Boldog Ruysbroek János: Ünnepek koszorújában Krisztus felé – Szentek élete

Boldog Ruysbroek János – ágostonos kanonok

* Ruysbroek, Brabant, 1293.) + Groenendaal, 1381. december 2.

1293-ban született Brabantban.

Már fiatal éveiben vonzódott a tanuláshoz, az imádsághoz és ahhoz, amit később „fölséges bölcsességnek” nevezett, a tapasztalati istenismerethez. A brüsszeli káptalani iskolában tanult. Miután pappá szentelték, egy idő múlva a Szent Gudula-székesegyházban egy kanonok helyettese lett. Távol maradt ugyan Brabant nyugtalan fővárosának, Brüsszelnek társadalmi és politikai eseményeitől, de hivatásának tekintette, hogy szoros kapcsolatot tartson kora vallási és szellemi áramlataival. Ebből pedig gyakran adódott az alkalom, hogy Brüsszel szellemi elitjének irányítója legyen.

János kanonok kíméletlenül szembeszállt a tévtanokkal, és a legkeményebb szavakkal pellengérezte ki azok balgaságát, akik a szemlélődő élet ürügyén a magukbaszállás miatt elhanyagolták a felebaráti szeretetet. Hasonlóan keményen csak akkor beszélt, amikor a papság és a kolostorok szomorú visszásságait ostorozta, de sohasem járt el meggondolatlanul. Bármennyire megbélyegezte is környezete hibáit, számára a legfontosabb a lelki élet erősítése maradt. Elmélyedt az egyházatyák és a skolasztikus teológusok írásainak tanulmányozásába, bár ő maga inkább lelkiatya, mint tanító akart lenni. A megtévesztett nép nyomorúságát átérezve kezdett írni a latin nyelv helyett a nép nyelvén.

1343-ban a magányosság szeretetétől űzve a nagybátyjával, Jan Hinkaerttel és Frank van Coudenberg kanonokkal együtt visszavonult a Brüsszeltől délkeletre lévő soignes-i erdőbe. Először a groenendaali tóhoz közel egy remetelakban tanyáztak.

Közelről és távolról sokan felkeresték a jó priort: korábbi lelki gyermekei Brüsszelből, a párizsi egyetem hallgatói, a Rajna-vidékről és istenfélők a hegyvidékről.

Csak akkor írt, ha úgy érezte, hogy ihlete kényszeríti rá. Egy ilyen lelki élményt írt le: „Ha az ember csillapíthatatlan vággyal csüng Istenen, bár az egyesülést saját erejéből nem képes elérni, az Úr Lelke eljön ellenállhatatlan tűzként, amely mindent föléget, magába emel és elnyel, úgyhogy az ember teljesen megfeledkezik magáról, és semmi mást nem érez már, csak azt, hogy egy lélekké és egy szeretetté lett Istennel. Itt elnémul minden érzék és törekvés: megbékél és megnyugszik; teljesen átjárja az isteni jóság és az isteni gazdagság áradata.”

A misztika legmagasabb fokára jutott szemlélődése mellett is tudott segíteni dolgozó testvéreinek. Lelki életének központja az Eucharisztia volt. A szentmise az ő számára szorosan kapcsolódott a zsolozsmához, a liturgikus évet pedig úgy élte át, mint ünnepek koszorúját, amelyek az évszakok ritmusának felelnek meg. A három főünnep: a karácsony (tél), a húsvét (tavasz) és a pünkösd (nyár) után életének őszén várta a negyedik ünnepet: minden dolog újjáalkotásának napját Krisztusban az utolsó napon. „Akkor majd beteljesül minden múlandó ünnep és menyegző, s Krisztus azokat, akik hűek maradtak hozzá, bevezeti az Atya dicsőségébe, amely neki és nekik is öröktől fogva készült.”

János atya számára ez az utolsó és legnagyobb ünnep akkor érkezett el, amikor 1381. december 2-án testvérei körében Groenendaalban meghalt.