Az én adventem

Mottó: „Mily tévedtek a gondolataim, milyen szétszórt az áhítatom, oh be szomorú, beh szomorú színjáték vagyok neked, Uram!” [Prohászka Ottokár]

Az én adventem – írtam a címben. De mögötte ott lapul az igazi, a megtapasztalt üzenet: húsvéti fények az advent homályában. Mert nekem azóta minden advent a húsvét jegyében áll. Ezt szeretném most elmesélni egyszerű szavakkal, rövidre vágott mondatokkal.

Három éve történt.

Közeledvén az adventi időhöz, egyik nap lebénult a bal lába. Aztán a másik. Fiatal volt, nagyon fiatal a testi pusztuláshoz. Mentő, kórház. Trombózis. Aztán a diagnózis. Daganat a gerincen, gyermekfejnyi daganat a hasban. És elhangzott a rettenetes szó. Szarkóma. Menthetetlen. A sebész megmutatta a felvételeket. Ketten ültünk az elsötétített, tágas szobában. Szemközt a vetítővászonnal. Láttam a daganatot a vásznon.„Imádkozzon, sokat imádkozzon” – mondta a főorvos. Igen, mondtam. Daganat és Isten.

Akkor már tizenöt éve volt a társam. Életfogytiglanra „szerződtünk”. És eljött az advent, az utolsó. Bénán feküdt az intenzív osztályon. Az életem ingajárat volt. Nemcsak a kórház és a falusi ház között. Ingáztam az ágya és a kórházi kápolna között. Az utóbbi vertikális ingajárat volt. Minden nap fölfelé a lépcsőn az emeleti kápolnába, az Istenhez, aztán lefelé a lépcsőn a kórházi ágyhoz, a daganathoz. Ott ültem az oltár mögött függő, hatalmas üvegkereszt előtt. Egy évekkel korábban itt fekvő beteg alkotása. Ha jól emlékszem, a lábát amputálták. Aztán nem sokkal később meghalt. De élete alkonyán még elkészítette ezt a keresztet. Így adott hálát az Istennek, várakozva a halálra. Sok időt töltöttem el ott, a kápolnában, a keresztre szegzett szemmel. Mintha faggatni akartam volna Őt. Eszembe jutott Pilinszky mondata: „Minden jó, amit megérdemeltünk.” Azokban az adventi napokban, a lassú agónia évadában értettem meg igazán ezt a mondatot: „Legyen meg a Te akaratod.” Beköltözni a várakozásba. Az Ő akaratára való várakozásba. Ez is advent.

Az üvegkereszt előtt ülve egyszer elővettem a noteszomat. Sziénai Szent Katalinra gondoltam, próbáltam pontosan fölidézni a szavait. Azokat a szavakat, amelyeket az égre mutatva Domenico is fölidéz Tarkovszkij Nosztalgiájában. Én az vagyok, aki van, mondja az Úr Katalinnak, te az vagy, aki nincs. Később, odahaza, megkerestem a pontos szöveget. Nem az Isten mondatát, hanem ahogy azt Katalin továbbadja egyik levelében. „Ő az, aki van, mi pedig azok vagyunk, akik nincsenek; ezért nekünk van szükségünk Őreá.” A kápolnában ülve, a kereszt árnyékában, sorokat róttam egymás alá. Aztán otthon, késő este, legépeltem a végleges, Szent Katalin ihlette szöveget. Kinyomtattam, másnap elvittem neki. Összehajtogatva betettem az imakönyvébe.

Végzéseid én nem értem.
Adtál, mikor nem kértem,
s elkoboztad, mire vágytam.
Lett asztalom, székem, ágyam,
valék mégis hontalan:
hittem igaznak konokul
magam-koholta igazam.
Pedig megtanultam egykor
golgotás-szép fiadtól:
akkor vagyok, ha nem vagyok,
ha Te lélegzel bennem,
ha indulok, Te mozdulsz
tétova lépésemben,
vagyok a száj, Te a hang,
az agysejt, Te a gondolat,
s ha rombolok, Te építsz
romjaimból támfalat.
Kimérted ezt az éjszakát,
perceit Te számlálod –
oltalmad súlya rajtunk,
mennyei architrávod.

Betegsége kezdetén két könyvet vittem magammal a kórházba. Ösztönösen emeltem le a polcról Prohászka utolsó nagyböjti elmélkedéseit és az Imaórák liturgiája első kötetét (Advent, karácsonyi idő). Ösztönösen? Nem. A kéz az enyém, a mozdulat az Övé, gondoltam. Külön szobában feküdt. Minden nap zsolozsma és Prohászka. Adventi szövegek és nagyböjti elmélkedések. Így várakoztunk. Annak az akaratára, Aki van. Kezdetben persze lázadtam. Perlekedtem az Istennel. „Miért, Istenem?” Aztán, ahogy vihar után a tenger hullámai elsimulnak, bennem is elcsitult a lélek háborgása. Beléptem a várakozás csendjébe. Annak a csöndjébe, Aki van. Aki nélkül én nem vagyok. Kiürülni, hogy megérkezzen az, Aki van.

