52 %, 51 %, 50,5 % – az újságírók és statisztikusok egy ideje már mintha rácsodálkoznának a németországi egyháztagok egyre csökkenő számára. És a történelemben most először tűnik úgy, hogy a német lakosságnak kevesebb mint fele tagja a két nagy keresztény egyház valamelyikének. Ezen adatok fényében ismét felerősödnek majd a viták Németország keresztény jellegéről. Például úgy, ahogyan azt a 2022. év nagypéntekén osztotta meg valaki a Twitteren: „Nem lenne okosabb dolog a keresztény ünnepeket “társadalmilag relevánsabbakkal” helyettesíteni?”
De tegyük fel a kérdést: ki dönti el valójában, hogy mi számít társadalmilag relevánsnak? Az a parlamenti többség, amely ciklusról ciklusra rendre megváltozik? És mi a helyzet azzal a 40 millió emberrel, akik még mindig valamelyik keresztény egyházhoz tartoznak, nem is beszélve az ortodox keresztényekről, a kisegyházak tagjairól és a kilépett hívőkről? A munkaszüneti napokon az egész ország megpihen, kiszakadva a munka, az alkotás és a fogyasztás éjjel-nappal tartó mókuskerekéből.
A keresztény ünnepek azonban a remény, az erő és a bizakodás narratíváit is kínálják. Ezek olyan kérdések, amelyekről bárkivel el lehet beszélgetni, anélkül, hogy a beszélgetőtárs hívő lenne. Nem véletlen, hogy a templomok még mindig viszonylag tele vannak karácsonykor. Talán azért, mert az istállóban megszülető gyermek ősi története még mindig sokakat megérint? És miért csinál az RTL csatorna főműsoridős műsort Krisztus halálából és kínszenvedéséből, ha nem azért, mert magas nézettséget vár tőle? A vallási ünnepek integráló erőt jelentenek az egész társadalom számára. És ezért lenne már régóta esedékes, hogy a muszlim és a zsidó ünnepeket is beillesszük a naptárba.
Fordította: Horváth Ádám Béla
Forrás: katholisch.de
