Lellisi Szent Kamill és a haldoklók szolgálata: „Szeretet, szeretet!” – Szentek élete
Lellisi Szent Kamill – áldozópap, rendalapító
* Bucchianico, Itália, 1550. május 25. + Róma, 1614. július 14.
Édesapja abruzzói katonatiszt volt. Édesanyja, aki öt évvel idősebb apjánál, hatvanéves korában szülte őt, 1550-ben az olaszországi Bucchianico-ban. Kamill „nehéz” gyermeknek számított. Apja ritkán volt otthon, édesanyját pedig tizenkét éves korában elvesztette. A tanuláshoz nem sok kedve volt, inkább csavargott, kockázott és kártyázott. Ezért az édesapja arra gondolt, hogy katonának adja. Ebben az időben szinte csak zsoldos csapatok voltak, amelyek különféle kalandos vállalkozások céljára verbuválódtak; ha nem kellett harcolniuk, valahol elszállásolták őket, s játékkal, verekedéssel töltötték idejüket.
Az apa is, a fiú is ahhoz a sereghez állt be, amelyiknek a törökkel való hadakozás volt a feladata. Ancona felé tartva, ahol hajóra kellett volna szállniuk, az édesapa meghalt. Kamill is megbetegedett, lázas volt. A jobb bokáját is felhorzsolta, és a seb, mivel ügyet se vetett rá, begyulladt és kezdett gennyezni. Egyszál magában a világon, pénz nélkül, betegen – Kamill megfogadta, hogy ferences lesz. De amikor állapota jobbra fordult, elfelejtette az egészet. Mielőbb vissza akart kerülni a sereghez, amely Lepantónál ragyogó győzelmet aratott. De a seb a lábán ezt nem tette lehetővé. Így Rómába ment, hogy a Szent Jakab-kórházban kezeltesse magát.
A kórházban rendkívüli rossz körülmények fogadták. A betegápolók az öregek otthonaiban, az árvaházakban és a hajléktalanok menhelyein is dolgoztak, teljesen képzetlenek voltak, a legtöbbjük maga is beteg volt, csak éppen nem fekvőbeteg; de akadtak köztük nemegyszer betörők is, akik itt húzták meg magukat. A kezelés idejére Kamill is beállt betegápolónak, de mert összeférhetetlennek, fegyelmezetlennek bizonyult és szenvedélye volt a szerencsejáték, hamarosan elbocsátották.
A velencei sereghez szegődött, és Cattaro előtt harcolt a törökök ellen. Utána a spanyolokhoz állt be, akik Afrika ellen indítottak hadat. Az átkeléskor nagy vihar támadt. Kamill megismételte fogadalmát, hogy ferences lesz, de megint nem tartotta meg, ehelyett egész zsoldját, sőt még a kabátját és az ingét is elkockázta. Azt remélte, hogy Manfredoniában újra a velenceiek szolgálatába állhat, de csalódott, így koldulásra kényszerült. Végül egy ember, látva, hogy erős, jól megtermett fiatalember, szerzett neki munkát: a kapucinus kolostor építésében kellett segítenie. Eleinte nehezen ment a munka, de lassan kezdte magát jól érezni ebben a környezetben, majd egy szomszédos kolostor meglátogatásakor igazi megtérést élt át. Annyira feltűnő volt a megváltozása, hogy a kapucinusok fölvették jelöltnek. A bűnbánat jegyében és az alázat szellemében folytatta a munkát. Mivel azonban a lábán kiújult a seb, el kellett küldeniük.
Ismét Rómába ment, a Szent Jakab-kórházba. Több mint három esztendőbe telt, míg lábán a seb végre összeforrt. Kamill úgy élte végig ezt a három évet, mintha novicius lett volna a kapucinusoknál. Ám amikor végre visszatérhetett a kolostorba, a seb ismét felnyílt, így nem engedték meg, hogy belépjen. Visszatért a Szent Jakab-kórházba, de most már végérvényesen. Örömmel fogadták, majdnem megválasztották a ház vezetőjévé. Nagy szeretettel ápolta a betegeket, és fájt neki, hogy a többi ápoló szeretetlenül bánt velük. Fölismerte, hogy Isten a betegek szolgálatára hívja, de gyóntatója, Néri Szent Fülöp gőgnek minősítette, hogy világi létére közösséget akar vezetni. Kamill tehát harminckét évesen beült az iskolapadba, és elkezdett latint tanulni.
