Azt várja tőlünk Isten, hogy állandóan hatékonyak legyünk?

Rohanj és arasd le a siker gyümölcsét!

Van egy szállóige, amely manapság uralja és irányítja lelkünket és társadalmunkat: „Annyit érsz, amilyen mértékben teljesítesz.” Az életet ennyire lekicsinylően, és bizonyos értelemben kórosan definiáló szemléletet a teljesítmény kultúrája hozta létre, amely mára a társadalom minden rétegét áthatja. A szállóigének más formái is vannak: akkor vagy valaki, ha mindig naprakész vagy; akkor élsz igazán, ha vezetője vagy annak a száguldó vonatnak, melynek célja, hogy a lehető legtöbb helyre eljuss a világon; tiszteletet valójában akkor vívhatsz ki, ha egyre többet és többet teljesítesz. Röviden: az értékességed a hatékonyságodon múlik. Ebben a szemléletben az elmélkedésnek, a csendnek, a megállásnak vagy az esendőségnek nincsen helye. Rohanj és produkálj!

Ez az ismérv kisebb vagy nagyobb mértékben lelkünket is képes megmérgezni. Beszűkíti az emberi lét kereteit, és létrehoz egy olyan túlpörgetett nemzedéket, amely önmagával sincs soha kapcsolatban és a kétségbeesés csapdájában vergődik. Ferenc pápa azt mondta: „El kellene gondolkodnunk a semmittevés egészséges kultúrájáról is, elsajátítva a pihenés helyes módját.”

Ez a kényszerítő erő, amely az állandó teljesítményre ösztönöz, és arra, hogy mindig a lehető legjobb eredményt érjük el, a hitünket is veszélyezteti, egészen odáig, hogy kialakul a Teljesítmény Istenének a képe. Maga Isten az, aki tökéletes teljesítményt és megszakítás nélküli hatékonyságot vár el tőlünk, és a nap végén annak alapján ítél meg, hogy milyen eredményt értünk el. Akinek ilyen képe van Istenről, az egyre több értékes tevékenységbe hajszolja magát, de ez a megszállottság túlzott. Annak a hévnek, mely egyik vagy másik tevékenységet hajtja, az az elképzelés az alapja, hogy „így teljesíted Isten akaratát”, vagy hogy „hordoznod kell a saját keresztedet”.  Mélyen belül az ember jót akar, de mértéktelenül és az egyensúly mérlegelése nélkül teszi.

Emiatt vannak aztán emberek, akik minden nap úgy érkeznek munkahelyükre, hogy elszántan igyekeznek magukból a maximumot kihozni, soha nem képesek magukat „kikapcsolni”, és a pihenés fogalma soha nem tud életük részévé válni. Ez tükröződik néha az engesztelés doktrínájában, és abban az elméletben, hogy „mindenki azt kapja Istentől, amit megérdemel.” Erik Erikson pszichoanalitikus szerint ez gyermekkorunktól eszünkbe vésődhet, például amikor egy szülő az alábbi elv szerint neveli gyermekét: „kaphatsz dicséretet, elismerést, jutalmat vagy egy játékot, de csak akkor, ha a kötelességedet teljesítetted”.

Azok, akikben Istenkép alakul ki a hatékonyságról, kimerülnek, vagyelőbb-utóbb teljesen elcsigázottak lesznek; túlzottan összpontosítanak a munkájukra, a sikerükre, a róluk kialakult képre, kétségbeesetten vágynak munkájuk elismerésére, és túlzott mértékben vetik bele magukat elvégzendő feladataikba. Kényszerérzetük, hogy folyton igazolják hatékonyságukat – Henri Nouwen szerint – idegösszeomláshoz vezet, olyan örvénybe sodorja őket, mely elszívja energiájukat az élettől.

Ezek az emberek általában a fokozódó elvárások nyomását, a versenytársaktól való félelmet élik meg, és azt, hogy mindent ellenőrzésük alatt kell tartaniuk – még saját érzelmeiket is – mert a végső eredménybe semmi hiba nem fér bele. Ez az elképzelés sokszor az önzetlenségnek egy olyan formáját hozza létre, mely a jó és igaz keresztény könyörületesség helyére a féktelen nyüzsgést, tenniakarást helyezi: tégy sokat, tedd jobban, tegyél meg mindent! Ezt a képet gyakran megerősíti Jézus megváltástörténetének az áldozati részről szóló olvasmánya: „Ő olyan nagy áldozatot hozott érted, és Te mégsem teszel Érte semmit.”

Az irgalmas atya és a tékozló fiú példázatában az ifjabb fiú a hasznosság ismérve alapján határozza meg atyjához fűződő viszonyát. Úton hazafelé „számol”: „Elmondom Neki, hogy tévedtem, és ha többé nem is érdemlem meg, hogy fiának nevezzen, ha semmi más, legalább a szolgája lehetek.” De a példabeszédben szereplő apa nem várja meg, hogy fia igazolja magát és számoljon el tetteivel. Még szóhoz sem engedi jutni, ehelyett elébe fut, hogy megölelje.

Ezzel a példázattal Jézus lerombolja a Főnök-Isten képet, aki szigorúan mérlegeli vétkeinket, és azok szerint méri irántunk való szeretetét. Ezzel szemben Jézus arra kér minket, hogy hallgassunk arra a belső hangra, mely feladataink és kudarcaink közepette is sürgetően arra hív, hogy tiszta szívből forduljunk vissza Hozzá, és mindenekelőtt élvezzük az otthon és a szeretet örömét, és csak ezután minden mást.

Jézus számos alkalommal vitatja a hatékonyság mítoszát. Amikor a tömegnek szeretne enni adni, és az apostolok „matekoznak”, arra kéri őket, hogy hittel bízzanak abban az öt cipóban és a két halban, ami ott volt a kisfiúnál. Szeretettel, másokkal megosztva a kevesebb sokkal többet ér, mint a zaklatott, erőlködve és szorongva kifejtett kimerítő munka. Jézus egyik leggyönyörűbb példabeszéde arra tanít minket, hogy Isten, amikor arra a fára tekint, amelyik három éve nem hozott gyümölcsöt, nem az elért eredményt mérlegeli, hanem türelemmel és nagylelkűen ad még egy évet, ad még időt, amely alatt Ő Maga viseli gondját és teszi termővé a „talajunkat”.

Amikor Jézus Betániában kedvesen szemrehányást tesz Mártának, nem arról van szó, hogy nem értékeli a szolgálatát és mindazt, amit tesz, hanem csak emlékezteti őt – és vele együtt minket -, hogy ha csak azzal foglalkozunk, és csak az nyugtalanít minket, hogy mit kell tennünk, akkor elmulasztjuk a legértékesebbet: az Úrral való találkozást és szavai hallgatásának örömét.

Írta: Francesco Cosentino atya | Aleteia

Fordította: Kántorné Polonyi Anna