Az én egyik legrégebbi barátom lett az új egyháztanító

A címben szereplő mondat az amerikai James D. Conley püspöktől származik, akire döntő hatással volt John Henry Newman kardinális életútja: „Az ő egyedülálló és összetéveszthetetlen hangja, szent élete és személyes hatása nagyban befolyásolt engem.” Az alábbi cikk az amerikai püspök vallomása Newman iránt érzett nagyrabecsüléséről.

Az angol John Henry Newman 1845-ben ismerkedett meg Dominic Barberi atyával, akinek hatására szinte azonnal áttért a katolikus hitre. A leendő XIII. Leó pápa még apostoli nuncius korában találkozott Brüsszelben az Oxford-mozgalommal, amelynek ekkorra már Newman volt a motorja. 1879-ben ő lett az első bíboros, akit XIII. Leó pápa nevezett ki, sőt, Leó a saját bíborosának nevezte. Idén július 31-én pedig ismét egy Leó, ezúttal XIV. Leó jelentette be, hogy a 38. egyháztanító szent John Henry Newman lesz. Gyönyörű történelmi párhuzam, hogy XIV. Leó pápának is az egyik első hivatali ténykedése volt Newman egyháztanítói rangra emelése.

Newmant a II. Vatikáni zsinat csendes atyjaként is emlegetik, mivel írásai mintegy előrevetítették és befolyásolták a zsinat tanításait.

Másodéves egyetemista voltam a Kansasi Egyetemen, amikor részt vettem az Irodalmi csúcsok nevű programban. Ennek keretében részleteket olvastunk Newman Discourses on the Idea of University c. művéből. Én ekkor találkoztam először Newman műveivel. A hang, amin a mű megszólal, már az első oldalakon megfogta a fantáziámat, annyira egyedi volt, annyira különbözött mindattól, amivel addig találkoztam. Ekkor még nem is voltam katolikus, és korábban még sosem hallottam Newmanről.

Harmadéves koromban felvettem az anglisztikai hallgatók számára kötelező „1800 utáni nagy brit szerzők” c. kurzust. A tárgyhoz tartozó antológiában találkoztam újra a nevével. És ekkor újra hallottam ezt a hangot. A viktoriánus szerzők műveit a viszonylag hosszú mondatok, a hozzájuk kötődő és végtelennek tűnő mellékmondatok, egyáltalán a használt művészi nyelvezet miatt nem mindig könnyű olvasni. Ezzel szemben Newman prózai szövege lenyűgözött engem.

Egyik életrajzírója, Muriel Spark úgy fejezte ki magát, hogy ha Newmanről csak egy dolgot lehetne elmondani, akkor az az lenne, hogy olyan egyedi hangon szólal meg, ami csak az ő sajátja, és ami senki másé nem lehet.

Még anglikán korában az oxfordi Oriel College tagjaként végzett akadémiai feladatai mellett Newman vikárius, azaz káplán lett az egyetemi St. Mary the Virgin (Szűz Mária) kápolnában. A diákok hozzá jártak, hogy hallgassák őt vasárnap az esti imádságon, hogy hallják azt a hangot, amelyet én is hallottam. Newman prédikációi akkora érdeklődést keltettek, hogy az egyetemi menzán a vacsorát is egy órával későbbre kellett tenni, mert annyi diák ment a kápolnában tartott esti imádságra. Ezeket a prédikációkat Parochial and Plain Sermons címmel nyolc kötetben adták ki – azóta is talán az angol nyelvű prédikációk leghíresebb gyűjteményét alkotják.

Newman beszédei legendásak voltak, ugyanakkor ő maga nem tartozott a dinamikus prédikátorok közé. Lágy és dallamos hangja volt, finom modulációkkal teli, és amikor a papírról felolvasta a beszédét, alig keresett szemkontaktust a gyülekezettel. Az egyetemistáknak csendben és figyelmesen kellett hallgatniuk, hogy hallják a hangját, amikor Newman a kápolna szószékéről beszélt.

Az angol költő és kultúraszakértő, Matthew Arnold egy művében így írt Newman prédikációiról: „A varázslatos spirituális jelenés, amely a délutáni szürkületben a St. Mary’s padsorai között lebegett, felemelkedett a szószékre, majd elbűvölő hangján olyan szavakkal és gondolatokkal törte meg a csendet, amelyek úgy csengtek, mint a vallásos énekek, finoman, édesen és szomorúan.” Az egyetemisták gyakran úgy érezték, mintha Newman személyesen hozzájuk szólna és beszédében valami mélyen a szívükben rejlő dolgot érintene.

Az egyetemi éveimre visszatérve, a középfokú angol kurzus záródolgozatát abban a félévben Newmanről írtam. Élénken él az emlékezetemben, amikor a titkárnőként dolgozó édesanyámat kértem meg, hogy gépelje le nekem.

Körülbelül ebben az időben kezdtem el különböző templomokat látogatni. Sokat olvastam C. S. Lewisről, ezért gyakran mentem az episzkopális templomba. Arra gondoltam, hogy ha Lewisnak ez elég jó volt, akkor nekem is megfelel. Amikor azonban az episzkopális egyház gyökereivel kezdtem foglalkozni, akkor a kereszténység kezdeteire bukkantam. És a spirituális utazás e pontján tudatosodtak bennem Newman szavai: „Ha az ember mélyen elmerül a történelemben, az azt jelenti, hogy az ember megszűnik protestánsnak lenni.” Még ebben az évben karácsonyra már katolikus voltam.

Amikor felfedeztem magamnak Newmant, nem gondoltam volna, hogy ezt az egykor ismeretlen, viktoriánus kori írót még az én életemben, 2010-ben boldoggá, majd 2019-ben szentté avatják, és egyháztanítói rangot kap.

Ahhoz, hogy egy szentet egyháztanítónak nyilvánítsanak, ahhoz az illetőnek kutatással, tanulmányokkal vagy írásokkal jelentős mértékben hozzá kell járulnia az Egyház teológiai vagy vallási tanításaihoz.

Newman írásainak sokszínűsége és terjedelme lenyűgöző. Munkája leginkább a keresztény tanítás fejlődéséről, a lelkiismeret elsődlegességéről és a laikusok fontos szerepéről szóló írásaival vált ismertté, de sok történelmi, filozófiai, apologetikai és társadalomtudományi jellegű műve van, sőt, politikai kommentárokat is írt. Egyesek a XIX. század legnagyobb angol prózaírójának tartják, ugyanakkor gyönyörű verseket, himnuszokat és imákat is írt, és két lenyűgöző regényt is kiadott.

Az irodalomhoz és a teológiához való hozzájárulásánál azonban fontosabb a hang, amin megszólalt. Az ő egyedülálló és összetéveszthetetlen hangja, szent élete és személyes hatása volt az, ami megmozgatott engem. Ugyanúgy, mint ahogy a két másik nagy megtérőnél, Szent Pálnál és Szent Ágostonnál is, Newman műveit olvasva is egy egyedi hangot hallunk, amely által betekintést nyerünk az életébe és azokba az eseményekbe, amelyek a gondolkodását alakították.

Newman nem az a szisztematikus teológus, és nem is az a szerző, akit egy bizonyos irodalmi műfajba vagy teológiai kategóriába lehetne besorolni. Saját magát alkalmi szerzőnek tartotta, de ez alatt nem azt értette, hogy csak alkalmi jelleggel ír. Sokkal inkább azt hangsúlyozta, hogy minden művét az életében történt valós események, gyakran a megpróbáltatások és a nehézségek hatására vetette papírra, amelyekkel szembesülnie kellett.

—

Az Oxford-mozgalom a 19. század közepén az anglikán egyházon belüli vallási és intellektuális mozgalom volt, amely az anglikanizmus katolikus gyökereit tartotta fontosnak, és a hagyományos gyakorlatok és hagyományos hitbéli elképzelések helyreállítását célozta. Egyben kísérlet volt az egyház és a társadalom egyre liberálisabb és egyre inkább észelven alapuló tendenciáinak a megállítására és az anglikán egyház és a korai kereszténység közötti kapcsolat megerősítésére.

Newman idővel felismerte, hogy az általa vezetett mozgalom útja nem kínál más utat, mint a Katolikus Egyházba való visszatérést, és ekkor, 1845. október 9-én belépett a Katolikus Egyházba. Őt követve az elkövetkező évtizedekben számos anglikán hívő is áttért a katolikus hitre. Newman megtérése sokak szerint akkora csapást mért az anglikán egyházra, amelyet azóta sem hevert ki.

1846-ban, egy évvel a megtérése után Newman Rómába utazott, hogy pappá szenteljék. Az őt oktató jezsuita professzorok viszonylag gyorsan felismerték, hogy Newman készen áll a papi pályára, így 1847. május 30-án pappá szentelték.

