Az igazi értékek és az örök Bölcsesség – Vasárnapi ráhangoló
A liturgikus év végéhez közeledve figyelmünk egyre inkább a végső dolgokra, az igazira és a maradandó értékekre irányul. Az évközi 33. vasárnapon, Heiter Robert Gottfried atya a Példabeszédek könyvének derék asszonyról szóló szakaszából kiindulva arról elmélkedik, miben mutatkozik meg az istenfélelem, és hogyan irányít mindez a végső bölcsesség felé, amelynek teljességét az örök Igében ismerjük fel.
Krisztus Király ünnepéhez közeledve lassan a liturgikus év végéhez érünk. Ebben az időszakban minden egyre inkább az eszkatonra, a végidőre, a végső dolgokra irányítja figyelmünket: az igazira, a valódira, a letisztultra. Ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik az évközi 33. vasárnap olvasmánya is, amely a Példabeszédek könyvéből a derék asszony alakját állítja elénk.
Első hallásra akár úgy is tűnhet, mintha egy esküvői olvasmánnyal találkoznánk, hiszen a szöveg hosszan sorolja, miért értékes a derék asszony, és miért szerencsés, aki megtalálja. Az atya azonban arra mutat rá, hogy itt ismét egy megszemélyesítéssel találkozunk. Az előző vasárnap gondolatmenetéhez kapcsolódva továbbra is az igazi értékeket, az emberi logikán túlmutató dolgokat, a végső bölcsességet keressük.
A báj és a szépség mulandó, az istenfélő asszony azonban dicséretet érdemel. Az olvasmány azt is kibontja, miben mutatkozik meg ez az istenfélelem. A derék asszony megbízható, jóakaratú, szorgalmas és munkaszerető, kész áldozatokat hozni, érzékeny a szeretete, észreveszi mások szükségét és segítőkész. Az istenfélelem így a keze munkájában, a tetteiben mutatkozik meg.
A cikk a hirdetés után folytatódik…
A derék asszony megszemélyesítésében egy olyan személy képe áll előttünk, akire egész szívünkkel ráhagyatkozhatunk, mert nem akar rosszat, hanem a javunkat keresi. Észreveszi, mire van szükségünk, és ha szűkölködünk, kiterjeszti fölénk a kezét, keresi szükségeinket, és azon munkálkodik, hogy éppé, egésszé, teljessé váljunk.
Innen érkezik el az elmélkedés az örök Bölcsességhez és az örök Igéhez. Az atya arra mutat rá, hogy nem véletlenül azonosítjuk az örök Bölcsességet az örök Igével, az élő Isten élő Igéjével, hiszen ennek teljessége ő. A mi dolgunk az, hogy erre a teljességre rácsodálkozva törekedjünk, akarjuk ennek az útját járni.
Erre pedig soha nincs késő. Hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy „ez a hajó már elment”, már nincs elég időnk, vagy nincs értelme éppen most elkezdeni. A kérdés azonban az, hogy akarjuk-e járni ezt az utat, és törekszünk-e arra, hogy mindaz, amit ez a megszemélyesítés elénk állít, nemtől függetlenül ránk is igaz legyen egykor.
