Becket Szent Tamás: Nem harccal, hanem szenvedéssel – Szentek élete

Becket Szent Tamás – püspök, vértanú

* London, 1118. december 21. + Canterbury, 1170. december 29.

Gazdag normann kereskedő családban született 118-ban, Londonban. Tanulmányait a mertoni ágostonosok iskolájában, majd Párizsban végezte. Huszonötéves volt, amikor egy véletlen folytán megismerkedett Theobald püspök házanépével, és így bekerült fiatal, Canterburyben tanult papok társaságába. Tamásnak tetszett ez a baráti kör, ezért mindenkivel szemben nyájas és megnyerő volt, és hamarosan az öregedő püspök tetszését is megnyerte. A püspök annyira megszerette Tamást, hogy megtette canterburyi fődiákonussá.

1154-ben – Tamás ekkor harminchat esztendős – Theobald püspök az ifjú II. Henrik királytól a kancellári tisztséget kérte Tamás számára. A király bízott benne, és 1162-ben – Tamás ellenkezése dacára – kinevezte canterburyi érseknek, abban a reményben, hogy a segítségével megerősítheti a királyi hatalmat az egyházzal szemben.

Henrik, a középkor egyik legfényesebb, ugyanakkor legkíméletlenebb királya, ekkor már tapasztalt katona, de még túlságosan fiatal ahhoz, hogy részletekre is kiterjedő támogatás és tanácsadás nélkül uralkodni tudjon. Tamás viszont elég idős volt ahhoz, hogy vezethesse a királyt, ugyanakkor még elég fiatal ahhoz, hogy társa lehessen. Tökéletes és nagyon sikeres kancellár volt. Személyes kapcsolatukban Henrik és Tamás egy szív és egy lélek lett: a kancellár teljesen magáénak érzett mindent, ami a királyt érte, a király viszont, szenvedélyes és uralkodó alkata ellenére, egyre inkább függött tőle.

Amikor Theobald püspök meghalt, Henrik úgy határozott, hogy Tamás lesz a canterburyi érsek.

1162. június 1-jén pappá, a következő napon pedig püspökké szentelték. Tamás előre megmondta a királynak, hogy ha valóban érsek lesz, Henrik hamarosan el fog fordulni tőle. És hozzátette: „A mi mostani nagy barátságunk a legizzóbb gyűlöletté fog válni. Tudom, hogy Ön tőlem mint érsektől olyan dolgokat fog követelni, melyeket én mint érsek képtelen leszek jó lelkiismerettel végrehajtani.”

Tamás a püspökké szentelése után lemondott kancellári hivataláról. Henrik ezt a lépést személyes sértésnek vette, és úgy tekintette, hogy Tamás fölmondta az iránta való engedelmességet. Nemcsak az udvari emberek, hanem a püspökök is gyűlölködő kritikával fordultak Tamás érsek ellen.

A következő hónapokban a király és az érsek szívósan küzdött jogainak érvényesítéséért, és viszonyuk egyre inkább elmérgesedett. Az egyik súlyos kérdés, amelyben két ilyen jellem számára a közeledés eleve lehetetlennek látszott, azoknak a klerikusoknak az ügye volt, akik komoly vétséget követtek el. Henrik azt követelte, hogy ezek a klerikusok veszítsék el az egyházi védelmet és kerüljenek állami bíróság elé, mivel ő felelős az ország belső rendjéért és békéjéért. Tamás viszont ebben az igényben az Egyház szabadsága ellen irányuló újabb támadást látott.

A pápa Tamásnak levelet írt, amelyben állhatatosságra buzdítja, és biztatja, hogy kezdjen újra misézni – Tamás érsek ugyanis lelkiismereti indokok alapján hosszabb ideje nem merte bemutatni a szentmisét.

A következő év őszén, 1164 októberében Henrik Northamptonba, zsinat elé idézte Tamás érseket, s azzal a váddal, hogy semmibe vette a király intézkedéseit, elítélték, ezenkívül a király gazdasági szankciókat is életbe léptetett ellene. Tamás betegen, teljesen magára hagyva, püspökeitől megfosztva hallgatta a király fenyegetését, hogy megkínoztatja és börtönbe fogja záratni.

Késő éjszaka, álruhában elhagyta Northamptont, és két héttel később kikötött Franciaországban. Elment Sensba a pápához. Visszaadta a pápa kezébe érseki hivatalát. III. Sándor pápa megtartotta őt a szolgálatában, először azonban elküldte Pontignybe, hogy az ottani ciszterci apátságban tanulja meg a szegény és egyszerű életet, s később „a szegények vigasza” lehessen. A következő hat esztendőt Tamás számkivetésben töltötte. Vezekelt, tanult, imádkozott a szerzetesekkel együtt, és intézte azokat az ügyeket, amelyeket a pápa rábízott.

Henrik azonban, akinek még mindig barátságát kereste, három levelét válasz nélkül hagyta. Több hiábavaló kísérlet után 1170 júliusában megtörtént a látszólagos kiengesztelődés az érsek és a király között. Tamás boldogan írt hazatérése után a pápának a király barátságos viselkedéséről. Henrik azonban megtagadta tőle a békecsókot. Ezzel Tamás számára nyilvánvaló lett, hogy Angliába való visszatérése valójában keresztútjának végső szakasza, mert meg kell halnia. A francia király, VII. Lajos kérte is, hogy ne hagyja el Franciaországot. Tamás pedig visszatérve – kívülről szemlélve – még egy oktalanságot követett el: két levelet készített, s az egyikkel fölfüggesztette a yorki érseket, a másikkal kiközösítette Foliot és Jocelin püspököket. Az érintettek panasza hallatára Henrik dührohamot kapott, és állítólag a mondatát, hogy: “Ki szabadít már meg ettől az izgága paptól?”, négy lovag úgy értelmezte, hogy Tamást el kell távolítani az útból. Azonnal elmentek, hogy a székesegyházában meggyilkolják. Tamás visszatartotta a szerzeteseket, akik el akarták torlaszolni a székesegyház kapuját: – Mi azért jöttünk, hogy szenvedjünk, és nem azért, hogy harcoljunk. Ellenségünket inkább a szenvedéssel, mint a harccal fogjuk legyőzni. Utolsó szavai ezek voltak: – Kész vagyok meghalni Jézus nevéért és az Egyház védelméért.

1173-ban, három évvel a halála után III. Callixtus pápa avatta szentté, és ünnepe december 29-i dátummal hamarosan általánossá vált a nyugati egyházban.

Magyar vonatkozása: Becket Tamás jó barátja és egyetemi évfolyamtársa volt Bánfi Lukács esztergomi érsek, aki szintén kiállt az egyház autonómiája mellett. Magyarországon az esztergomi Tamás-hegyen álló kápolna őrzi emlékét.

Becket Szent Tamás a miniszterek és az ügyvédek védőszentje.