Leó konzisztóriuma, Ferenc öröksége

XIV. Leó pápa első nagy lépései máris új korszakot jeleznek: rendkívüli konzisztórium, liturgikus nyitás, a szinodalitás újragondolása – és mindez Ferenc pápa örökségének fényében.
Vajon folytonosság vagy irányváltás kezdődik Rómában?

A világ kardinálisai ezen a héten Rómában gyűltek össze a bíborosi testület rendkívüli konzisztóriumára, amelyet XIV. Leo pápa hívott össze, hogy így kezdje pápaságának első teljes évét.

A pápaválasztó konklávé óta a bíborosok, püspökök és a vatikáni kúriai alkalmazottak mind arról számoltak be, hogy az új pápa tudatosan döntött úgy, hogy még bárminemű, az alaphangot módosító vagy egyéb jelentősebb változást hozó projekt megkezdése előtt lezárja 2025-öt. A pápa úgy ítélte meg, hogy a jubileumi szentév Ferenc pápa örökségének egyfajta lezárását adja, mielőtt egy dinamikusabb „leói” év kezdődne.

XIV. Leó döntése, hogy az évet rendkívüli konzisztóriummal nyissa, olyan gyakorlatot jelent, amellyel Ferenc pápa nagyrészt nem élt, és ez már önmagában is egyfajta fordulatot jelent. Leó egyébként máris bejelentette, hogy június végére, várhatóan június 27-28-ára ismét összehív egy kétnapos konzisztóriumot, és bevezeti a 3-4 napig tartó, évenkénti bíborosi összejövetelek gyakorlatát. A mintegy 170 bíboros részvételével, 21 kiscsoportban dolgozó konzisztóriumon a hírek szerint Leó pápa inkább hallgatott és figyelt, mint hozzászólt volna. Nagyon sokat és komolyan jegyzetelt. Azok a kulcsfontosságú témák kerültek napirendre, amelyek segíthetik Leót az egyház vezetésével kapcsolatos feladataiban, ideértve az egyház kormányzását, a liturgiát, az evangelizálást és a szinodalitást. Ed Condon újságíró, kánonjogász, a The Pillar társalapítójának elemzése szerint, melyet alább ismertetünk, ezek a kérdések együttesen jól összefoglalják elődje még rendezetlen örökségét.

A prelátusok és a szakértők Leó pápaságának szinte első pillanatától kezdve vitatkoznak azon, mennyiben lehet XIV. Leót egyfajta „II. Ferencként” értelmezni.

Eddig úgy tűnt, hogy maga Leó szívesen állítja magát Ferenc vonalába, még ha a folytonosság nem is teljesen azonos. Ősszel kiadott első jelentős dokumentuma nagyrészt Ferenc befejezetlen szövegére támaszkodik, és a Kúrában sem végzett komoly átalakításokat. A legnagyobb változásokat talán a gondosan megfogalmazott válaszaiban a stílus és a hangnem finom, de határozott megújulása jelentette.

Az új pápa a kezdettől fogva retorikájában is hangsúlyt fektetett az egyházon belüli egység fontosságára. Magánkihallgatáson fogadta például Raymond Burke és Joseph Zen bíborosokat, akik nehezen tudtak személyesen találkozni a korábbi pápával.

A legnagyobb várakozások a liturgia területén jelentkeztek. Ferenc pápa motu propriója, a Traditionis custodes, amely korlátozza a liturgia rendkívüli formájának ünneplését, sok egyházmegyében továbbra is megosztottságot okozott. A motu proprio megerősítése vagy teljes visszavonása helyett eddig Leó pápa egy finomabb, alkalmazkodóbb megközelítést alkalmazott, azaz a szigorú korlátozások helyett jóval tágabb keretek között ad vagy újít meg engedélyeket és felmentéseket.

Ugyanakkor újra megindult a vita arról, hogyan lehetséges, hogy a világ püspökeinek a liturgiáról szóló konzultációjának eredményeit nem építették be – sőt, nem is vették figyelembe – a Traditionis custodes-ben.

Úgy tűnik tehát, hogy a liturgia szerepeltetése a konzisztórium napirendjén szándékos, és azt akarja megmutatni, milyen feszültségek veszik körül Ferenc egyik különösen megosztó intézkedését. A bíborosi testület összehívása, a kérdés megvitatása, az egyéni és kollektív véleményekre adott visszacsatolás máris nagy előrelépést jelent Ferenchez képest, és a kollegialitás jegyeit mutatja. Vannak, akik nyíltan azt jósolják, hogy a jövőben sokkal rugalmasabb lesz a hagyományos latin mise alkalmazása. Továbbra is nyitott kérdés ugyanakkor, hogy Leo végül hogyan fogja megoldani ezt a megosztottságot és feszültséget.

De a konzisztórium kontextusában egy sokkal érdekesebb fejleményt is látunk: megnyílik az út egy nagyon vitatott kérdésnek a konszenzuson alapuló értékelése előtt, amelyet egy jelentős pápai intézkedés követhet, összhangban ezekkel a megbeszélésekkel. Ez pedig a konzisztórium megbeszéléseinek második témájával, Ferenc pápa örökségének egy másik kulcsfontosságú elemével, a szinodalitással kapcsolatos.

