanul beléphessen a kármelita apácák kolostorába. Delatroette püspök azonban, aki a kármeliták felettese volt, kategorikusan megtiltotta a belépését.

            Ekkor fellebbezéssel fordultak a bayeux-i püspökhöz, s mikor eredménytelen maradt a kérelem, édesapja és Céline nővére kíséretében Teréz Rómába utazott, hogy a pápától kérjen segítséget. XIII. Leó pápa az ügyet az egyházi elöljárókhoz s végső soron Istenhez utasította.

            December 28-án azonban Hugonin bayeux-i püspök végre megadta a kolostorba lépéshez szükséges engedélyt. De Teréz még mindig nem követhette szíve vágyát, mert most a kolostor priórája késleltette: meg kellett várnia a nagyböjt végét.

            Végre 1888. május 9-én Teréz átléphette a lisieux-i Kármel kapuját „minden illúzió nélkül”, azért, hogy „lelkeket mentsen és elsősorban a papokért imádkozzék”.

            Ettől a naptól elfoglaltsága a következő volt: hat és fél óra zsolozsma és elmélkedés, öt óra munka, két óra közös foglalkozás, ugyancsak két óra egyéni foglalkozás, fél óra oktatás a novíciák mesternőjétől, összesen egy és háromnegyed óra étkezési idő és hat-hét óra éjszakai pihenés.

            Az első öt évben Teréz sokat szenvedett a magány, a külvilágtól való elzártság miatt. A beöltözésen édesapja is jelen volt, de mindjárt a beöltözés után kórházba kellett mennie. Mint a beöltözést, a fogadalomtételt is késleltette a kolostor papja, de ez csak arra adott alkalmat, hogy Teréz belső élete még inkább a misztika felé bontakozzék ki. Ünnepélyes fogadalma előestéjén kegyetlen kísértés lepte meg: vajon elhatározása nem rettenetes öncsalás-e? 1890. szeptember 8-án kelt, kézzel írott fogadalmi formulájában Jézustól a szív és a test vértanúságát kérte, s azt, hogy az Úr tanítsa meg rá, mit jelent az Ő menyasszonyának lenni.

            Terézt mindjárt kinevezték második újoncmesternőnek. Teréz e tevékenysége során fedezte fel, hogy a lelki gyermekség mennyire hatékony törvény a természetfeletti életben.

            Még februárban kezdett verseket írni. Az év végére készült el a Jeanne d’Arc küldetése című drámával, amelyet a következő év januárjában a kolostorban elő is adtak a nővérek. Teréz édesapja ebben az évben meghalt, s ekkor szeretett nővére, Céline is belépett a Kármelba.

            1895 januárjában nővérei kérésére és a prióra parancsára elkezdte írni gyermekkora emlékeit. Ez a munka az Egy lélek története című könyv első nyolc fejezetét tartalmazza. Nagypéntek éjszakáján köhögött fel először vért. Nem sokkal utána nagy belső szenvedések, kísértések kezdték gyötörni, úgy érezte, hite-reménye mind egy cseppig elszállt, s csak nagy sötétség van a lelkében. E kísértések egészen a haláláig gyötörték.

            Május 30-án, „életének legvigasztalóbb álma” után kapott egy lelki testvért, P. Roulland missziós pap személyében. A szeptemberi lelkigyakorlat elején fedezte fel különleges hivatását: „Az én hivatásom a szeretet!” Ebből eredően határozta meg az Egyházon belüli helyzetét: „az Egyház, az én Anyám szívében én akarok lenni a szeretet!”

            1897-ben  a prióra összegyűjtötte Teréz fontosabb, lelkiségét tükröző szavait. 1926-ban ez a gyűjtemény Az utolsó szavak címmel jelent meg. Teréz folytatta a visszaemlékezéseit, s ezekből állt össze az Egy lélek történetének kilencedik és tizedik fejezete. Július nyolcadikán költözött be a betegszobába, s a hónap végén felvette a betegek kenetét. Augusztus 19-én másodszor is megkapta a szent kenet szentségét, és 1897.szeptember 30-án ezekkel a szavakkal halt meg: „Istenem, szeretlek!”

            Életszentségének és teológiai tanításának jelentőségét általában leegyszerűsítjük a „lelki gyermekség” formulára. Ha lényét és tanítását előítéletek nélkül szemléljük, akkor a következő vonások tűnnek elénk:

            Első jellemvonása az Úr Jézus iránti szeretet, amely mindent felülmúl, és olyan fokot ér el benne, hogy úgy akarja Jézust szeretni, „ahogyan még senki nem szerette Őt”. „Egyedül Őt akarja megtalálni”, és nem akar soha semmi olyat tenni, amivel megszomorítaná; inkább meghalni akar, mint hogy a legkisebb szándékos hibát is elkövesse. Ez a szenvedélyes és kizárólagos menyasszonyi szeretet vezette rá a vértanúság és a lelkek utáni szomjúságra. Ezzel a szeretettel viselt el mindent, a próbatételeket is, amelyek szüntelenül a Végtelen felé irányuló vágyát hevítették.

            Második vonása, hogy misztikusként oldotta meg az életszentség problémáját. A szeretet utáni vágyában, amely a legnagyobb tökéletesség felé ösztökélte, Teréz nemcsak a saját tehetetlenségét ismerte fel, hanem felfedezte Isten anyaian jóságos közeledését is. Isteni erejével segít az ember gyengeségein, mégpedig az embernek minden vágyát felülmúló módon, azáltal, hogy a végtelen irgalmasság magasba emeli és magába zárja a lelket.

