A vezeklő bíborban: Szent III. Jenő pápa, aki nem akart trónra ülni – Szentek élete

Szent III. Jenő pápa

+ Tivoli, Itália, 1153. július 8.

A rómaiaknak a pápa elleni felkelése során II. Lucius pápa Capitolium elleni roham során halálos sebet kapott, és 1145. február 15-én meghalt. Még ugyanezen a napon összegyűltek a bíborosok és a Tre Fontane-i cisztercita kolostor apátját, pízai Bernátot pápává választották.

A választás teljesen készületlenül találta az apátot. Egykor letette a nagy pisai érsekségen viselt hivatalát, hogy Clairvaux-i Szent Bernáthoz csatlakozzék, hogy távol minden világi tevékenykedéstől már csak az imádságnak és a vezeklésnek éljen. És most, micsoda fordulat az egyszerű szerzetes életében! A megválasztottnál nem kevésbé volt meglepve Clairvaux-i Bernát is a hír hallatán mivel tudta, hogy a megválasztottnak, aki az alázatossághoz és az engedelmességhez szokott hozzá, nem pedig a parancsoláshoz és az uralkodáshoz, hiányzik néhány olyan tulajdonsága, amelyet meg kell követelni az Egyház legfőbb pásztorától. Így intette tehát az új pápát, aki a III. Jenő nevet vette fel: ,,Légy hát erős és férfi, ha kezedet ellenséged nyakára illeszted! Tarts ki erőteljesen és szilárdan sorsodban, amelyet a mindenható Isten minden testvéred előtt bízott rád!”

Ezzel tehát harcra szólította Jenőt legbensőbb, elmélyedésre és békére vágyódó természete ellen. A pápának, akit a rómaiak még megkoronázása előtt arra kényszerítettek, hogy a Szabin hegyekbe meneküljön, alig sikerült azután visszatérnie városába, majd ismét el kellett hagynia Rómát. Ideiglenesen Viterbo lett a pápa székhelye; uralkodásának nyolc évéből még kettőt sem tölthetett Rómában.

E gondjai háttérbe szorultak, amikor eljutott hozzá Edessza elestének és lakói ezrei kegyetlen lemészárlásának a híre. Jeruzsálem immár közvetlenül fenyegetett keresztényeinek az európai udvarokhoz intézett segélykiáltását nem hallgatták meg. Hozzájárult mindehhez, hogy egy örmény egyházi küldöttség éppen döntést kért a pápától egy liturgikus vitakérdésben: a Kelet iránti érdeklődés kettős szempontból is felébredt, megélénkült a remény Kelet mintegy száz év óta különvált egyházainak újraegyesítésére, és így Jenő pápa még az örmény küldöttek jelenlétében kiadott egy bullát, amellyel keresztes háborúba hívta Franciaország királyát és lovagságát. Miután a pápa ezt követően az először ingadozó Clairvaux-i Bernátot is megnyerte e tervének, ennek lenyűgöző és megrendítő ékesszólásától felszítva mozgalom támadt, s nemcsak Franciaországot, hanem Németországot is magával ragadta.

A pápa ekkor útra kelt Franciaországba, ahol VII. Lajos a legnagyobb tiszteletnyilvánítással fogadta Dijonban.

1147-ben és 1148- ban jelentős zsinatok következtek Párizsban és Reimsben.

A pápa még északon időzött, amikor a Nyugatra rátört az a szerencsétlenség, amely nagyon megterhelte a pápa és Bernát lelkiismeretét egyaránt. Abban a félresikerült kísérletben, hogy elfoglalják Damaszkuszt, zátonyra futott az egész keresztes hadjárat.

Rómában Bresciai Arnold uralkodott, aki fanatikus bűnbánati prédikációival elbűvölte a tömeget, a szegénységet és az erkölcsi tisztaságot követelte az apostolok példájára. A római szenátus azt a politikai nézetet tette magáévá, amit ez az aszkéta hirdetett a Capitolium romjain: véget akart vetni Rómában a pápa uralmának, és a várost vissza akarta vezetni régi köztársasági nagyságához.

A pápának az a reménye, hogy Staufi III. Konrád német király segítségével újból megnyeri Rómát, a királlyal együtt sírba szállott. Az utódjával, Barbarossa Frigyessel történt kedvező megállapodása révén Jenő pápa meg tudta vetni a jövendő császárral való hatékony együttműködés alapját. Ereje szerint támogatta az Ibériai-félszigeten a keresztény országokat, és az a remény fűtötte, hogy a mohamedánokat kiűzhetik. Franciaország készséges volt a pápa iránt, és Angliában is kedvező fejlődés egyengette a talajt. Mindenekelőtt az okos legátusok révén a nyugati kereszténység peremvidékén Írország, Skócia és Skandinávia szorosabban kapcsolódott Péter utódjához, mint bármikor is. Jenő pápa vetése reménnyel teli aratást érlelt, amikor 1153. július 8-án Tivoliban meghalt.

A halott pápát csakhamar szentként kezdte tisztelni a nép. Amikor akarata ellenére a kolostorcellából a főpásztori hivatalba hívták, az engedelmességhez szokott szerzetes nem vonakodott, hogy szívének a magányosság, elmélyülés és béke iránti legbensőbb hajlamával felvegye a harcot, és természetes engedékenységét hajthatlansággal pótolja.

Hogy csak egy példát említsünk: ha politikailag helytelenül járt is el akkor, amikor a lázadó Bresciai Arnold kiátkozását feloldotta, a papot mégis annyira tisztelte Jenő pápa, hogy kérését, amely talán az Istennel való kiengesztelődés becsületes vágyából fakadt, nem tudta elutasítani. A pápa Arnoldot és tanait valójában szent életével győzte le és szégyenítette meg.

A források ritka egyértelműséggel szólnak arról, hogy Jenő pápát bámulatraméltóan jámbor és szent férfinak tartották, aki bőkezűen osztja az alamizsnát, igazságos az ítélkezésében, s egyformán meghallgatja a szegényt és a gazdagot. Csodálatot vívott ki a pápának önmagával szemben tanúsított szigorúsága. Pápai öltözete alatt éjjel-nappal a ciszterciek durva ruháját hordta, a fekvőhelye pedig bíbor függönytől elrejtett szalmazsák volt. Hogy a pénznek és a javaknak Clairvaux-ban megtanult megvetését pápaként is gyakorolta, csakhamar köztudott lett. Tanítója, Bernát, aki mintegy lelki tükörként neki szentelte „A szemlélődésről” című művét, leírhatta benne: ,,Ami a fösvénységet illeti, azzal nem kell fárasztanom a figyelmedet, mert azt mondják rólad, hogy a pénzt pelyvának tekinted”. Hiábavalók voltak az olyan kísérletek, amelyek a pápa kegyét bőséges ajándékokkal akarták megnyerni. Egyes gazdagok teherhordó állatainak az ezüsttel megrakott zsákokat vissza kellett cipelniük az Alpokon át.

III. Jenő hírneve úgy maradt fenn, hogy pápaként, hivatalának ragyogása közepette is megmaradt egyszerű, életét a vezeklésnek és imádságnak szentelő szerzetesnek. Személyében meggyőző kifejezésre jutott Clairvaux-i Bernát rendi eszménye.