Sokan gondolták, hogy Newman az Oxford-mozgalmi gyökerei miatt a jezsuitákhoz vagy a dominikánusokhoz fog belépni, ehelyett a Néri Szt. Fülöp által alapított oratoriánus papi kongregáció tagja lett. Angliába való visszatérése után Birminghamben tanítványaival és az Oxford mozgalmi harcostársaival megalapította az első angliai Néri Szt. Fülöp közösséget. Ennek a közösségnek a tagjai világi papok, akik a kongregáció szabályzata szerint élnek, egyfajta középutat képviselve a szerzetesi rendek és a világi papság között. A kongregációba belépőknek nem kell fogadalmat tenniük, hanem a barátság köti össze őket.

A barátság pedig Newman számára mindig is fontos volt. A viktoriánus időkben az emberek nagy levélírók voltak, Newman maga is több mint 17.000 levelet írt, amelyek ma a naplóbejegyzéseivel együtt 32 kötetet tesznek ki. Newman életét a barátság emberi és természetfeletti erényeiről szóló értekezésnek is nevezhetnénk.

—

Amikor XIV. Benedek pápa 2008-ban püspökké szentelt, ki kellett találnom magamnak egy püspöki jelmondatot. Elég nehéz volt a döntés, hogy mit is válasszak magamnak. Aztán egy jóbarátom azt javasolta, hogy ha már Newman iránt ekkora csodálatot és tiszteletet érzek, akkor válasszam az ő jelmondatát: Cor ad cor loquitur, ami annyit jelent, hogy A szív a szívhez szól.

A javaslat számomra világos volt, ugyanakkor gondot okozott, hogy vajon szabad-e egy másik püspök jelmondatát átvenni. Ekkor felhívtam jóbarátomat, akiről ma is jó emlékeim vannak, Ian Ker atyát, a tekintélyes Newman-életrajzírót. Ő elmondta, hogy Newman maga is csak átvette ezt a jelmondatot Szalézi Szent Ferenctől, tehát aggodalomra semmi ok!

—

Végezetül még egy röpke megjegyzés Newmannel és a hozzá vezető utammal kapcsolatban.

1990 nyarán Rómában voltam tanulmányúton. Közben részt vettem az Oxfordi egyetem által a Newman születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett kéthetes nyári konferencián. A konferencia vezetője a már említett Ian Ker atya volt, akinek épp akkor jelent meg a Newman életéről szóló munkája.

A konferencia résztvevői közül sokakkal jó barátságot kötöttem, többekkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A konferencia után még ott Angliában meglátogattak a szüleim, és együtt utaztunk vissza Rómába, mielőtt Kansasba hazarepültek volna.

Még az angliai tartózkodásunk alatt egy éjszakát az Oxford melletti kis faluban, Littlemore-ban töltöttünk, ahová elutazása után Newman is visszavonult. Ebben a faluban Newman és tanítványai 1842-től 1846-ig egy általuk kollégiumnak nevezett házban laktak, amelyet a csendes ima és a tanulás helyévé tettek, és amelyet előrevezető útnak tartottak. 1845. október 9-én boldog Dominic Barberi ebben a házban vette fel Newmant a katolikus egyházba. A házban ma egy csodálatos szerzetesnővérekből álló közösség él. A nővérek jelentős szerepet játszottak Newman boldoggá és szentté avatásában is.

Annak ellenére, hogy a nővérek tudták, hogy a szüleim nem katolikusok, felajánlották a szüleimnek, hogy abban a szobában töltsék az éjszakát, amelyben boldog Dominic Barberi is meghúzódott, amikor a szakadó esőben odaérkezett, hogy Newmant felvegye a katolikus egyházba.

Miután a szüleim lefeküdtek, a nővérek azt javasolták, hogy imádkozzunk boldog Dominic-hez a szüleim megtérése érdekében. Aztán másnap útnak indultunk, és Franciaországon keresztül visszautaztunk Rómába.

Valamikor a következő év tavaszán levelet kaptam anyámtól, amelyben tudatta velem, hogy ő és apám is szeretné, ha felvennék a katolikus egyházba. 1991 augusztus 1-én részesültem abban a megtiszteltetésben és kiváltságban, hogy a szüleimet megkeresztelhettem, megbérmálhattam és elsőáldozásban is részesíthettem.

Nem tudok másra gondolni, mint hogy Isten és a jó Newman bíboros mosolyogva néztek le az égből, amikor azon az 50 évvel ezelőtti őszön édesanyámat arra kértem, hogy legépelje a dolgozatomat.

A kath.net-en megjelent munkafordítás alapján szerkesztette: Frick József.