Fiesolei Boldog János Angelikusz (Fra Angelico): Az ecsettel imádkozó szerzetes – Szentek élete

Fiesolei Boldog János Angelikusz (Fra Angelico) – domonkos szerzetespap

*Vicchio, 1395 körül + Róma, 1455. február 18.

1395 körül született a toszkánai Vicchióban, Firenze közelében. Tizenhét évesen már a firenzei Szent Miklós Festőtársulat tagja volt, ahol rövid időn belül felismerték tehetségét. Bár fényes karrier előtt állt, mégis belépett Fiesole-i a domonkos szerzetesek közé. Teljes művészi tehetségét a szerzetesközösség szolgálatának szentelte. Nemcsak a templom és a kolostor falait ékesítette fel, hanem festményeinek eladásából még a testvérek fenntartását is biztosíthatta.        

A kolostorban nagy lelkesedéssel tette magáévá Szent Domonkos és Aquinói Szent Tamás tanítását. Művészi pályafutását, mint miniatúrafestő kezdte, nagy hatással volt rá Lorenzo Monaco, a kamalduli rend szerzetese, aki egy ideig a kolostor lakója volt. 1408–1418 között a cortonai domonkos kolostorban élt, majd visszatért Fiesoléba, ahol elkészítette az egyik legismertebb korai alkotását, a rend ottani templomában ma is látható oltárképet. Hírneve hamarosan átlépte a kolostor falait: a pápa Rómába hívta, ahol nemcsak az apostoli palotában festett, hanem Olaszország egyéb városaiban is.

A szerzetestársai által utóbb Fra Angelico (Angyali) névvel megajándékozott szerzetes a miniatúrafestészetben hamar elismertté vált aprólékos kidolgozása, élénk színhasználata és jellemzően ragyogó arany, piros, kék színekbe öltöztetett, csaknem gótikusan nyúlánk alakjainak köszönhetően.

1436-ban Cosimo de’ Medici, a Firenzében hatalomra jutott kereskedő- és bankárcsalád feje a fiesolei domonkos szerzeteseknek adta a firenzei San Marco kolostort és templomot, és jelentős összeggel támogatta annak újjáépítését. A Michelozzo építész tervei alapján épült reneszánsz kolostor belső dekorációját az ott élő Fra Angelico és segédei végezték el. Finoman díszítették a nyilvános és magántereket, köztük a káptalantermet, a Szent Antal kerengőt, az első emeleti szerzetesi cellákat, a refektóriumot és a hospice-szobát. Akkoriban még szokatlan volt, hogy a szerzetesek celláit is díszítsék. Angelico mester tizenkét év alatt negyven cellára festette fel meghitt, derűs, harmóniát sugárzó freskóit, amely a kora reneszánsz egyik gyöngyszeme. A világon egyedülálló freskóciklus Krisztus életét szemlélteti, három nagy témakörbe sűrítve: születés, kínszenvedés, halál, illetve feltámadás.  

1437-1445 között alkotta meg híres freskóit a firenzei Szent Márk kolostorban, amellyel halhatatlan hírnevet szerzett magának. A bibliai eseményeket, szentek mártíromságát, vallásos kompozícióit a toszkánai és umbriai táj lírai környezetében mutatta be. Az általa vezetett kolostori műhely évtizedeken át a miniatúrafestészet központja volt.

Fra Angelico a kolostorban alkotta meg számos Angyali üdvözlete közül talán az egyik legszebbet, amely a tisztaság, az engedelmesség és a hit szimbólumának is tekinthető. A kompozíció azt a jelenetet ábrázolja, amikor Gábriel angyal hírül adja Máriának, hogy gyermeket fog szülni, a művet az áhítat és harmónia tölti be a színek és formák lágyságával.

A firenzei Piazza San Marco téren lévő egykori kolostor ma látogatható, egyik szárnyában múzeumot alakítottak ki. Itt őrzik a világ legnagyobb Fra Angelico-gyűjteményét.