            Ebben a fölismert isteni irgalmasságban rejlik az a fundamentum amelynek jelentőségét mindmáig nem fogtuk fel. Ő ugyanis nem úgy áldozta fel magát, mint nővértársai, akik az isteni Igazságosság előtt akartak engesztelő áldozattá válni, hanem önátadása Isten irgalmas szeretetének szólt, és arra törekedett, hogy szabaddá tegye az utat Isten végtelenül finom szeretete számára, amely ki akar áradni az emberekre. Mindez nem zárja ki az igazságosságot, de Teréz egészen „a szeretetbe burkoltan” látja azt.

            Mint az isteni Irgalomnak felajánlott égőáldozat jutott el Teréz az Egyházon belüli feladatának tökéletes megismerésére is. Tudta, hogy épp a szeretetre szóló meghívás határozza meg az ő helyét az Egyház, az Anyaszentegyház szívében.

            Tudatára ébredt, hogy a „testvéri szeretet” itt a földön minden, s hogy Istent csak abban a mértékben szerethetjük, amilyen mértékben a felebaráti szeretetet gyakoroljuk. Teréz teljesen elszánta magát arra, hogy ezután minden embertestvért úgy fog szeretni, ahogyan Jézus szereti őket.

            Hitének nagyon kemény próbatéteket kellett kiállnia. Az Úr pedig, aki a lelket magasba emeli, ebben az emberi erőket meghaladó próbatétben semmi mást nem nyújt, csak a hit puszta bizonyosságát.

            Teréz misztikájában a remény izzik abban a tökéletes önátadásban, amelyet állandóan megvalósít a szeretet, és mindez a hitből fakad.

            Már hároméves korában megmutatkozott, hogy nem mindennapos lélek lakik benne, mert ennyi idős volt, amikor megfogalmazta a jeligét: „Semmit meg nem tagadni Jézustól!” Volt egy rózsafüzér-szerű lánca, amelyen a kisgyermek számlálta napi kis áldozatait, és esténként édesanyja elé vitte, hogy vizsgálja felül. A szeretet megnyilvánulásai közé sorolta már ekkor, hogy nem panaszkodik, ha elvesznek tőle valamit.

            Nővére, Paulina beöltözése után olyan mély lelki megrendülés vett erőt rajta, hogy napokon át szinte teljes bénaságban feküdt. Néha még a legközelebbi hozzátartozóit sem ismerte föl, és úgy látszott, semmi módon nem lehet rajta segíteni. Akkor az édesapja és a nővérei letérdeltek az ágyánál lévő Mária-kép elé és imádkoztak. Egyik nővére, Mária egyszer csak észrevette, hogy a beteg egészen elragadtatva figyeli a képet, majd felül az ágyban és gyógyultan leszáll róla, mintha semmi baja nem lett volna. Teréz aztán némi vonakodás után elmondta: „Kértem az én mennyei Anyámat, legyen irgalmas hozzám… Hirtelen megelevenedett a kép. Isten Anyja olyan szép volt! Közel jött hozzám, és rám mosolygott.”

            Az iskola befejezése után – mint maga írja – „győzelmet győzelemre halmoztam; úgy kezdtem futni az úton, mint egy óriás”. Ebben az értelemben figyelemreméltó a pápával, XIII. Leóval való találkozása: a francia zarándokcsoportnak külön kihallgatása volt, s a pap, aki kísérte a csoportot – a bayeux-i általános helynök – megmagyarázta nekik, hogy tilos megszólítani a Szentatyát. Ám alighogy a pápa színe elé kerültek, Teréz már ott is térdelt a fehér reverendás pápa előtt, megcsókolta a lábát, és könnyek között mondta:

            – Szentatya, szeretnék egy nagy kegyelmet kérni Tőled!

            A pápa lehajolt hozzá, és Teréz folytatta:

            – A szentévre való tekintettel adja meg nekem Szentséged azt a lehetőséget, hogy tizenöt évesen beléphessek a Kármelba!

            Erre már a helynök is odaért, és megmagyarázta a dolgot:

            – Szentséges Atyám, ez a gyermek be akar lépni a Kármelba, de az elöljárók még megfontolás tárgyává teszik a kérést.

            Leó pápa megértette az ügyet és igy szólt:

            – Akkor hát, gyermekem, tedd azt, amit az elöljárók mondanak.

            De Teréz ismét kérlelte:

            – Ha Ön igent mond, akkor mindenki beleegyezését adja!

            Akkor a pápa jóságos tekintetét hosszasan nyugtatta rajta, majd így szólt:

            – Persze, persze, ha Isten akarja, be fogsz lépni!

            Teréz azonban még mindig ott maradt térdelve, annak reményében, hogy a pápa hátha kimondja az igent, de odalépett két nemesi gárdista, és kivitték.

            Amikor végre jelöltként beléphetett a kolostorba, az első órától fogva éreznie kellett a „tövisek hegyét”.             A prióra anya úgy vélte, hogy hivatali kötelessége „betörni” ezt a fiatal jelöltet, és a maga kicsinyes módján teljesítette is a kötelességét. Valahányszor elment Teréz mellett, mindig volt valami bíráló, megalázó megjegyzése. Időről időre maga elé rendelte, és közel egy órán át halmozta kifogásait. Teréz némán, de fájó szívvel hallgatta a méltatlan szidásokat. Így írt erről: „Harcolnom kellett. A természetem egyáltalán nem volt hajlékony. Nem volt olyan nap, hogy meg ne sebesültem volna.” De a fogadalma napján megtalálta az imádságos szót: „Add meg nekem a vértanúságot… Senki ne kíméljen, lábbal tiporhatnak, észrevétlenül hagyhatnak, mint egy homokszemet.” És ez a határtalan odaadás ujjongásba tört ki: „Dalolok, mindig énekelni fogok és az énekem annál szebb lesz, minél hosszabbak és hegyesebbek a tövisek!”

            Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent.