Azt mondtam, vállalom, és már 50 éve csinálom

A kápolnában, a levéltárban, a könyvtárban, a fehérneműraktárban, a portaszolgálatban, a gazdasági hivatalban … itt ebben a párizsi ferences rendházban az önkéntesek mindenütt ott vannak, legfeljebb csak azt kérdezzük: hol nincsenek? Sokan közülük a „Lumière d’Assise” egyesületnek köszönhetően jutottak el ide, amely azzal a céllal jött létre, hogy segítsen a káplánnak programokat és elfoglaltságokat szervezni a hívők részére. Hogyan élik önkéntességüket ebben a ferences közösségben? Hogyan ítélik meg viszonyukat a szerzetesekkel? Vannak különleges elvárásaik? Az En frères (Testvérként) c. folyóirat most nekik ad szót.

„Takarítok minden hétfőn 1989 óta. Eleinte a bejáratot csináltam és a lépcsőt, sőt a lenti WC-ket is rendbe tettem! Azután hozzájött a kápolna és a kórus is.” Szinte zavarba ejtő egyszerűséggel beszél szolgálatáról Ghislaine, a párizsi Marie-Rose utcai rendházban tevékenykedő önkéntes. Tágra nyílt szemmel hallgatom. 30 éve minden hétfő reggel, pontosan 9 órakor megjelenik egy kis önkéntes csapattal, hogy kitakarítsa a kápolnát. Hűsége tisztelettel tölt el, de odaveti: „hiszen Claude még sokkal régebben szolgál”!

A 90 éves Claude a korelnök a kápolna önkéntesei között. Sietek a találkozóra, hogy felderíthessem történetét: „Egy napon eljött hozzám egy szerzetes, és megkérdezte, hogy vállalnám-e a takarítást a rendházban. Azt mondtam, rendben, megteszem, amit bírok. És ez már 50 éve tart! ” És az elcsodálkozás megismétlődik, de most nem én csodálkozom, hanem a beszélgetésünkön jelenlévő Alejando atya, akiből kiszakad egy harsány „oooh!”

A hűség, ami ebben az ötven éves időtartamban megnyilvánul, csodálatot kelt, azonban a legmeglepőbb az az egyszerűség, amellyel az önkéntesek az elköteleződésükről beszélnek. Évek óta, többen évtizedek óta szolgálnak az atyáknak, és a legnagyobb egyszerűséggel szólnak a munkájukról. „Részt veszek a munkában, ahogyan tőlem telik” – folytatja beszámolóját Claude.

Hűség a szolgálatban

A kis fogadó irodában, a párizsi Marie-Rose utca 7-ben a vendéget szintén egyszerűen fogadják. Anne 2004 óta hűséges a beosztásához a portán, hetente két délutánon. Felveszi a hívásokat, kinyitja a bejárati ajtót, tájékoztatja az érdeklődő látogatókat… A pult mögött az ő mosolya és csillogó tekintete jelenti az első érintkezést a rendházzal. 1955 óta jár folyamatosan ide! 2004 és 2019 között még a sekrestyési teendőket is ellátta. „Oda megyek, ahová hívnak, hogy jöjjek” – mondja egyszerűen. Most a portaszolgálaton a legjobban a találkozásokat szereti: „Emlékszem valakire, aki két-három évvel ezelőtt egy napon bejött. Azt kérte, lehetséges volna-e, hogy felmenjen a kápolnába. Majd lejött és elmesélte nekem minden baját. Beszélgettünk egy kicsit és én megpróbáltam vigasztalni. Volt akkor egy szentképem Szűz Máriáról. A hölgy nem nagyon gyakorolta vallását, de örömmel elfogadta a szentképet és nagyon boldogan távozott!” Anne jól látja, hogy a portási hivatal elsősorban a találkozás helye, nem pedig egy szokványos adminisztratív hivatal bejárata. Ezt a lelki érzékenységet meg lehet találni a legkisebb részletekben is: „Néha szándékosan nyitva hagyom a rendház bejárati ajtaját, mert amikor szép idő van, az emberek bejönnek.” Az atyák szolgálatára lenni elsősorban azt jelenti, hogy szolgálatára legyünk azoknak, akik a rendházat látogatják, vagy hívást éreznek, hogy megismerjék.

A szolgálat ezenkívül testvéries találkozóhely. „Mindig örömmel végezzük a takarítást!” jelenti ki Ghislaine. Annick, aki nyugdíjazása óta önkéntes társuk, tíz éve jár ide és elmondja, hogy ez nekik mindig az örömteli találkozás helye. Claude, akinek az oltár terítőinek és a kápolna ülőhelyeinek a tisztán tartása a feladata, nagyra értékeli, hogy „itt mindenki önmaga lehet, ugyanúgy, mint az atyák, akik nagyon különböznek egymástól”. Igen, az önkéntesek jól ismerik az atyákat. A testvériség, az egyszerűség és a hűség szolgálatuk szívügye, és ez tükröződik az atyákkal fenntartott kapcsolatban is.

Közeli kapcsolat

„Az atyák engem Claude mamának hívnak!” – árulja el spontánul a kilencven éves asszony. A kis becenevek sokat elárulnak az önkéntesek és a rendtagok között létrejövő baráti kapcsolatról. „Azt szeretem itt, hogy létre tud jönni egy baráti kapcsolat az atyákkal. Magam részéről csodálatosnak találom mindegyiket, úgy, ahogy vannak! A vidámság, nyitottság, hogy lehet velük vitatkozni, vagy lehet cserélni egy kocka csokoládét, ez remek dolog. Rólam is kérdeznek mindig. Kölcsönös barátság és egyszerűség, ezt szeretem a ferenceseknél annyira,” közli Anne.