Így teltek adventi napjaink. Zsolozsma és Prohászka. S otthon, éjjelente, Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései. És Pilinszky. Az idő szinte megszűnt vagy inkább fölborult, olykor azt sem tudtam, milyen nap van. Csak azt tudtam, odakint nappal van. És éjszaka van. Idebenn pedig a várakozás homálya. És van a daganat. És van az Isten.

Advent idején, az éjszakát leszámítva, a kórházban éltem. Ahol más időszámítás működik. Ahol minden percben tanulsz. Hogyan kell egy béna testet oldalra fordítani. Hogyan kell sztómazsákot cserélni. Fogni az alvó kezét – olyan, mint egy alélt falevél. Aztán hazafelé a lépések. Ahogy az emberek lépnek. Ő már nem lép, ez az ige neki már csak szótári szó. A kórházban is a lépéseket figyelni. Egyszer csak megfogalmazod magadban, ez itt a lépések múzeuma. Torlódik a múlt, a jelen és a homályos jövő. Várakozás. És belül a csönd. Isten csöndje. Hogyan is írta Pilinszky? „Egyedül az öröklét működik.” Ekkor és itt, a kórházban értettem meg igazán ezeket a szavakat is.

Ez az advent volt életem igazi adventje. Prohászka Ottokár írta:

„A régi Advent elmúlt; a mostani Advent folytonos s minden egyes lélekben ismétlődik. A lélek alszik…..téved……dermed; föl kell ébresztenünk. /…/ Minden ember többé-kevésbé szonambul az isteni világban; él, jár, de inkább csak alvajáró; le van borítva öntudata öntudatlansággal, elfogultsággal, gyöngeséggel s az isteni élet kő- és jégkérgeken iparkodik áttörni. Bennem is mennyi egyoldalúság, hiba, hiány, kis-kaliber, idegesség, ellenszenv, – mennyi pára, árny és homály, – mennyi kitaposott útja az öntudatlan indulatjárásnak. /…./ Félre a lelki szonambulizmussal; abnormális tünet az, betegség s gyengeség. Aki hibáit látni kezdi, az már ébredez, s aki erős kézzel fog azok megjavításához, az már bele is állt az Isten napszámába.”

Igen, bele kell állni Isten napszámába. Szonambulizmus (alvajárás) helyett egy pontra szegzett, tűpontos figyelem. Az Ő akaratára hagyatkozni. S várakozni annak biztos tudatában, hogy – mindez kegyelem.

Az advent elmúlt. Eljött a karácsony. Az utolsó karácsonyunk. Szenteste a rendház kápolnájában. Aztán vissza a kórházi ágyhoz. Krisztus születésével megérkezett a fuldoklás. Szonda, oxigén. Aztán késő este elindultam hazafelé. Fuldoklott bennem a remény. Mentem a kihalt utakon, fölnéztem az ablakokra. Karácsonyi fények. Nekem nem volt karácsonyfám. Elfelejtettem venni, más időben éltem. Odahaza elővettem a fából készült kis betlehemet. Néhány fenyőágat tettem egy tálra, gyertyát gyújtottam. Az adventi várakozás véget ért. Megszületett a kisded. S benne is, a kórházi ágyon fekve, az adventi időben megszületett valami. Bár mindkét lábára lebénult, a keserű tétovaság első napjai után határozott léptekkel indult el. Fölfelé. Ahogy pusztult a test, úgy fénylett föl egyre erősebben a lélek. Ékkő egy homályos szobában. Eltávozása után került a kezembe kórházi naplója. Betegsége idején nem tudtam a füzetről. Az advent, a várakozás, a halálra való várakozás homályában írta le ezt az egyszerű, napsütötte mondatot: „Hálát adok a Jóistennek, hogy megteremtett.” A halála után nem sokkal eltávozott nagy költő, Tandori Dezső írta: „romlani kell, kijavulni”. Romlás, leépülés a testben – javulás, építkezés a lélekben. Alkonyi homály és napfölkelte. Ez is adventi mondat. Nekem.

Pilinszky ezt írja az adventről: „Valódi várakozás. Pontosabban úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart.” Ezeket a sorokat akkor lejegyeztem egy lapra. Majd egyszer, talán, bekeretezem, kiteszem a falra. Feszület mellé. Vagy inkább alá.

Vízkereszt után néhány nappal szólította magához az Úr. Péntek volt, Jézus kereszthalálának a napja. Ez is kegyelem, gondoltam, amikor azon a kora hajnalon a kihűlő test mellett ültem. Gondolom ma is.

*

Ez az én adventem. Immár halálom napjáig. Isten különös, golgotás, de húsvéti fényekkel átszőtt, életfogytiglan gravitáló adventi ajándéka, hogy a földi élet folytonos adventjében tévelygő gondolatokkal, szétszórt áhítattal ne legyek szomorú színjáték az Úrnak.