Azonos neműek iránti vonzódás: élet az FS után

Úgy tűnik, az áldásokról szóló nemrég megjelent vatikáni dokumentum újra megnyitja az ajtót az azonos nemű kapcsolatok és az azokhoz fűződő tevékenységek előtt – egy olyan ajtót, amit joggal zártak be sokan, akik ismerik az egyház tanításainak igazságát. Arra csábít, amiről tudjuk, hogy nem jó nekünk.

„Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja? Ha megtalálja, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait: Örüljetek ti is – mondja –, mert megtaláltam elveszett bárányomat!”

Lk 15, 4-6

„Mert ahogy a Krisztusban való részesedés által a keresztény nevet elnyerjük, éppúgy részesedünk a magasztos eszmékből is, amelyeket e név magában foglal.”

Nisszai Szent Gergely

Mi, a Katolikus Egyházban általában, és különösen a Courage-nál – ennél az azonos neműekhez vonzódókat támogató katolikus apostoli szolgálatnál [1] – nagy ajándékot kaptunk: az igazság ajándékát. Mi szabadon legelünk az igazság zöld legelőin, és gyakran észre sem vesszük a nyájtól elkóborolt, mérgező fűre tévedt társainkat. Az igazság ajándék, de sokan még nem kapták meg, nem azért, mert nem akarják, hanem keményszívűség és korlátoltság miatt.

Nemrég, a Fiducia Supplicans megjelenése után egy barátom megkeresett. Megkérdezte, hogy ez a dokumentum megnehezítette-e az életemet, tekintve, hogy én a saját nemem iránt vonzódó ember vagyok, de úgy határoztam, hogy nem élem meg és identitásként sem kezelem ezt a dolgot. „Nem”, mondtam neki, „nem nehezítette meg, mert én ismerem az igazságot” – ahogyan ismerik a többiek is, akiket velem együtt a Courage és Encourage apostoli szolgálatok segítenek. Az áldás lelkipásztori jelentőségéről kiadott nyilatkozatnak számomra egyetlen veszélye van: megzavarhat és elterelheti a figyelmemet, ha hagyom.

2018-ban egy kora reggel, amikor éppen misére készültem, SMS-t kaptam egy barátomtól. Amikor megláttam, kitől jött, csak forgattam a szememet. Sejtettem, miről szól az üzenet. Tudtam, hogy ez a barátom szinte megszállottja a kiskorúak és felnőttek régóta tartó szexuális zaklatásával kapcsolatos vádak miatti botránynak, ami akkoriban McCarrick bíboros körül kavargott.  Megnyitottam az üzenetet, és a gyanúm beigazolódott. Eltűnődtem azon, hogy ilyenkor kora reggel ez a hithű katolikus barátom nem a szentmise olvasmányain elmélkedik, nem Jézushoz vezető imádsággal tölti idejét. És talán mások sem fordítanak elég igyekezetet arra, hogy a saját szokásos  szexuális és droghasználati bűneikkel foglalkozzanak. Üzenetet akartam küldeni, hogy megmondjam: „Ne McCarrick miatt aggódjatok, hanem koncentráljatok arra, ami jót tesz a lelketeknek.”

Hasonló a reakcióm, amikor a Ferenc pápáról szóló folyamatos panaszok egyikét-másikát hallom.

Ferenc pápa mellkeresztje jelzi nekem, hogy hogyan látja ő a pápaságát. A mellkereszten Krisztus képe látható, az elveszett báránnyal a vállán; a háttérben ott a többi kilencvenkilenc bárány. Gondolatban úgy látom magunkat az Egyházban, mint a háttérben álló kilencvenkilencet. Mi vagyunk, akik ismerjük az Egyház tanításait, és megtesszük a magunk kis részét azért, hogy mind közelebb kerüljünk Jézushoz. Látom magunkat Ferenc mellett, amint legelünk Krisztus jóságának és szeretetének zöld mezején, ahová az Egyház tanításai és tanúságtétele elvezettek bennünket.

