Hagyjunk fel végre a húsvéti nyuszi meséjével!

Az ezredforduló embere szerint az igazság önmagában is eléggé ütős, feleslegesek a kitalált történetek.

Amióta az eszemet tudom, mélyen gyökerező bizalmatlanságot érzek a húsvéti nyuszival szemben. Már éppen sikerült racionális síkra helyeznem azt a mesét, hogy egy ember képes egy éjszaka alatt milliónyi kéménybe belepréselődni, és akkor azt várják el tőlem, hogy elhiggyem, egy rágcsáló képes ugyanerre a mutatványra?

Persze, szerettem egy nagy kosárnyi édességgel a szobámban ébredni, de miközben tömtem magamba, mindig volt valami, ami nem tűnt reálisnak. Talán az édesség volt az oka, de ahogy éretté váltam, már nem csak a húsvéti nyuszit kezdtem megkérdőjelezni. Először a Mikulás léte vált kérdésessé, végül, tinédzser éveim vége felé, magában a hitemben bizonytalanodtam el. (Ebben az írásban a Mikulás elnevezés az angolszász világban karácsonyi ajándékokat osztó Santa Clausra vonatkozik. A ford.)

Akkor tanítanak minket ezekre a hitmesékre: a Mikulásra és a húsvéti nyuszira, amikor a legfogékonyabbak vagyunk. A katolikus egyház naptárának két legnagyobb ünnepéhez kapcsolódnak. Ugyanakkor gyakran, mivel az elsőáldozási korhatárt el nem érő gyermekektől nem várják el, hogy teljes mértékben részt vegyenek a misén, Jézus születéséről és a Mikulásról egy füst alatt tanítanak bennünket.

Aztán egy nap észhez térünk. Az illúzió megtörik, vagy mert rájövünk: a Mikulás egyértelműen Joe bácsi álszakállban, vagy a barátok üres fecsegése miatt az iskolában. Amikor ez történt velem, először szégyent éreztem, hogy ilyen sokáig becsaptak, aztán később dühöt, hogy hazudtak nekem. Ezt persze aggodalmaskodás követte, hogy nem érkeznek majd be az ajándékok, de hát végül is csak egy gyerek voltam.

Van valami alattomos, ármányos abban az egész elképzelésben, hogy a fantáziát össze kell kevernünk a valósággal.

Jézus feltámadása a halálból nem egy átlagos ember teljesítménye, és hit kell hozzá. De mi megmérgezzük a hit kútját azzal, hogy az ő Igazságát olyan hazugságokkal keverjük össze, amelyekről tudjuk, hogy a gyermekeink ki fogják nőni.

Miért nem értjük hát, hogy miért az ezredforduló generációja kötődik az egyházhoz a legkevésbé, mikor a hitünkbe olyan meséket szövünk, amelyeket ki kell nőni? Hogyan várjuk el tőlük akkor azt, hogy ne feltételezzék, hogy a hitet is ki kell nőni?

Ez nem csak a hit tanulásának egész folyamatát befolyásolja, hanem azt is rögzíti a tudatunkban, hogy az év két legszentebb napja olyan nap, amikor figyelmünket és elvárásainkat inkább tárgyias, anyagias, mintsem spirituális dolgokra összpontosítjuk. Olyan, mintha egy pavlovi kiváltó reflexre és válaszreakcióra idomítottak volna be minket. Ahogy felnövünk, jönnek az ünnepek, vagy most már nevezzük helyesebben szent napoknak, mégis mintha még mindig a gyermekkori finomságok után sóvárognánk a lelkiek helyett. Amikor az agyunkban lévő örömreceptorok már nem kapnak ingereket, nem tudjuk, mit tegyünk. Erre nincs tanult sémánk.

Meggyőződésem, hogy hitünk és annak jövője érdekében az a legjobb, ha félretesszük az ünnepi és szent napi hagyományaink világi megközelítését. Az ünnepek valódi jelentésében bőven elég csoda és titokzatosság rejlik ahhoz, hogy megragadja gyermekeink fantáziáját. Talán ahelyett, hogy történeteket találunk ki, hogy abban higgyenek a gyerekek, beszéljünk nekik inkább Krisztus valódi csodáiról, az ajándékokról, melyeket szentjeink kaptak hitük által Istentől, a hit életet megváltoztató értékéről és Isten végső hatalmáról.

Végül is a hit egy hatalmas kihívás, és nem szabadna értéktelen mesékkel devalválni.

Írta: J-P Mauro
Fordította: Marek Éva
Forrás: Aleteia