A Collegium Romanumban elvégezte a teológiát, s 1584-ben pappá szentelték. Társakat gyűjtött maga köré a betegek ápolására. 1586-ban a pápa jóváhagyta a kamilliánusok rendjét, majd engedélyezte rendi ruhájukat: fekete reverendájukon a szív fölött piros posztókeresztet viseltek. Amikor Henri Dunant 300 évvel később megalapította a Nemzetközi Vörös- keresztet, ezt a jelet vette át!
1591-ben Kamill és 25 társa ünnepélyes fogadalmat tett. A szokásos hármas fogadalom mellett fogadalmat tettek a betegek testi-lelki gondozására, a legsúlyosabb járványokban is. A rendet 1607-ig vezette, akkor lemondott az általános rendfőnökségről, hogy kizárólag a betegekkel törődhessen.
Szolgálatuk közben sok problémával kellett megküzdeniük. A kórházban úgy vélték, a rendalapítással széthúzást szít és hatalomra törekszik. A Szent Jakab-kolostorban is mindent elkövettek, hogy akadályokat gördítsenek elé. Kamill végül társaival elment onnan, így „a betegeket szolgálók társasága”, ahogy magukat nevezték, legalább szabaddá vált, és módja nyílt rá, hogy más kórházakban vagy magánházaknál a betegek és a haldoklók szolgálatára szenteljék magukat.
A kamillánusok társaságának eleinte csak két helyisége volt a Tiberis mellett, utána került egy több szobás lakás, végül a Mária Magdolna-templomnál otthonra találtak. Emellett ugyanis volt egy elhanyagolt épület, amely valamikor kórház volt. Ezt helyreállíthatták maguknak.
Rómában hamarosan felfigyeltek a közösség tagjaira és önzetlenségükre, kivált Kamillra, aki elöl járt a jó példával: semmilyen munka nem volt számára lealacsonyító vagy taszító, ha arról volt szó, hogy könnyíthet a betegek szenvedésein.
Csakhamar másutt is szívesen látott vendégek lettek a betegeket szolgáló közösségének tagjai – Nápolyban, Genovában, Milánóban, s lassanként Itália minden nagyobb városában. Sok fiatal, aki látta munka közben Kamillt és társait, vonzódott hozzájuk és a betegápolást választotta hivatásul. Különös adományuk volt a haldoklók lelki felkészítése az átmenetelre, ezért a nép a „jó halál testvérei”-nek nevezte őket. Járványok alatt sokan adták életüket a gondozottakért.
Még súlyosabb próbatételt jelentett, hogy Campagnában éhínség támadt, és a teljesen lesoványodott, összeaszott emberek, akikben már alig-alig volt élet, ezrével tódultak Rómába. A túlnépesedett városban tífusz tört ki, s a megbetegedettek ápolása közben a betegápoló testvéreknek mintegy a fele életét vesztette. 1598 telén Rómában nagy árvíz volt, Kamill hat társával kétszáz betegnek mentette az életét: ahogy a víz egyre magasabbra emelkedett, ők hordták őket a meredek csigalépcsőn egy emelettel mindig följebb.
A rend terjedésével és új házak alakulásával Kamillnak egyre többet kellett utaznia. Az utakat többnyire gyalog vagy lóháton tette meg – ami nagy megerőltetést jelentett számára: lábán a seb még mindig gennyezett, és nagy fájdalmakat okozott neki, ehhez járult egy súlyos csonttörés, továbbá vese- és gyomorbántalmai. A sok külső és belső gond élete vége felé még tetéződött. Kamillnak az volt az álláspontja, hogy közössége tagjainak mindenféle munkára készen kell állniuk a betegek körül. Ezzel a kórházak eléggé visszaéltek, így előfordult, hogy papok súrolták a padlót és mosták a szennyest. Ez ellenkezést váltott ki a közösségen belül. De elégedetlenkedés támadt amiatt is, hogy Kamill egyre újabb kórházak átvételével tetemes adósságot csinált.1607-ben lemondott a generálisi tisztségről, az utazásokkal és a betegápolással azonban nem hagyott fel. Teljesen kimerültén is odavonszolta magát az általa annyira szeretett betegekhez. S ha a társai arra kérték, mondjon nekik valamit, újra meg újra csak ezt mondta: „Szeretet, szeretet! Ha meghalnék, akkor is csak ezt mondom nektek: Szeretet, szeretet! Nem tehetek róla, nem tudok mást mondani.”
1614. július 14-én halt meg. A virágzó közösségeket, amelyeket hátrahagyott, a következő századokban újra meg újra megtizedelték a járványok. Tizenhárom tartományban még ma is mintegy kétezer tagja van a kongregációjának.
