Alig várom

„Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk!” – Fábry Kornél püspök atya ezekkel a szavakkal búcsúzik nap mint nap a Biblia egy év alatt podcast hallgatóitól. De mit jelent, ha valaki vár ránk? Hogyan változtathatja meg két egyszerű szó a szürke hétköznapokat, és miként válhat a Szentírás napi hallgatása a remény és az összetartozás forrásává? Vincze-Nagy Anna személyes hangvételű írásában arról vall, hogyan lett az „alig várom” egy podcast visszatérő fordulatából mély lelki felismerés: Isten nemcsak megszólít bennünket, hanem szeretettel vár is ránk.

Abban a virtuális közösségben, mely a teljes Szentírás közös napi olvasására szerveződött Fábry Kornél püspök atya köré, a Zarándok.ma által működtetett „Biblia egy év alatt” podcast hallgatóságában, ez a két szó kulcsszóvá lett. Ezekkel a szavakkal zárja Kornél atya minden egyes podcastjét, miután felolvassa a napi szentírási részeket, imádkozik és magyarázatot ad az olvasottakhoz: „Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk!”

Lassan vált fontossá ez a két kis szó, de most már minden podcast-hallgatás végéhez közeledvén Pavlov kutyájának hűségével várom, hogy felhangozzanak a várva várt szavak. Enélkül nehéz lenne már folytatni. Pavlovi reflex – legyinthetnék, de többről van itt szó.

13 éves gyermekem nemrég egy élményekkel teli táborból hazatérve nagy sóhajtásban tört ki a nyár kellős közepén: „Mindjárt kezdődik az iskola! Igazából az egész élet ugyanabból áll: iskola, aztán várjuk az őszi szünetet, megint iskola s végre jöjjön már a karácsonyi szünet, aztán megint csak iskola, amíg el nem jön a húsvéti szünet, és újra iskola, mire végre jön a nyári szünet. Aztán kezdődik az egész elölről. Elég unalmas!” – tette hozzá kissé lehangoltan. Elsőre azt találtam mondani, hogy de hiszen most jöttél egy klassz cserkésztáborból és előtte is mennyi jó találkozásban, programban volt részed, aztán észbe kaptam: ez a gyermek rájött valamire! Felfigyelt az élet „mókuskerék”-voltára, melyre mi felnőttek is annyit panaszkodunk, melyben a várt-vágyott szünetek hoznak némi felüdülést, de szünet-voltuk megerősíti, hogy az idő nagy része sajnos feltartóztathatatlan szükségszerűséggel von be minket a fáradalmas és sokszor monoton mindennapokba. S mi vajon mit is várunk? A hétvégéket? A szüneteket? Színes utazásokat, hogy feledjük a hétköznapok egykedvűségét?

A cikk a hirdetés után folytatódik…

Alig várom! Igen, ha jól visszagondolok, ez volt a legfőbb motiváció, amiért férjemmel belevágtunk a Biblia egy év alatt podcast hallgatásába: Várni akartam valamit. 2025 tele szürke ködbe vonta az akkor előttem felsejlő új esztendőt. Talán úgy fogalmazhatnék: nem volt igazán mit várnunk. Ami a körülöttünk alakuló világban várható volt akkor, az nem sok reménnyel biztatott, s némileg kifáradva életünk napi küzdelmeitől, kellett valami, amire vágyakozással tekinthetünk, ami a remény jele lesz a mindig elkövetkező napra.

Még egy kis bíztatás érkezett egyik gyermekünktől – belevágtunk hát. Sokszor nehéz volt. Fárasztó napok végén félig csukódó szemekkel kérdeztük egymást: Podcast? Többször belealvás lett a vége, így jöttek az újrahallgatások és a megcsúszások. Voltak olyan időszakok, amikor a szövegek is próbára tettek minket: a választott nép olykor már-már csüggesztő vándorlásával együtt haladni a Sínai-félszigeten, vagy hallgatni bonyolult nevek hosszú sorát képező nemzetségtáblákat, vagy belegondolni abba, mennyi véres harc, csata árán kerültek Jákob utódai vágyott hazájuk birtokába, amit azután Istent nem félő királyaik gonoszságukkal elherdáltak. És amikor már csüggednénk:  újra meg újra felcsendül állandósult szófordulatként a podcast-záró „Alig várom”. Folytatnunk kell!

