Háborús napló: Könnyek között meséli…
2022. március 2., szerda
Az események továbbra sem jó irányba változnak. Egyes információk szerint folytatódnak ma a béketárgyalások. Ugyan a határátkelőkön már az autók mennyisége megfogyatkozni látszik, nem nyugodhatunk meg. Még csak ezután indulnak útnak azok az emberek, akik eddig óvóhelyeken várakoztak, hogy csituljon a helyzet. A határra folyamatosan érkeznek a nők és gyermekek, akik gyalogosan szeretnének átkelni.
A helyiek példásan helytállnak, az összefogás, amit tapasztalunk hihetetlen. Nem számít, hogy ukrán vagy magyar, katolikus vagy bármilyen más vallási felekezethez tartozik, mindenki egy emberként teszi a dolgát. A mi görögkatolikus egyházközségünk tagjai is azonnal reagálnak a felhívásra és szívesen vállalják az ügyeletet a határon az ételosztásnál.
Csapatunk lelkes tagjai már délben hozzálátnak a szendvicsek elkészítéséhez. Koradélután érkezünk meg a határra és „leváltjuk” az addig dolgozókat. Minden nap ugyanolyan (szendvicsosztás,forró tea és kávé kínálgatása), mégis minden nap más. Hány meg hány emberi sorssal találkozunk, hány család szakad szét a szemeink előtt, hány gyermek öleli át még egyszer – talán utoljára – a szeretett édesapát…
Néhányan futtában ránk pillantanak, elfogyasszák a teát, megköszönik, majd tovább sietnek. Mások mesélnek, és csak mesélnek… Kevesen sírnak, talán már elfogytak a könnyeik a hosszú utazás alatt. Az egyik édesapa kiskorú gyermekeivel szeretne átkelni. Már a sorompónál kiszúrják, hogy ő potenciálisan behívható, ezért visszafordul. Megáll a sátrunknál, elfogadja a teát és könnyek között meséli, hogy feleségét találat érte és meghalt, de már arra nem volt lehetősége, hogy erről bármilyen hivatalos igazolást szerezzen. Kilátástalan helyzetben találja magát: őt bármikor behívhatják, gyermekei magukra maradnak. Fiatal édesapa érkezik gyermekeivel, feleségének nyoma veszett az orosz támadások során. Napok óta nem kapott hírt róla, de gyermekeit szeretné biztonságban tudni. Az előző apukához hasonló szituációba kerül.
Látjuk, ahogy két férfi kíséri családját. A katona figyelmezteti őket, hogy ők nem mehetnek tovább a sorompónál. Hiszen tudják ők azt nagyon jól… Hosszan magukhoz ölelik feleségüket, majd gyermekeiktől is búcsút vesznek. Miután pár percig szemükkel kísérik a rémült kis csapatot, felénk igyekeznek. Elfogadják a teát, meghallgatják az útbaigazítást, hogy hogyan juthatnak el az ideiglenes szállóig, majd felajánlják segítségüket: két kisbusszal érkeztek és jelzik, hogy emberek, esetleg étel szállításában, csomagok pakolásában, vagy bármi másban számíthatunk rájuk.
Már sötétedik, amikor fiatal nő közeledik, és zokogva próbál segítséget kérni. Ő nem Ukrajnából szeretne kijutni minden áron: Odesszába igyekszik. Eddig Magyarországon dolgozott, de mindenképpen vissza szeretne jutni szülőföldjére. Kérdésünkre, hogy biztosan komolyan gondolja-e, könnyek között válaszolja, hogy mindenképpen mennie kell: kisfia és édesanyja várja odahaza. Egyetlen gyermeke holnap „ünnepli” hatodik születésnapját. Sürgősen pénzt akar váltani, mert 3 órán belül el kell jutnia Munkácsra, ahonnan vonat indul Odessza irányába. Az önkormányzat egyik munkatársa azonnal taxit hív és kifizeti neki a számlát. Reméljük, hogy holnap már együtt „ünnepelhet” kisfiával.
Késő este középkorú nő áll meg a „melegedő” mellett. Kétségbeesve meséli, hogy Kijev mellől, egy kis faluból érkezett kisbusszal gyermekeivel (9 gyermeke van!). A legkisebbek – 7 hónapos ikrek – is az autóban vannak, éhesek, mert útközben az anyának elapadt a teje. Legidősebb lánya otthon maradt a szomszéd faluban. Őt sajnos nem tudta kimenekíteni, mert a kivezető utat rakétatámadás érte, a falu megközelíthetetlen. Lánya áldott állapotban van, a 41. hétben. A napokban hozza világra első gyermekét egy pincében, bombatámadástól tartva, kiszolgáltatva a háború borzalmainak …
Késő éjjel érünk haza. Gyorsan átfutjuk a legfrissebb híreket. Sehol sem említik a béketárgyalásokat.