Ferenc pápa halála óta a világ bíborosai és püspökei ismétlődően hangsúlyozták a szinodális folyamat értékét, amely Ferenc pápa pontifikátusának második felét meghatározta. Következetesen dicsérték az együttműködésen alapuló, nyitott megbeszélések hasznosságát és lelkipásztori értékét az egyház különböző szintjein. Mindennek ellenére a szinodalitás programjának tényleges örökségét továbbra is nehéz meghatározni.

„A szinodalitás több bíboros szerint még gyermekcipőben jár”

– hangsúlyozta Matteo Bruni vatikáni szóvivő a tanácskozást követő sajtókonferencián. –

„Olyan szinodalitást kell építeni, amely a meghallgatáson alapul.”

Az elmúlt 10 év folyamán a római püspöki szinódusok folyamatosan vitákat és megosztottságot váltottak ki. A küldöttek többszörösen is a már letisztult egyházi tanításra próbálták irányítani a figyelmet, egyesek pedig a folyamatok manipulálására panaszkodtak, amellyel a progresszív szinodális vezetéstől eltérő véleményű személyiségeket kizárták vagy szereplésüket minimalizálták. A szinódusi viták alig hoztak eredményt – a közgyűlések szövegeibe nem került be konszenzusos álláspont, és a pápai buzdítások sem hozták a kérdéseket nyugvópontra.

Sőt, a szinodalitásról szóló szinódus végén Ferenc pápa vállalta a közgyűlés végleges dokumentumainak az elfogadását, és aláírt olyan, sokak számára zavarosnak tűnő állásfoglalásokat, mint a nők pappá szentelése, anélkül, hogy a saját véleményének szerzett volna érvényt.

Ezzel szemben úgy tűnik, hogy Leó a mostani konzisztóriumot arra használja, hogy egy alternatív típusú szinodalitást modellezzen. A vitatott kérdéseknek és témáknak, például magának a szinodalitásnak a testvéri megvitatását szorgalmazza, a bíborosi testület kifejezetten konzultatív funkciójának keretein belül. Ez a másfajta konzultáció közvetlenebbül és láthatóbban zajlik a pápa közvetlen vezetése alatt, és a teljes bíborosi testület bevonása révén érezhetőbben univerzális.

Ha a testület őszinte értékelést ad az elmúlt évek szinodális tapasztalatairól, Leó pápa könnyebben kialakíthat egy működőképes változatot a „szinodális egyházról”, ami Ferenc pápa víziójának javára írható, még akkor is, ha végül kevés hasonlóságot mutat a Ferenc-korszak szinodális tapasztalataival.

A konzisztórium mindenen átívelő témáját jelentette az, hogy a Szentatya hogyan irányítja az egyetemes egyházat, és ez az irányítás milyen irányban és milyen stílusban fejlődik tovább. Ez a döntés mutatja majd meg a jelenlegi pápa és elődje közötti legfontosabb különbséget.

Ferenc pápa állandóan új jogszabályokat hozott, felülvizsgálta a Kánonjogi Kódex egész szakaszait, és teljesen átdolgozta az apostoli konstitúciókat például a római Kúria és más intézmények számára. Ezek a sok mindent megreformáló szabályok időnként teljes bizonytalanságban hagyták a kánonjogászokat, a püspököket és a vatikáni tisztviselőket a jogi eljárásokat illetően. Gondoljunk például az úgynevezett „sérülékeny, kiszolgáltatott felnőttekkel” kapcsolatos esetek egyházi definiálására és kezelésére. Bizonyos esetekben Ferenc pápának olyan híre lett, mint aki hajlandó feladni akár saját normáit is, ha éppen akarja, és a pápa személyes érdeklődése elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy megállítsa vagy kisiklassa az egyházi igazságszolgáltatás gépezetének kerekeit. Máskor minden látható jogi eljárás nélkül távolítottak el hivatalukból olyan prelátusokat, mint például Joseph Strickland püspök vagy a Máltai Lovagrend vezetősége. Az Egyház kormányzásának terén Ferenc hagyatékát leginkább az „önkényes, zavaros és drámai” szavakkal lehet jellemezni, és Leó pápának nem lesz egyszerű dolga, ha úgy készül gyors vagy átfogó korrekcióra, hogy nem akarja negatívan értékelni ezt az örökséget. A bíborosi kollégium közgyűlésének visszaállításával viszont már jelzést adott, hogy visszatér az intézményes normákhoz.

Az egyház törvényeibe vetett globális bizalom helyreállítása éveket vesz majd igénybe, és nagyrészt annak az eredménye lesz, ha az ügyeket világosan és koherens módon oldják meg. Ami már látszik, az az, hogy Leo megértette: amikor saját magát és pápaságát definiálja, akkor szükségszerűen elődjének pápaságát is definiálja.