Az ígéret földje

Hallgatom a szebbnél szebb erdélyi népzenéket, katonadalokat. Teljesen hatásuk alá kerültem. Eszembe jutnak gyermekkorom családi éneklései, az édesapámtól hallott katonadalok, a kilenc hónapos katonai szolgálat, ahogyan díszlépésben lábunkat a földhöz csaptuk, a román indulók hallatán, és csengett a plató Loloş kapitány üvöltésétől: ha kitör a háború, titeket, magyarokat az első vonalba foglak állítani…!

Ahogyan ezeket a magyar katonadalokat Salánki Tercsi, Takács Piroska, Szilágyi Anna néni és társaik éneklik az Eszterlánc, vagy a Muzsikás finom és precíz kíséretével, az egyszerűen maga a csoda. Olyan kimondhatatlanul szép, olyan hátborzongatóan gyönyörű, hogy már hallgatni is extázis. Valami megfoghatatlan őserő, enyhe mélabú, de mégis sodró életigenlés árad belőlük, amit nem lehet megunni. S megdöbbenek, hogy a románnak alig van ilyen népdala. Legfeljebb az erdélyieknek, akikkel együtt harcoltunk a monarchia alatt. Nekünk meg több száz. Vagy ezer. Valódi kincsek, igazgyöngyök. Hetedhét országon túl is magunkra ismerünk bennük. Doberdóról, Erdélyországról, muszkákról, Galíciáról, Isonzóról szólnak. Közös szívfájdalmunkról. Mert nekünk a hazát Szent István óta folyton meg kellett védeni. Megvédeni „ott”, a magasban, s „itt lenn” a hitet, a vért, a nyelvet, amivel „kilógunk” a szláv-latin tengerből, ami teremtő erőnk, a földet, amelyet a világpolgár inkább beépít, mint megművel.

Valójában a földről szól a katonaság is. A földről, amit el kellett foglalni, vagy meg kellett védeni. Esetünkben mindig ez utóbbit jelenti a honvédelem. S a hazaszeretet is.

A Biblia szerint Ábrahám kivonult ősei földjéről, mert az Úrnak tervei voltak vele. Nagy néppé tenni, jellé a többi nép számára. Mózesnek pedig az a dolga, hogy bevezesse népét az ígéret földjére. Nekünk, magyaroknak is ez a küldetésünk itt a Kárpát-medencében… Ezért kaptuk az Úrtól ezt a gyönyörű földet, ezt a tejjel-mézzel folyó „országot.” Ide, erre a földre kaptunk hivatást, küldetést, feladatot. Hogy ezt a földterületet belakjuk, műveljük. Értékeket hozzunk létre, alkossunk, szolgáljuk Isten dicsőségét és az emberiség javát.

A föld, a termőföld, a szülőföld, a földterület, amin lakunk, nemcsak vagyontárgy, nemcsak lakóházak vagy ipartelepek épülnek rajta, hanem élettér, amibe belegyökerezünk mi is. A kultusz és a kultúra is egy tőről fakad. Ugyanahhoz a földhöz köt. Mert a föld éltet, életet ad. Belőle szerezzük táplálékunkat. Beléje vetjük a magot, amiből búza és kenyér lesz. És Jézus teste, a lélek tápláléka. A föld kötelez. Ápolni, termékennyé tenni, mert csak így éltet. Ha parlagon hagyod: büntet, elűz, elidegenít. Elárultad az örökséget. A meddő föld, a meddő anyaméh nem szül életet, és akkor felvesz a gyom, megfojlik az élet, megszűnik a vele kötött szövetség, szétporlik a közösség.

Trianon nagyobb földet hasított ki Magyarországból, mint a jelenlegi területe. Erdélyt is leszakították róla. Ezért írja Balázs Zoltán politológus: 

„Azért fáj Trianon, mert a földről szól. Ami fuit. Volt. Ezt a fájdalmat nem lehet esztétikussá tenni, ahogy más fájdalmat sem. A földhöz való kapcsolat megszakadását sem lehet meggyógyítani, kibeszélni, spiritualizálni, szublimálni, mert ez az éhséggel, a szomjúsággal van kapcsolatban, amit ugyanúgy nem lehet gyógyítani. Ez pedig már bibliai perspektíva. […] S ez túl van politikán, és polgári szövetségen, túl van társadalmi osztályokon, túl történelmi sorsokon. Az ősi tulajdonjogról szól, mivel mindannyian porból, földből vétettünk, és visszatérünk a földbe, ezért van jussunk hozzá,. S ettől vagyunk éhesek, szomjasok, s ezért vezet az út az éhségtől és szomjúságtól Kánaánon át az új ég és az új föld felé…”

in. Balázs Zoltán: Homérosz napja, Gondolat Kiadó, Budapest, 2018. 191. o.

A városiasodással sikerült ugyan néhány nemzedékkel elhitetni, hogy a pénzforgás, a kényelmes élet, a jólét pótolja a föld hiányát, nem kell azt többé izzadva túrni, de talán a sok „itthon levés”, a globalizmusnak való kiszolgáltatottság kijózanít végre.

Remélhetőleg jobban feléleszti az otthon-tudatot, a szülőföld iránti érzékenységet, és több magabiztosságot ad, hogy ami a miénk, azt ne eladjuk, hanem becsüljük meg, műveljük, jobban értékeljük, és tegyük termékennyé.

 Hisz Isten előtt az örökséggel csak így tudunk elszámolni.