Miközben Ferenc vigyáz ránk, a távolba is néz. Kezd elsétálni a nyájtól, szemét a kezével ernyőzi be, hogy messzebb lásson. Néhány bárány és magam is azt kérdezzük: „Mit keresel?” Azt válaszolja: „Keresem mindazokat, akik rossz legelőkön legelnek, nem ismerik Krisztus jóságát, és nem tudják, hogy szereti őket.” Kezd távolodni tőlünk, én pedig nyugtalankodni kezdek, és megkérdezem: „Hova mégy?”

„Mennem kell, hogy megpróbáljam elhozni azokat az elveszett bárányokat a mérgező legelőkről” – válaszolja –, „vissza kell térítenem őket az Egyház jóságához.”

Azt mondom neki: „De mi lesz velünk?” Ő így szól: „Tudod, hol kell legelned? Ismered Jézus jóságát és igazságát?”

„Igen” – válaszolom.

„Hát akkor csak folytasd így, és imádkozz értem, amíg én azzal a nehéz, bonyolult munkával foglalkozom, hogy visszahozzam elveszett testvéreidet.”

Ahogy elmegy, eltöprengek: „Mit csináljak itt? Menjek oda a többi bárányhoz, zúgolódjak az ellen, ahogyan Ferenc vissza próbálja hozni elveszett báránytestvéreinket, és addig ingereljem a nyájat, amíg elindulnak, hogy otthagyják a katolikus hit jó legelőjét? Vagy inkább emlékeztessem a többi bárányt arra, hogy mi már megkaptuk ezt az igaz és jó legelőt táplálékul, és bátorítsam őket, hogy imájukkal támogassák Ferenc törekvéseit, még ha azok nekünk, bárányoknak néha tökéletlennek és zavarosnak tűnnek is?” Nyilván egyértelmű a válasz.

Nekünk, mint katolikusoknak, az átistenülés (az üdvösség) a célunk. Mi nem a tisztítótűzbe próbálunk éppen csak hogy beevickélni. Arra kaptunk meghívást, hogy már ebben az életben részesüljünk az isteni természetben. Ehhez Jézus részéről sok munkára van szükség, és a mi részünkről is szükséges valamennyi. A mi kis részünk elvégzése koncentrálással és elkötelezettséggel jár. Amikor arra koncentrálunk, hogy törődjünk a bárányokkal, akik társaink a szent katolikus hit jó legelőjén, amikor evangelizáljuk azokat, akikre magunk körül hatni tudunk, és támogatjuk a pásztorokat, akik az elveszett bárányok visszahozására törekszenek, akkor a mi átistenülésünk (üdvösségkeresésünk), és a körülöttünk lévőké is fejlődik és mélyül. Amikor csak zúgolódunk, és mások tökéletlenségeire koncentrálunk, gátoljuk saját lelki fejlődésünket és a körülöttünk lévőkét is.

Mi a Courage és Encourage apostoli szolgálatban az igazság birtokában vagyunk; így bár zavarhat bennünket, mégsem szabad kedvünket szegje egy dokumentum, amely – ha egyes részeinek megfogalmazása ügyetlen és zavaró is – nincs semmi hatással ránk azon az egy dolgon kívül, hogy ajánlatosként mutat be egy viselkedést, amelyről mi tudjuk, hogy semmiképpen nem jó számunkra. Azt hiszem, részben ez az, amiért a Fiducia Supplicans sokakat valóban felháborít. Nem amit tesz vagy nem tesz a szabálytalan élettársi kapcsolatban élőkért, hanem mert úgy tűnik, sok egyházi vezető részéről újra megnyitja az ajtót az azonos nemű kapcsolatok és az azokkal kapcsolatos tevékenység előtt – egy olyan ajtót, amit joggal zártak be sokan, akik ismerik az egyház tanításainak igazságát. Olyasmire csábít, amiről tudjuk, hogy nem jó nekünk.

