Az Istennel való barátság a mi üdvösségünk: Leó pápa katekézise a Dei Verbum – k. zsinati konstitúcióról

XIV. Leó pápa a II. vatikáni zsinat dokumentumairól kezdett katekézis-sorozatot a múlt héten, és most az isteni kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum – k. dogmatikus konstitúciónak szentelte gondolatait. Krisztusban Isten arra hív, hogy a barátai legyünk, és nekünk ezt a kapcsolatot a párbeszéd, vagyis az imádság révén ápolnunk kell.

Az egyik legszebb és legfontosabb zsinati dokumentumról van szó, melynek elmélyítéséhez segítségül hívhatjuk Jézus szavait János evangéliumából: “Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek”. (Jn 15,15) Ez a keresztény hit alapvető pontja, amire a Dei Verbum emlékeztet minket: Jézus Krisztus gyökeresen átalakítja az ember kapcsolatát Istennel, ami ettől fogva baráti viszony lesz. Egyetlen feltétele ennek az új szövetségnek a szeretet – jelentette ki katekézisében Leó pápa.

Szent Ágoston ezt a szakaszt elemezve rámutat a kegyelem távlatára, mert csak az tehet bennünket Isten barátaivá Fiában. Egy ősi mondás úgy tartotta: “Amicitia aut pares invenit, aut facit”, „A barátság vagy egyenlők között születik, vagy azzá tesz”. Mi nem vagyunk egyenlők Istennel, de maga Isten tesz minket hasonlóvá Fiához Fiában.

Ezért ahogy az egész Szentírásban láthatjuk, a szövetségben először egy távolság van, mivel az Isten és az ember közötti megállapodás mindig asszimetrikus: Isten Isten, mi pedig teremtmények vagyunk. Azzal azonban, hogy Fia emberi testben eljött, a szövetség megnyílik végső célja előtt: Jézusban Isten gyermekeivé tesz minket, és arra hív, hogy váljunk hasonlóvá hozzá emberi törékenységünk dacára. Mi nem a vétségen és a bűnön keresztül érjük el hasonlóságunkat Istenhez – ahogy a kígyó sugallja Évának -, hanem az emberré vált Fiúval való kapcsolatunkban.

„Barátaimnak hívlak titeket” – Jézusnak ezekre a szavaira utal a Dei Verbum – k. zsinati konstitúció, mely megállapítja: „E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö.Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15) és társalog velünk (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe”. (Dei Verbum, 2.) Már a teremtéskor párbeszédbe lépett az emberrel, és amikor a bűnbeeséskor ez a párbeszéd megszakadt, a Teremtő nem szűnt meg keresni a találkozást teremtményeivel, és időről időre újra megszilárdítani a szövetséget velük.

A keresztény kinyilatkoztatásban a megszakadt párbeszéd végleg helyreáll: a szövetség új és örök, semmi nem szakíthat el minket az ő szeretetétől. Isten kinyilatkoztatása tehát magán viseli a barátság párbeszédes jellegét, és ahogy az az emberi barátságra is igaz, nem viseli el a némaságot, hanem a valódi beszélgetés révén épül.

A Dei Verbum – k. konstitúció erre is emlékeztet minket: vagyis, hogy Isten szól hozzánk. Fontos különbséget tenni a szó és a fecsegés között. A fecsegés megreked a felszínen, nem hoz létre valódi közösséget az emberek között. A hiteles kapcsolatokban azonban a szó nemcsak információk és hírek közlésére alkalmas, hanem felfedi, kik vagyunk. A szónak van egy kapcsolati dimenziója, mely a másik emberhez kapcsol minket. Így tehát amikor Isten szól hozzánk, kinyilatkoztatja magát előttünk, mint a szövetséges, aki arra szólít, hogy legyünk a barátai. Ebben az összefüggésben elsősorban a meghallgatást kell gyakorolnunk, hogy Isten szava behatoljon elménkbe és szívünkbe. Ugyanakkor nekünk is beszélnünk kell Istennel – nem azért, hogy elmondjuk neki, amit már úgy is tud, hanem, hogy felfedjük magunkat önmagunk előtt.

Szükségünk van tehát az imára, amelyben megéljük és ápoljuk barátságunkat az Úrral – mutatott rá katekézisében XIV. Leó pápa. Ez mindenekelőtt a liturgikus és közösségi imában valósul meg, ahol nem mi döntjük el, mit hallgassunk meg Isten Igéjéből, hanem ő maga szól hozzánk az egyházon keresztül. Ezen túl pedig a személyes imában, ami a szív és az elme belsejében zajlik. A keresztény ember napjából és hetéből nem hiányozhat az idő, amit az imának, a meditációnak, az elmélkedésnek szentel. Csak akkor beszélhetünk Istenről, ha beszélünk Istennel.

A tapasztalat azt mondatja velünk, hogy a barátságok véget érhetnek valamilyen látványos törés vagy mindennapos figyelmetlenségek sorozata révén, amelyek szétforgácsolják a kapcsolatot, amíg elvész a barátság. Ha Jézus hív, hogy barátai legyünk, igyekezzünk nem figyelmen kívül hagyni ezt a felhívását! Fogadjuk el, gondozzuk ezt a kapcsolatot, és rájövünk, hogy éppen az Istennel való barátság a mi üdvösségünk – zárta szerda délelőtti katekézisét Leó pápa.

Forrás: Vatican News