Folytatjuk, mert vár minket valaki! Nem hiába ülünk fáradtan a konyhaszéken, hiszen valaki utat akar mutatni nekünk Isten szavával. Egy történetet olvasunk, s ez a történet éppen most történik velünk. Két hétfő nem lehet ugyanolyan, mert a történetben már tovább haladtunk, s próbáljuk felfogni, mit is akar mondani ezzel a mi Urunk. Vándorolunk félig ismerős, de inkább ismeretlen utakon. Egymagam soha nem vettem volna a bátorságot, hogy belevágjak, de még házaspárként ketten se lettünk volna önmagunkban elegek a vállaláshoz. Így azonban tudom, mert hallom, nem vagyok egyedül és várnak, számítanak ránk!

Talán nem írtam volna le ezeket a sorokat, ha tegnap vasárnap lévén nem pont a pesti ferencesek templomába jutottunk volna el a déli misére. A konkoly és a búza, valamint a kovász  példázatának felolvasása után a ferences atya arról kezdett beszélni, hogy mit jelent, ha valakit várnak és milyen pusztító annak hiánya. Figyelni kezdtem. Egy férfiról beszélt, akinek megterhelő ügyet kellett intéznie az egyházi bíróságon, ezért húzta-halasztotta a levélírást. Aztán végre rászánta magát, s hamarosan választ kapott, mely ezekkel a szavakkal kezdődött: „Már vártam, hogy ír.” A férfi hozzáállása ettől kezdve megváltozott, a lelki teher könnyebbé vált számára. Valaki várta, hogy jelentkezzen. Az ő ügye ezzel nem csak egy hivatali aktatermék a sok közül, ő mint ember látszik az ügy mögött, valaki látja és várja őt, valaki drukkol az ügye sikerének! El tudjátok ezt képzelni? Igen, azt hiszem, kedves podcast hallgató társaim, ti értitek már, mit jelentett ez annak az embernek. Már vártam…., alig várom!

Aztán kicsit elkomorult a ferences atya hangja, amikor így folytatta: vajon várjuk-e mi is azokat, akiket hozzánk küld a mi Urunk, Istenünk? Példákat mondott. Sokan szeretnének gyermeket, imádkoznak is érte, de vajon nyitva-e a szívük, arra, hogy „életüket adják” ezért a befogadásért, hogy lemodjanak megszokott életmódjukról, függetlenségükről, hogy megszabadulva minden félelmüktől nekivágjanak az ismeretlennek. Ugyanígy a szerzetesi közösségek, akik imádkoznak hivatásokért, de amikor bekopog a jelölt, nem minden esetben fogadják kitörő örömmel, mert megzavarhatja jól berendezett közösségi életüket, vagy akár kényelmetlen is lehet, amikor újonc kérdéseivel rávilágít a szerzetesközösség hibáira. És mi, keresztény mindennapokat élők, akik még imádkozunk is megtérésekért, vajon kitárt karral várjuk-e az érkezőket, akiket a mennyei Atya meghívása felénk irányít? Nyugtalanítottak ezek a kérdések.

Mi már tudjuk, mit jelent várva lenni. Csodálatos, kiválasztottságot idéző érzés! A mi mennyei Atyánk így vár minket minden nap, de rajtunk, a mi szívünkön keresztül várja azokat is, akik még csak most teszik meg az első félszeg lépéseket felé. Annyira jó lenne ebben a túlcsorduló várakozásban élni! Azt hiszem, meg is szűnnének a szürke hétköznapok!

A szerető szív a várakozásban boldog lesz, mert minden arra emlékezteti, akire várakozik. Így a világ dolgai jelentőséggel telnek meg számára a szeretettel teli várakozásban. Persze lehet, a várakozásban aggodalom is: vajon eljön-e, akit várok? Ez a szeretet örök kockázata. De enélkül a szeretet-kockázat nélkül valóban jelentéktelenné és unalmassá válik a világ.

Életünk csak töredékes, a podcast-hallgatásunk is csak töredékes, ahogyan a választott nép vándorlása és sorsa is nagy töredékességet tár elénk. Reményünk mégis van, mert az Atya ott áll minden nap a kapuban és kémleli az utat: hátha jövünk már, mi tékozló fiak, leányok! S eközben mi is kitárt karral várhatjuk Vele együtt, hogy mindenki hazatérjen végre az Atya házába.

Alig várom! – mondja Kornél atya minden nap. Alig várjuk – sóhajtunk nagyot vele együtt.

(Jézus) „Így szólt hozzájuk: Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek.” (Jn 22,15)

Lám, Jézus alig várta a velünk való asztalközösséget! Ő ma is alig várja, hogy közösségben legyünk Vele, hallgatva szavát, magunkhoz véve az Ő testét és vérét. És ennek a történetnek nincs vége a világ végéig!

Köszönjük, Kornél atya! Köszönjük Zarándok.ma csapata!

Már alig várom!

Vincze-Nagy Anna