Sokan közülünk, köztük én magam is, nem akarnak küzdeni. Nem akarjuk az önmegtagadás nehéz munkáját gyakorolni, ezért kifogásokat keresünk, hogy elszökjünk a jó legelőről és visszatérjünk a mérgezőre. Úgy tűnik, ez a dokumentum és az egyházi vezetők egyéb nyilatkozatai olyan ajtókat nyitnak meg, amelyeket mi, akik az Egyház tanításait követjük, nem akarunk kinyitni, nemcsak más bárányok érdekében, hanem azért is, mert azt akarjuk, hogy a mi erényes életünk a lehető legkönnyebb legyen.

Azt hiszem, alapvető dolog, hogy őszintén szóljak arról, ami pásztorunkat, Ferenc pápát illetően nyugtalanít. Az igazságot nem teszi ő zavarossá; de megnehezíti nekem és másoknak, hogy küzdelem nélkül tegyük azt, ami helyes és jó. Védekezésül én továbbra is „magára Krisztusra, a Jó Pásztorra és a Pásztorok Fejedelmére…” (Lumen gentium, 6) függesztem a tekintetemet.

Ha Ferenc pápa új utakat keres, hogy az elveszett bárányokat az egyház tanításainak megváltoztatása nélkül visszahozza, és ezzel megnehezíti az én életemet, akkor vajon ér-e nekem ennyit a mások lelke? Hajlandó vagyok-e kimondani: „Rendben, én ismerem az igazságot, de amit az egyház egyes vezetői tesznek azért, hogy azokat a vakokat visszahozzák az igazsághoz, az megnehezíti az én igazságkereső életemet. Elfogadom ezt az elveszett bárányok kedvéért? Érdemes-e az elveszettek lelkeiért vállalnom a súlyosabb nehézséget és kihívást?”

Ha a válaszom igen, akkor az átistenülés (üdvösségre vezető út) folytatódik. Ha a válaszom nem, akkor tudom, hogy némi önvizsgálatra van szükségem.

A mi életünk arról szól, hogy szeressük Istent, törekedjünk a szentségre, és másokat is ugyanerre buzdítsunk. Mi a Courage-ban öt célunk [2] és papjaink vezetése révén speciálisan is felkészültünk, hogy a jelenlegi környezetben tegyük mindezt. Az igazság zöld, dús legelőjén vagyunk, amelyről tudjuk, hogy kívülállók is vágyakoznak utána, és Szentatyánk oda akarja vezetni a többieket is.

Szóval hogyan kezeljük ezt a dolgot? Törekszünk arra, hogy a jót lássuk és kapjuk a Fiducia Supplicans-ból. Ha ez nem megy, akkor tisztelettel figyelmen kívül hagyjuk azt és minden mást, ami elvon bennünket attól, hogy egyre jobban szeressük Jézust. Ugyanakkor felvértezzük magunkat az igazsággal, és bízunk abban, hogy ha valamikor e dokumentummal, mint egy elveszett bárány által használt fegyverrel szembesülünk, a Szentlélek sugall majd nekünk szeretetteljes szavakat, amelyekkel javíthatunk, utat mutathatunk és az isteni életre (üdvösségre) való törekvésünk által jó példát adhatunk.

Írta: Garrett D. Johnson

A szerzőWashington környékén született és nőtt fel egy névlegesen katolikus családban. Tizenéves korában elhagyta az egyházat, és hedonista életmódot folytatott, amely magában foglalta a drogokat, a szerencsejátékokat és a meleg életmódot. Harmincas évei végén visszatért a katolicizmushoz. Blogger (lásd BrotherWithoutOrder.com), stílus-tanácsadó és a Courage apostoli szolgálat tagja.

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: The Catholic World Report

[1] Az apostoli szolgálat két szervezetet működtet: a Courage (Bátorság) nevű szervezetet az érintettek, az Encourage (Bátorítás) nevű szervezetet az őket segítő családtagok és barátok számára

[2] A Courage 5 célja: 1. Tiszta élet 2. Imádság és elköteleződés 3. Közösség 4. Támogatás 5. Jó példa