V. Miklós pápasága idején segédeivel kifesthette a vatikáni palota pápai kápolnáját, amely ma is a Vatikán egyik büszkesége. A kis kápolna egy ékszerdoboz benyomását kelti élénk freskóival és arany levéldíszeivel, az oldalfalakon Szent Lőrinc és Szent István diakónus életének főbb eseményei láthatók.

Fra Angelico 1449-ben visszatért Fiesoléba, ahol a kolostor priorjává választották, így feladatai miatt csak 1454-ben folytathatta munkáját a Vatikánban. Valószínűleg ekkor készítette V. Miklós dolgozószobájának díszítését, valamint többek között ekkor festette a párizsi Louvre-ban őrzött, nagy méretű Mária koronázása táblaképet, a római Barberini-képtár Utolsó ítéletét, a washingtoni National Galleryben látható Királyok imádását.

Egy domonkos rendi kolostorban tartózkodott Rómában, amikor 1455. február 18-án meghalt.

Mindenütt Fra Angelico-nak, vagyis Angyali testvérnek kezdték hívni, mivel „olyan szépen festett, mint egy angyal”. Amúgy műveiben gyakran ábrázolja az angyalokat. Halála után azonnal boldogként tisztelték elismerésül életszentségéért és tehetségéért, amellyel Istent dicsőítette. Hivatalos tiszteletének jóváhagyásához azonban el kellett még telni néhány évszázadnak, amelyet végül a művészek nagy barátja, a költő és pápa Szent II. János Pál véglegesített.

Részlet Szent II. János Pál pápa Leveléből a művészekhez:

A társadalomnak a művészekre éppúgy szüksége van, mint tudósokra, technikusokra, munkásokra, szakemberekre, hitvallókra, tanítókra, apákra és anyákra. … Ezen belül a művészeknek minden nép műveltségében megvan a maguk helye. Amennyiben valóban értékes és szép alkotásokat hoznak létre, nemcsak saját népük és az egész emberiség műveltségét gyarapítják, hanem kiemelkedő szolgálatot tesznek a közjónak is…A Krisztustól rábízott üzenet továbbadásához az Egyháznak szüksége van a művészetre. Az Egyháznak ugyanis a szellemi, a láthatatlan valóságot, Isten világát kell fölfoghatóvá, sőt, amennyire csak lehet, vonzóvá tennie. Tehát az önmagában kimondhatatlant kell érthető formába öntenie. (4, 12).

Fra Angelico annak ellenére, hogy már életében korának egyik legkiemelkedőbb festőjeként ismerték, megmaradt alázatban, szelídségben és visszavonultságban. Amikor IV. Jenő pápa felajánlotta neki a püspökséget Firenzében, Fra Angelico könyörgött neki, hogy bízzon meg vele valaki mást, aki méltóbb rá, ő ugyanis egyszerű szerzetes szeretne maradni.

Mesélik, hogy sosem vette kezébe az ecsetet, hogy ne imádkozott volna előtte. Ha pedig egy képet megfestett, sosem végzett rajta javítást. Műveit nézegetve nem lehet nem észrevenni, hogy azok az isteni szó és az Istennel való mély egyesülés fölötti elmélkedés gyümölcsei. „Aki meg akarja festeni Krisztust – mondogatta – közel kell lennie Hozzá”. Festményeiből valóban ez az átszellemülés tükröződik, amelyet nem lehet pusztán festészeti technikákkal elérni. Még ma is azt mondják róla, hogy a legkifinomultabban, a legszebben és a leggyengédebben tudta megfesteni a Szentet. Amit a szívében látott, azt úgy tudta megfesteni, hogy annak szemlélőit is az ég felé tudta emelni.

Magyarországon a budapesti Szépművészeti Múzeumban Jelenetek a sivatagi remeték életéből című festménye látható.