Farkasok és testvérek között

Miért nem bonyolódhatunk mi, keresztények a kultúrharc logikájába? – „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele.” (1Kor 12,26) – Prof. Riccardo Wagner írása

Sokszor nem is maga a cselekedet az, ami a leginkább megrendít bennünket, hanem az arra adott reakció. Az a mód, ahogy ma katasztrófákra, merényletekre vagy más emberek bukására reagálunk, sokszor többet mond a lelki állapotunkról, mint maga az esemény. A Charlie Kirk elleni szörnyű merénylet utáni napok történései ezt világosan megmutatták.

Ha egy ember erőszak áldozatául esik, akkor magától értetődő lenne a gyász. A döbbenet. Egy pillanatnyi megállás. Mégis, amit ehelyett látunk, az a szinte reflexszerű megosztottság. Hamarabb jön a vádaskodás, mint az imádság. A „másikkal” szembeni harag megelőzi a veszteség miatti sajnálkozást. És alighogy megírják az első bejegyzést, máris beindul a kultúrharc retorikája – kiszámított, könyörtelen és jövedelmező.

Úgy írom ezeket a sorokat, mint aki évekig többféle szemszögből dolgozott a nyelvvel újságíróként, PR-tanácsadóként és kommunikációkutatóként. Tudom, hogy a szavaknak milyen ereje van. De azt is tudom, milyen veszélyesek, ha nem az igazságot célozzák, hanem a hatásra vadásznak. Amikor a kommunikáció nem a megegyezést keresi, hanem a hovatartozást kényszeríti ki. Amikor már nem az a kérdés, hogy mi a helyes, hanem hogy ki áll a mi oldalunkon. És persze biztos magában, hogy a „mi oldalunk” a jó és a helyes.

Ezekben a napokban ismét nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalmi kommunikációnkat már régóta olyan médiarendszerek határozzák meg, amelyek nem a felvilágosításban, hanem a figyelem felkeltésében érdekeltek. Már rég nem az igazságról és megértetésről van szó, hanem képernyőidőről, az elért hatás nagyságáról, kattintásokról és a manipulálásról. A közösségi hálózatok, de a klasszikus médiumok sem azt díjazzák, ami elgondolkodtató, ami összetett és mérlegelendő, hanem azt, ami megosztó, hangos és felháborító. Aki provokál, az látható. Aki gyászol, közbenjár, elgondolkodik vagy talán még vár is, az elbukik.

Ennek strukturális okai vannak. Azok a platformok, amelyeken ma kommunikálunk, arra lettek programozva, hogy lehetőleg minél tovább ott tartsanak bennünket. Ez akkor sikerül különösen jól, ha érzelmileg zaklatott állapotban vagyunk – bosszúsak, megfélemlítettek, dühösek. De itt nem állnak meg, elsősorban azt mutatják nekünk, amit amúgy is gondolunk. Olyan képekkel, kommentekkel, címsorokkal kínálnak minket, amelyek az előítéleteinket erősítik, a világnézetünket rögzítik, a „velük szemben mi” hozzáállásunkat szilárdítják meg. Az a hírcsatorna, amit látunk, nem ablak a világra, hanem legbensőbb kételyeink tükre.

Ez a logika már régóta áthatja politikai és kulturális vitáinkat. A tragédiák a médiafigyelem kulcsingerévé váltak. Minden krízis alkalmat ad arra, hogy a saját előítéleteinket igazolva lássuk. Az ellenfél minden erkölcsi botlását maximálisan ízekre szedjük, miközben a saját gyengeségeinket relativizáljuk vagy figyelmen kívül hagyjuk. Médiumok, politikusok, aktivisták, sokan tudják már régóta, hogyan játszanak ezekkel a mechanizmusokkal. És sokan készségesen meg is teszik, mert pontosan tudják: megéri. A felháborodás mozgósít. A megbotránkoztatás összeköt. A megosztás pénzben mérhető.

De keresztényként nem vehetünk részt ebben a játszmában. Más útra vagyunk elhívva. Olyan útra, amely nem a visszhangot keresi, hanem az igazságot. Amely nem lájkokat gyűjtöget, hanem az igazságosságot. Amelyet nem a rövid távú győzelem mozgat, hanem a hosszú távú megbékélés. Mi nem egy algoritmus, hanem egy Test részei vagyunk. És ha szenved az egyik tag, valamennyien együtt szenvedünk vele, még akkor is ha ez a tag a „másik oldalon” áll.

Különösen szívszorító, hogy ma mennyire képtelenek az emberek arra, hogy mások helyébe képzeljék magukat. Ha valaki tisztel egy bizonyos politikust, alig tudja elképzelni, hogy őt jóhiszeműen kritizálják, nem rosszindulatból, hanem őszinte aggodalomból. Aki pedig elutasítja őt, nem képes megérteni, miért látnak benne az emberek igazodási pontot – nem azért, mert gonoszok volnának, hanem mert magukra hagyottnak érzik magukat. Mindkét oldal külön valóságban él, amelyeket algoritmusok táplálnak, és visszhangkamrákkal felerősítenek. És ebből a szétválasztódottságból valami baljóslatú dolog fejlődik ki: a másik dehumanizálása.

A katolikus társadalmi tanítás ebben az összefüggésben így beszél a személyiségről: minden ember egyedi, végtelenül értékes és nem lehet eszköz egy cél eléréséhez. Ez nem csak a gyengékre vonatkozik, vagy azokra, akik egyetértenek velünk, hanem az ellenségeinkre is. Azokra is, akiknek a véleménye provokál minket. Azokra is, akikkel szenvedélyesen vitatkoznunk kell.

