Ikrik Erzsébet Auguszta nővér: „Isten és Én” – Szentek élete
Ikrik Erzsébet Auguszta nővér
*Marosújvár, 1889. jan. 28. + 1973. május 12.
Ikrik Auguszta szociális testvért Máton Áron püspök a megírt gyászbeszédében így méltatta:
„Emberfeletti feladatot igyekezett teljesíteni. Már az is sokat elárul Auguszta testvérről, hogy az állandó éberségéről híres vallásügyi főosztály elnöke megakadályozta hogy Áron püspök eltemesse.”
Családi nevén Ikrik Erzsébet 1889-ben született Marosújváron.
Édesapja főszolgabíró volt. Édesanyja, Józefa nagy műveltségű asszony korán özvegységere jutott, sűrű gondok között Alvincen nevelte két gyermekét. Erzsébet az elemi iskoláit az alvinci katolikus iskolában járta, ahonnan Veszprémbe ment az angol kisasszonyok tanítóképzőjébe. Végül 1911-ben a budapesti tanárképzőben szerzett tanári képesítést a nyelv és történelem tudományi tárgyak tanításához. Pedagógiai tevékenységét Magyarigenben kezdte el, majd Nagyváradon folytatta.
Tudása és sok oldalú felkészültsége elismerésre készteti a környezetét. Rendszeresen képezi magát, élete végéig szenvedélyesen tanul. Szellemi szomjuságát nem tudja enyhíteni. Az örök értékekre beállított lelkisége még többre indítja Krisztus közvetlenebb követésére. Lelki élete tökéletessége szempontjából korlátnak tekinti a polgári életkényelmét.
1914-ben Nagyváradon részt vesz egy szociális munkára ébresző lelki gyakorlaton, és ez forduló pantot jelentett élethivatása kialakításában. 1915-ben csatlakozott a Szociális Missziós Társulat kongregációjához, ahol az Auguszta nevet kapta és Szent Ágoston híres mondását választja jelmondatának: „Isten és Én”.
1916-ban Prohászka Ottokár püspök húzza az újjára a fogadalmi gyűrűt. Egészen elkötelezte magát Krisztusnak, helyesebben mondva, a szegények szolgálatában Krisztusnak. A szociális munka minden formáját örömmel végezte egy életen keresztül.
1921-ben Erdélybe küldték a Szociális Missziós Társulat meghonosítása véget. Blanka testvérrel Temesvárra megérkezve így imádkozott: „Uram, nem tudjuk mire hívtál, mit tartogatsz számunkra, de akaratodat teljesíteni akarjuk.” A trianulmi diktátum által meghúzott új határok miatt az erdélyi missziós társulat világi szervezetei magukra maradtak. Temesváron viszont a missziós társulat ügyét Réti Imre pap vette a kezébe éppen Auguszta a testvér érkezésekor.
Bár Temesváron bőven akadt munkájuk, Auguszta testvér úgy ítélte meg, hogy Erdélyben nagyobb szükség van rájuk. Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök örömmel fogadta őket a gyulafehérvári egyházmegyébe. Közben a társulaton belül megtörténik az elkülönülés, a missziós társulatból Slachta Margit 1923. május 12-én megalapítja a Szociális Testvérek Társulatát.
A Romániában maradt missziós társulat tagjai Augusta testvér vezetésével Slachta Margit új rendjéhez csatlakoztak. Auguszta erdélyi alapító és elöljáró 1923. július végén megszervezik Csíksomlyón a Szociális Testvérek első országos kongresszusát nem csak az erdélyiek, hanem a magyarországjak számára is. A nagy sikerű rendezvény azért is emlékezetes maradt, mert azon Márton Áron negyedéves kipspap is részt vett.
Az erdélyi püspök ajánlatára Auguszta testvér a társaság központját Kolozsvárra helyezte. A Rákóczi úton egy szerény kis házikóban indult el a szociális testvérek élete Kolozsváron. Auguszta testvér fiatalos lendülettel szervezi a szociális munkát, a népi értékek megmentését, a körülötte kialakuló hivatásközösséget és kapcsolja be övéit a női társulatok szervezésébe.
