Chozibai Szent György: A vendégszeretet kemencéjében edzett, rejtőző remete – Szentek élete

Chozibai Szent György – szerzetes

* Ciprus szigete, 6. század közepe + Choziba-kolostor, Jerikó közelében, 625.

A 6. század közepén született Ciprus szigetén. Úgy tűnik, néhány esemény beárnyékolta ifjúságát. Korán elvesztette szüleit, s beszélt néhány komor eseményről: éhínségről, földrengésről, megmagyarázhatatlan fényjelenségekről, amelyek egy jövendő szerencsétlenség sejtelmeként nyugtalanították az embereket. A gyermekben mindezek mélységes komolyságot és bűnbánó lelkületet ébresztettek. Sohasem érezte magát otthon a világban, és korán megtalálta a kolostorba vezető utat. Nagybátyja, aki házába fogadta az árvát, össze akarta házasítani lányával, de György röviden döntött, s egy közeli kolostorban keresett menedéket, ahol egy másik nagybátyja volt az apátja. Innen hamarosan útra kelt egyetlen testvéréhez, Hérakleidészhez, aki régóta a Jordán melletti Kalamon lavrájában élt remeteként egy magányos cellában. Mivel azonban György még nagyon fiatal volt a remeteéletre, Hérakleidész a közeli Choziba kolostorba vitte.

Az Istenanya e szentélye nem messze esett Jerikótól, a jeruzsálemi úttól északra, a mai Vádi-el-Kelt vad, kopár hegyvidékén. Kolostor volt, amelyhez számos „kellióta” tartozott, vagyis olyan remeték, akik a környező hegyvidék barlangjaiban éltek. Az ifjú jelentkezőt csakhamar méltónak ítélték a szent ruha viselésére, és a kertész testvér segítőjeként és tanulójaként megkezdte noviciátusát.

Tanítója tapasztalt aszkéta, kemény ember volt, aki a szerzetesi életben újonc György iránt nem mindig tanúsított példás szeretetet. György azonban minden próbát hősiesen kiállt, s ennek láttán Hérakleidész már magához vette öccsét. Ekkor a csöndes magábaszállás és istenközelség évei következtek. A két aszkéta külön cellában a legnagyobb szegénységben és nyomorúságban, de a legmélyebb békében élt egymással és mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerültek. A lavrának (a remetetelep neve oroszul) szolgált diákonusként.

Nem sokkal ezután nyugtalanság tört ki a kalamoni lavrában, és a szerzetesi fegyelem hirtelen meglazult. Ekkor György álmában látomást látott, mely visszavezette Chozibába, ahol elkezdte szerzetesi életét. Álmában ugyanis Choziba kolostora úgy jelent meg neki, mint magas, fényövezte hegy. A kolostort „a vendégszeretet házának” is hívták, vezetője tehetséges, jámbor és nagy felebaráti szeretettől áthatott férfi volt. György, aki ekkor már gyakorlott szerzetes volt, kapott tőle egy hegyi cellát, mely Chozibához tartozott, s ott folytathatta a remeteéletet. Ennek az életnek a lényegéhez tartozik, hogy tökéletes elrejtettségben folyik, titka minden külső tekintet elől zárva van. Még a kolostorban lakó testvérek sem tudták, mit csinál a remete egész héten át cellájában. Amit tapasztalhattak, mindössze annyi volt, hogy György a legnagyobb megelégedettségben élt minden szükség közepette.

A chozibai remeték azonban mindig eleven kapcsolatban maradtak kolostorukkal, amelyben szigorú közös élet folyt. Így a remete György is hétvégeken rendszeresen bement a kolostorba, hogy részt vegyen a szentmisén és a testvéri étkezéseken, ahogy a korai keleti szerzeteseknél szokásos volt.

A szokásos istentiszteleteken kívül voltak más alkalmak is, amikor megjelent a kolostorban, elsősorban a nagy közös munkákon, mint pl. az évenkénti tüzelővágás vagy a kenyérsütés, olyan munkák, amelyekben a remeték is részt vettek. A kenyérsütés, ami egyébként – különösen az elviselhetetlen nyári hőségben – igen nehéz munkát jelentett, különösen kedves volt György számára. Fönnmaradt, hogy György kész volt egy nap háromszor is befűteni a nagy sütőkemencét, amire a testvérek közül senki sem volt képes. Elmondhatták róla: „Ez a szerzetes vasból van!”