És mégis, hányszor kritizálják a vélemény helyett magát a személyt? Hányszor kapnak a politikai ellenfelek cáfolat helyett erkölcsi ellehetetlenítést? Milyen gyorsan követi a hibát az ember teljes elutasítása? Ennek már semmi köze a keresztény etikához. Ez a gyanakvás logikája, nem az igazságé. Ez a megosztottság nyelvezete, nem a megbékélésé.

Itt szó sincs arról, hogy legyünk jámborok. Az igazságtalanságot világosan nevén kell nevezni. A kiálláshoz bátorság kell. De pontosan ekkor van szükség alázatosságra is, hogy ne tegyük magunkat a jóság mércéjévé. Tudatosítanunk kell, hogy mindannyian a megismerésért küzdünk. Hogy senki sem tudja a saját elképzeléseit teljes mértékben megvalósítani. Hogy egyikünk sem éli tökéletesen az Evangéliumot.

Ami ma leginkább hiányzik, az nem egy újabb vélemény, hanem egy új magatartás. Egy olyan hozzáállás, amely meghallgat anélkül, hogy engedne. Amely ellentmond anélkül, hogy megbántana. Amelyik vitatkozik anélkül, hogy összeveszne. Egy olyan hozzáállás, amelyet az imádság táplál, és arra ösztönöz bennünket, hogy tekintsünk magunkba, mielőtt a következő tweetet elküldjük – az őszinte törekvés Isten akaratának teljesítésére, még akkor is, ha az kényelmetlen. És amely nem hajlandó saját erkölcsi felháborodását a cselekvő felebaráti szeretet helyébe állítani.

Az Evangélium nem arra szólít fel bennünket, hogy „győzzünk”, hanem arra, hogy szeressünk. Még az ellenségeinket is. Még azokat is, akikkel a legkevésbé értünk egyet. „Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót gyűlölőitekkel.” mondja Jézus (Lk 6,27). Ez nem holmi jámbor kérés, hanem egy forradalmi parancsolat. Ez az az út, amely kivezet a gyűlölet spiráljából. Amelyik nem elpusztítani akarja az ellenséget, hanem meggyógyítani. Amelyik nem a saját felsőbbrendűségét ünnepli, hanem keresi a kegyelmet, hogy a másikban felismerje Isten gyermekét.

Itt különösen nekünk, katolikusoknak kell ébereknek lennünk. Hiszen mi egy olyan régi hagyományt képviselünk, amelyet nem lehet a „jobb-” és „baloldali” tengely mentén értelmezni. A katolikus társadalmi tanítás alapelvei – személyiség, szolidaritás, szubszidiaritás, közjó – nem sorolhatók be egyszerűen politikai kategóriákba.  Arra sarkallnak minket, hogy ne táborokban gondolkodjunk. Aki komolyan veszi ezeket az elveket, az nem vehet részt kritika nélkül a kultúrharcban, és nem hagyhatja magát pártpolitikai célokra felhasználni. Mi nem vagyunk valamely tábor csatlósai, és nem is szabad, hogy a narratívájának áldozataivá váljunk. A mi mércénk nem a politikai lojalitás, hanem az Evangélium. És azt nem lehet sem kisajátítani, sem leegyszerűsíteni.

A katolikus társadalmi tanítás nem ad kész programokat a kezünkbe, hanem elveket, etikai irányelveket, amelyek igazodási pontot jelentenek, és nem ideológiai sablonok. Arra hív minket, hogy társadalmi kérdésekben közösen küzdjünk olyan utakért, amelyek az emberi méltóságot, a közjót szolgálják és megőrzik a szabadságot. Ennek során legitim különbségek lesznek a konkrét „politikák”, azaz a politikai intézkedések, törvényjavaslatok, stratégiák értékelésében. Nem minden egyformán jó, nem minden álláspont egyeztethető össze az emberi méltósággal. De az egyház ugyanakkor tudja, hogy komplex kérdésekre gyakran nincsenek egyszerű, örökérvényű válaszok. Éppen ezért követel tőlünk ítélőképességet, megkülönböztető képességet, párbeszédet, nem pedig azonnali ítélkezést.

Talán éppen ez az, amire a társadalomnak a legnagyobb szüksége van: olyan emberekre, akik nem hajlandók részt venni a megosztás játékában. Emberekre, akik hajlandóak hidakat építeni, még akkor is, ha ez fárasztó. Emberekre, akik a másikban nem csak az ellenséget látják, hanem az elveszett testvért is. Emberekre, akik – mint Szent Ferenc a gubbiói farkas legendájában – nem fegyverrel, hanem a megbékélés szavával szállnak szembe a gonoszsággal.

Ez nem naiv hozzáállás. De keresztényi. És ez az egyetlen, amely meggyógyíthatja a társadalmunkat.

Prof. Dr. Riccardo Wagner a kölni Fresenius Egyetem fenntartható menedzsment és kommunikáció professzora, a Media School vezetője, oktatási dékán és publicista. 2024-ben belépett a Katolikus Egyház közösségébe, amiről a kath.net interjújában számol be: Riccardo Wagner katolizált: „Soha nem akartam keresztény lenni. Ateista voltam.” (lásd itt).

Fordította: Klausz Eszter
Forrás: kath.net