Nagy apostola volt a liturgiának és a paraliturgiának. Például Erdélyben az adventi koszorúgyújtás első népszerűsítői a Szociális Testvérek voltak éppen a kommunizmus idején. Auguszta testvér kifejezetten szorgalmazta a népi értékek megőrzését és művelését. A testvérek Székelyföldön és Moldvában kutatták a népi dalokat táncokat népviseletet.
A népnevelők, tanítók számára tanfolyamokat szerveztek, ahol Kodály Zoltán és Bartók Béla gyűjteményeinek dalaival ismerkedhettek meg a résztvevők. A tanítók öntudatúsítása érdekében a feledésbe menő kincseket, népi táncokat, kézimunkákat ruházkodást stb. népszerűsítik. A Szociális Testvérek szervezésében és a csíki papság és tanítóság hathatós támogatásával az 1920-as évek közepétől jött divatba az Ezer Székely Leányok napjának július első vasárnapján való megtartása.
A szociális testvérek nélkül elképzelhetetlen az erdélyi nőmozgalom munkája. A katolikus egyetemista lányok részére a testvérek rétrehozták a Kolozsvári Katolikus Egyetemi Hallgatónők klubját. Hetenként jöttek össze az Élet iskolája címen szervezett vallásos, etikai, kulturális és szociális előadásokra.
S hogy a nagyvárosokba szakadt székelyleányokban szolgálatuk évei alatt is éljen az otthonhoz való tartozás érzése, Bukarestben, majd 1940-től Budapesten is vasúti missziót létesítettek. Leány otthon és munkaközvetítő iroda várja az otthonról ide irányított lányokat, akik szabad idejüket a testvérek között töltik szellemi-lelki felüdülésben.
Erdélyi szinten a hitbuzgalmi női szervezeteket a Katolikus Nőszövetségbe tömörítik a testvérek, és úgy fejtik ki a gyermek, ifjúsági, női és családvédelmi és egyéb karitatív munkájukat. Az árva közügy minél önzetlenebb szolgálata érdekében szabályzatuk szerint a társaságnak a szociális iskolákat kivéve nem lehetett saját intézménye, de a testvérek, mint mozgalmi szervezők, egyesületi vezetők, hitoktatók, szegény gondozók, vasút és kórházmissziók vezetői, egészségügyi növérek, szociális előadók, vendéglátóipari munkások, lapszerkesztők dolgoztak számos településen az egyházmegye határain belül és kívül.
Ennek a széles skálájú munkának szíve-lelke volt Auguszta testvér, hadd tegyük hozzá, szegényes életvitel mellett. Ő maga mondta: „Gyakran köszönt be hozzánk gond asszonya, de a gondviselés mindig erősebb volt nála.” Szerény életvitele közismert. Például a 80. évén túl is megfontolja, hogy bérautót vegyen-e igénybe egy-egy nehezebb út kedvéért. Vídáman kapaszkodik a zsúfolt autóbuszokra és csendesen megjegyzi, a közpénzzel nagyon takarékosan kell bánni. Auguszta testvér tíz évi munkája után 1931-ben Marianne testvérnek adta át a társaság vezetését. „Nem akarom, hogy mindig az én akaratom érvényesüljön.” Visszavonulása viszont még felelősségteljesebb megbízást hozott a számára.
Fiedler István püspök jóvoltából Nagyváradon noviciátus képző létesülhetett. Auguszta novícius mesternőként oktatja, neveli nemcsak az erdélyi, hanem a magyarországi és csehszlovákiai kerületek jelentkezőit is. 1935-ben az elöljárója Rómába küldi, hogy ott is próbáljon alapot teremteni a társaságnak. Innen Budapestre kerül, ahol átvette az anyaház vezetését. 1943-ban tért vissza Erdélybe, s a kerületi közgyűlésen ismét megválasztották kerületi elöljárónak Ezt a tiszséget és a velejáró munkát halálaig töltötte be.
Fájdalommal de nem kétségbe esve élte meg a feloszlatásuk nehéz éveit. A megpróbáltatás esztendeiben Márton Áron püspök segítségét is igénybevéve elszántan küzdött a társaság jogaiért és javaiért.
A Szociális Testvérek, mint annyi más szerzetesrend tagjai, a szó szorosabb értelmében földönfutókká lettek a kommunizmus idején. De Augusztának sikerült úgy rendeznie a testvérek helyzetét, hogy mindenki kenyérkeresethez jusson, habár ez sok akadályba ütközött. Bátorítást, lelki erősítést a főpásztorától Márton Árontól kért és kapott. Rendszeresen látogatta Áron püspököt a gyulafehérvári otthonában, ahol a szociális testvérek vezették a konyhát.
Auguszta elöljárónak gondja volt testvéreire és a maga hajléktalanságára. A nehézségek ellenére erősen bízik az isteni gondviselésben. Egy kedves ismerősétől elfogadja a meghívást, és öreg édesanyjával a Szentegyháza utca 7 szám alatti szoba egyik sarkába költözik, s 25 éven kereszül ez a kis szobájuk tágas világgá alakult át, de a csendes szoba meghittsége nem került el a kommunista rezsim pribékjeinek a figyelmét.
Számon tartották Auguszta személyiségét, munkásságát. Háromszor ítélték szabadságvesztésre ártatlanul. Először 1950-ben vitték el kényszermunkára a Duna-csatornához. Hat hónapig kemény fizikai munkát végeztettek vele, cölöpök, nagy köveg hordására fogták. Másodszor 1951 őszén tartóztatták le és ítélték fogházra.
Aranka testvér, aki egy év múlva ugyanabban a börtöncellában raboskodott, nyilatkozta utólag: „Auguszta testvér ebben a kemény helyzetben sohasem panaszkodott. Sokat imádkozott, főleg a rózsafűzért. Egyik vasárnapon, amikor behaladszott a nagymisére hívó harangszó, letérdepelt. Ekkor ránk nyitott a börtönőr. Kérdésére bátran vallotta: igen, imádkozom.”
A börtönből a karitászt is gyakorolta: ruhadarabjait, fejkendőt hálóinget, kötényt stb. odaadta a rászarulóknak. A kalória szegény étkezés megviselte egészségét. Amikor 1954-ben a börtönből szabadult, 45 kilogrammra lefogyva tért haza. Alig volt egy évig szabadon, 1955 őszén harmadszor is elítélték, s hat hónapot töltött a börtönben. Egészségügyi szempontból ez utóbbi volt a legsúlyosabb.
Börtönévei után a Szociális Testvérek újra szembesülhetnek Auguszta elöljárójuk meleg, optimista személyiségével. Realista volt. Tudomásul veszi a rezsim által teremtett helyzetet, de a Szentélek különleges kegyelmével még súgárzóbbá, szeretetre méltóbbá vált.
Személyi varázsa kis lakosztályukat lelki értelemben világméretűvé szélesíti. Aki egyszer is megfordult itt, lett légyen pap, szerzetes, laikus, lelkileg és szellemileg töltekezve távozott. Ikrik Auguszta sohasem veszítette el a munkakedvét, közösség alakító erejét. A testvérek, de minden jó szándékú ember is ünnepként élhette meg a vele való találkozást.
Ő mondotta: „Boldog, mert akiket szeret sokan vannak, egymást szeretik.” Ez a társaság jövőjének a kötő ereje. Munkájában, gondjaiban sohasem önmagát kereste, előtte mindig az egyház és azon belül a társaság élete leveget. Halála előtt is érdeklődik a május 12-i jubileumra való készülésről. Utólag gondviselésszerűnek is mondható, hogy a társaság fél évszázados ünnepsége egybeesett temetésével, s ezért a koporsója körül imádságban tarthatták meg a testvérek a fél évszázados évfordulót.