A következő pillanatban egy rendtag jön be az irodába, hogy elkérjen néhány iratot, gyorsan elhangzik néhány ugratás, a kedves, spontán, testvéries pajtásság jele. Az asszony fogadói feladata kettős: az üvegablak mindkét oldalán létezik, a kifelé eső oldalon ugyanúgy, mint a rendház belseje felőli oldalon.

A barátságok pedig szövődnek. Anne is, Claude is meghívja időnként egyik vagy másik atyát magához ebédre vagy vacsorára. ”Rendkívüli barátságokat éltem meg az atyákkal”, meséli. Annick is megemlékezik egyes atyákról, akik nyomot hagytak lelkében. Marc atya például „ragyogott az Isten iránti szeretettől! Amit szeretek, az a nagyfokú szellemi nyitottság.” „És a nagy szabadság, hogy olyan lehet mindenki, amilyen! – teszi hozzá Claude. – Tisztelnek minket és szabadon hagynak dolgozni.” „Ghislaine a ferencesekkel való kapcsolatot főleg a kórusba történő bekapcsolódásával élte meg. „A vasárnapi szentmise után megittunk egy kávét, együtt beszélgettünk, és utána megebédeltünk együtt. De aztán megjelent a Covid…”

A Covid… Az első hullám óta csaknem két év telt el, mégis mindenki óhatatlanul erről beszél. „Nehéz volt a járvány alatt, szenvedtünk, amikor zárva találtuk az ajtót. A Covid mindent széttépett, de újra szőjük a kapcsolatokat!” – mondja Annick reménykedve. Máig fennmaradt például egy dolog: az önkéntesek kávézása. 2005 óta minden hétfő reggel 10 óra 30 körül csend áll be a kápolnában, a porszívó és a porrongy pihen. Az önkéntesek összegyűlnek egy kávéra és némi süteményre, egy kis szünetre, meg arra is, hogy barátságukat tovább szövögessék az atyákkal. „Ez kapcsolatot teremt velük, beszélgetünk erről-arról, nem vagyunk mindig komolyak” – vallja Anne. „Olyan kellemes pillanat, ők pedig a barátaink! Meghívjuk azokat az atyákat, akik szabadok.” Szó esik aktuális dolgokról, spirituális témákról, humoros esetekről… Mindenféléről beszélgetünk, de megemlékezünk a régi önkéntesekről, vagy azokról az atyákról, akik a ház régi lakói voltak, mint Cyrille de Raimond atyáról, aki a kávézásnak kezdeményezője volt. „Egy nap feljött a sekrestyébe és kávét hozott nekünk keksszel. Később azt mondtam magamban: miért nem lehetne süteményt hozni? És azóta azt hozok” – meséli Ghislaine.

Ez a baráti kapcsolat túlterjed az időn és a téren. Az atyák ugyanis jönnek-mennek a káptalan rendelkezése szerint, az önkéntesek viszont maradnak. Nantes-tól Párizson át egészen Brive-ig meglepett engem a baráti kötelékek ereje. Utazásaim során többen is megkértek, hogy adjam át üdvözletüket az atyáknak: „Ezen a héten Brive-be megy? Adja át üdvözletemet Henri atyának, legyen szíves!”

Az önkéntességen túl

Sokszor fordul elő, hogy a jelekből azt észlelem, hogy az önkéntesség szerepe mögött valami mélyebb dolog van. Egyébként nem is mindig szeretik használni ezt a kifejezést. Claude például szívesebben beszél támogatásról: „Támogatom az atyákat, hogy egészen hivatásuknak élhessenek. Szívesen segítek olyanoknak, akik mások szolgálatára vannak. Nekem például nincs bátorságom eljárni a börtönben lévőket látogatni, túlságosan érzékeny vagyok, de maga a tény nagyon érdekel. Ezért azokat segítem, akik képesek elmenni oda.”

Másik mód a segítésre: Annick elkíséri a fővárosba érkező külföldi atyákat, mint például Alejandro atyát, egy chartres-i látogatásra. Az erős kapcsolat a megpróbáltatások idején is megmutatkozik. Mikor Claude elvesztette fiát egy baleset következtében, meghatotta az atyák támogatása: „Elvesztettem hitemet és el akartam hagyni az Egyházat. Egy napon, nagypéntek volt, egy atya szabaddá tette magát, és kimondta nekem azt a szót, amit mondani kellett. Sínre tett engem és újra indultam teljesen!”

Ugyanis a szolgálaton túl, vagy inkább annak a legmélyén, van ebben a munkában egy nagyon is spirituális dimenzió. Ez a hit megélésének egy módja. Így például Annick számára a kápolna takarítása módot ad arra, hogy a gyakorlatba vigye át a hitét. „Amikor takarítjuk a templomot, akkor szerintem kis „Márták” vagyunk! Ez is egyfajta ima, gyakran imádkozom, miközben takarítok.” Claude is arról beszél, hogy amikor tisztogatja az ülőhelyeket a kápolnában, azokért imádkozik, akik „nem fognak eljönni a templomba, hogy ide üljenek”. Ekkor felfedezem, hogy létezik a szolgálatnak egy másik meglátása is, természetesen az atyák közösségén belül, de teljesen a külvilág felé fordulva. „Amikor takarítok, mondja Annick, Isten házát takarítom. Igyekszünk, hogy vonzóvá és tisztává tegyük az emberek számára, hogy széppé tegyük Isten lakóhelyét.” Ghislaine pedig megállapítja ”Ahogyan azt Vianney Szent János, az ars-i plébános mondta: Semmi sem lehet elég szép az Úrnak!”

Forrás: Les Franciscains
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné