„Aki hit nélkül él, annak reménytelen az élete” – Wittner Mária halálára

Elhunyt Wittner Mária. A két száraz adat, mely földi életét zárójelbe fogja: 1937. június 9.-2022. szeptember 14.

Wittner Mária 1956 őszén részt vett a felkelésben, a fegyveres harcokban, ezért 1958-ban halálra ítélték; hosszú időt töltött cellamagányban az akasztásra várva, de másodfokon ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták. Az utolsók között szabadult 1970-ben.

1991 elején ismertem meg Wittner Máriát. Pongrátz Gergely, a Corvin-közi felkelők egykori főparancsnoka mutatott be neki. Minden héten bejártam a Pofosz (Politikai Foglyok Országos Szövetsége) központjába, Gergellyel is ott találkoztam rendszeresen; a Pofosz-kongresszusokon olykor Wittner Mária mellett ültem, ha vita támadt, mindig ő volt a béketeremtő. Ez a kép maradt meg bennem: ha bajtársai összeszólalkoztak valami részletkérdésen, Wittner Mária szót kért, s helyreállt a béke. Volt súlya a szavának, hallgatták rá.

1991-ben interjút készítettem vele – a Történelmi Igazságtétel Bizottsága kis példányszámú lapjában jelent meg. Wittner akkor Dunakeszin lakott, szerény körülmények között, egy nem éppen jó állapotban lévő, kicsi házban. Amikor felkerestem, mutatta, mi mindent küldtek neki emigráns magyarok: több doboznyi rágógumi, hifitorony stb. – a külhonban élő egykori bajtársai nem tudták, hogy a házban még rendes fürdőszoba sem volt. Aztán egy-két évvel később lakást kapott, ha jól emlékszem, a Füredi úti lakótelepen.

1991-ben a politikát mellőzve az életéről beszélgettünk. Gyermekkorról, neveltetésről, börtönévekről, hitről. Édesapját nem ismerte, két éves korában anyja „dajkaságba” adta, kármelita apácák nevelték a Maglódi úton, majd a háború idején a rend gyömörei zárdájában. „Nyaranta kora reggeltől be voltunk osztva különböző munkákra. Aztán rengeteget kézimunkáztunk: csináltunk üvegdobozokat, babatesteket készítettünk, díszpárnákat varrtunk, egyszóval annyi mindent megtanultunk, hogy nem is nagyon kell kutatnom, hol tettem szert ennyi tudásra. Felejthetetlenek a körmenetek, a karácsonyok, a mikulások. /…/ Ezek a gyermekkori évek nagyon szépek voltak” – mesélte.

A kármelita nevelés meghatározta az életét; megkérdeztem, tudott-e a későbbi években is támaszkodni mindarra, amit ott kapott:

„Igen. A legfogékonyabb korban az apácák alapozták meg az életemet. A börtönben is nagyon sokszor gondoltam arra, mi lett volna, ha másként alakul a gyermekkorom. Mivé váltam voltam természetben, viselkedésben? Ma is úgy gondolom, az embernek hinnie kell. Aki hit nélkül él, annak reménytelen az élete. Én hiszek Istenben, de nem úgy, hogy örökké a mellemet verem. Ha hiszek Istenben, meg kell próbálnom aszerint élnem. Az én életem sem volt valami fényes, de ha úgy látom, hogy valaki rászorul a segítségre, akkor boldogan segítek. Én sem vagyok tökéletes, de bele tudom élni magam mások helyzetébe – mintha velem történtek volna meg azok a dolgok. Nagyon egyszerűen szólva: nem szabad elfelejtenünk soha, hogy emberek vagyunk. Ilyen egyszerű az egész.”

[Kísért a múlt. Élünk, 1991. 5. sz. 28-29. p.]

Beszélgettünk a börtönévekről is; az akasztófa árnyékában töltött hónapok „élményé”-ről így vallott:

„A halálra ítélteket általában este vitték a siralomházba. De ha egy csoportból több embert is akasztottak egyszerre, akkor két halálraítéltet vittek a siralomházba, a többieket a zárkából vitték az akasztófa alá. Borzalmas volt, amikor a srácokat vitték akasztani. Kísérteties csönd volt, amikor elbúcsúztak, ezt nem is lehet szavakkal érzékeltetni. Én is felkészültem a halálra, ugyanakkor reménykedtem is. De amit én és a többiek átéltek, azt soha nem lehet kiheverni.”

[I.m. 29. p.]

A kármelita múlt a hosszú börtönévek alatt is erőt adott Wittner Máriának:

„Sokat segített a kármeliták nevelése. Mondtam, hogy rengeteg dologra megtanítottak minket. Például amikor szigorított zárkában voltam, kenyérből kis szobrokat csináltam. Sőt egyszer egy pici hegedűt is megformáztam. Ha nem csináltam volna semmit, sokkal lassabban telt volna az idő.”

[Uo.]

Beszélgetésünk végén megkérdeztem, van-e benne gyűlölet. Nincs, mondta, inkább elkeseredés. Elkeseredés azért, mert „mindig is azt éreztették velem, hogy semmire sem vagyok jó, haszontalan féreg vagyok. S nemcsak engem, a gyerekemet is megalázták az iskolában.”

Ma hajnalban eltávozott körünkből Wittner Mária. Élete nehéz volt, de nem reménytelen, hiszen hitt Istenben.

A kármeliták egykori neveltjétől a kármelita szent, Lisieux-i Szent Teréz szavaival búcsúzunk:

„Az élet múlik. Nagy léptekkel közeledik az örökkévalóság. Nemsokára már Jézus életét éljük, miután megitatott a keserűségek forrásából, istenivé tesz majd bennünket az öröm és ujjongás forrásánál.”

[A szeretet rejtekében. Lisieux-i Szent Teréz levelei nővéréhez, Céline-hez.
Magyarszék, 2012, 30. p.]

*

P.s.: A mellékelt fénykép a Budapesti Fegyház és Börtön (közismert nevén: Gyűjtőfogház) parancsnoki irodájában készült a kilencvenes évek elején. Egy külföldön élő magyar filmrendező négy jeles 56-osról készített filmet, közöttük volt Wittner Mária. A filmet az ő jelenlétükben vetítették le a Gyűjtőben, a szűk körű vetítésen e sorok írója is jelen lehetett. A képen Wittner Mária egykori ötvenhatos bajtársával, a film egyik szereplőjével, az azóta elhunyt Bocskay T. Józseffel beszélget.