Györgynek azonban oka volt erre. Choziba, „a vendégszeretet háza” ugyanis kenyereinek csak egy csekély részét használta föl a testvérek szükségletére.

A ház éjjel-nappal nyitva állt a vendégek és zarándokok, mindenekelőtt pedig a szegények előtt, s úgy látszik, ezt a vendégszeretetet bőségesen ki is használták. A vendégben és a szegényben jelenlévő Krisztus iránti szeretet hajtotta Györgyöt, hogy lehetőleg egyetlen sütési nap se múljon el az ő munkája nélkül. Egyúttal a testvéreknek, különösen a fiatalabbaknak, példát mutatott az önzetlen szolgálatra.

A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet. György előre megmondta a szerencsétlenséget, s bűnbánatra és megtérésre szólított. Ő maga azért imádkozott, hogy forduljon el Isten ostora népéről. Az ellenséges haderő azonban egyre jobban közeledett, úgyhogy a szerzeteseknek rá kellett szánniuk magukat a menekülésre. A kolostor lakói Arábiába menekültek, a remetecellák lakói pedig elbújtak a hegy barlangjaiban. Sokukat mégis elfogták, s elhurcolták vagy megölték, a szerzetesek után hegyet-völgyet átkutató perzsák.

Györgyöt is elfogták. Lesoványodott alakja és megjelenésének szelíd, alázatos komolysága azonban még a kegyetlen katonákra is hatott: adtak neki kenyeret és vizet, s bántatlanul elengedték.

Az ekkor már idős szerzetes Jerikóba menekült, majd, amikor a perzsák elvonultak Jeruzsálemből, fölment a szent városba, s mihelyt a szerzetesek visszatelepedhettek Chozibába, hazatért, de most már nem a cellájába. Utolsó napjait a kolostorban töltötte. Mint érett és bölcs férfiú, az ifjak mintaképe és a szerzetesi magatartás tanítója lett.

Amikor egy betegség ágyba döntötte, tudta, hogy elérkezett az ő órája. Utolsó estéjén Antalt, kedvelt tanítványát kereste, s üzent neki, hogy jöjjön el hozzá, mert elérkezett az ideje. Antal azonban – mint gondnok – épp számos vendég elszállásolásával volt elfoglalva, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ekkor a haldokló azt üzente neki: „Ne aggódj, gyermekem! Fejezd be a munkádat, én megvárom, amíg eljössz.” Csak éjfél felé hagyták el az utolsó vendégek a vendégszerető házat, s akkor Antal fáradtan és elgyötörve belépett haldokló mestere szobájába. György még egyszer fölemelkedett, átölelte a fiatal szerzetest – akinek a kezdeti idők szorongatásaiban és kísértéseiben fáradhatatlan szeretettel segített -, s Krisztusban megmaradó kapcsolatuk jeleként békecsókot adott neki, és arcát kelet felé fordítva így szólt: „Hagyj el hát, lelkem az Úrban, hagyj el!” És átadta lelkét az Úrnak, aki benne és vele megharcolta a jó harcot, és a tiszteletre méltó szerzetesi életben mindvégig vezette őt. „Úgy hunyt el, mint ahogy a lábunkat egyik helyről a másikra tesszük, teljes békében és nyugalomban” – jegyezték fel róla.

Életét nem jellemezték nagy tettek, rendkívüli tanítások. Szerzetesi élete, mint sok más ismeretlen szentté, a rejtekben folyt, sohasem ismerünk meg belőle részleteket. Helyettük is – a névtelenek helyett, kiket egyedül Isten ismer álljon itt emlékezetül Chozibai György élete, melyet teljesen betöltött a lemondás és vezeklés láthatatlan gondja; a szerető önátadás a mindennapok munkájában; a mélységes, önzetlen jóság a testvérek, szegények és zarándokok iránt; a jóságos, intő, óvó, serkentő, vigasztaló tanítás, mindenekelőtt azonban a lángoló istenszeretet.

Az imádság volt emberi létének szilárd, belső erőforrása; belőle fakadt az a zavartalan béke, amely betöltötte utolsó óráját is.