A vasárnapi szentmisére nyáron is el kell menni

A vasárnapi kötelezettség kulcsa mindenekelőtt a mise lényegében rejlik.

Egyes katolikusok, különösen a kisgyermekes szülők, nehezen tudják megoldani a vasárnapi misére menést. Kisgyermekes szülőként én ezt megértem.

Ám szülői nehézségeink ellenére is el kell ismerjük, hogy erkölcsi kötelességünk ott lenni. Ezt a kötelezettséget a katolikus egyház ki is nyilvánítja az Egyházi Törvénykönyvben: „Vasárnap és más kötelező ünnepeken a hívők kötelesek szentmisén részt venni” (1247. kán.). A vasárnapi liturgia tehát kötelező, akárcsak a munkába járás – és ahogy a munkából való kimaradásnak is súlyos következményei lehetnek, úgy a templomból való távollétnek is. Valójában tehát a vasárnapi szentmiséről való ok nélküli távolmaradás halálos bűn. Így egy katolikus számára nem kis döntés, hogy részt vesz-e a vasárnapi misén vagy sem.

Vajon ez a „vasárnapi kötelezettség” túl szigorú elvárás-e a katolikusokkal szemben?

Az erkölcsi törvények olyanok, mint a jelzőtáblák: megfelelő eligazítást adnak, és ha egyszer már megszoktuk, megtanultuk, fel sem tűnnek. Első utamon Calgaryba követnem kellett a jelzéseket; mutatták, merre menjek, vagyis útbaigazítottak. Ez már nagyon régen volt. Évek elmúltával már fejből tudom, hogyan jutok el oda a jelzőtáblák segítsége nélkül. Már megtanultam tájékozódni. A jelzések azóta is ott vannak — még mindig megvan az objektív iránymutató erejük —, de már észre sem veszem őket. Nem jelentenek már számomra semmit.

Ehhez hasonlóan a vasárnapi szentmisére vonatkozó kötelezettség is segít a lelki tájékozódásban. Könnyen elfelejthetjük, hogy a vasárnap a hetünk kezdetét jelenti, nem pedig a végét. Bizonyos értelemben a vasárnapi szentmise felkészít bennünket az előttünk álló napokra, és felkészíti lelkünket a hét napjaira, feltölt bennünket Isten igéjével és kegyelmével, hogy életünkkel dicsőítsük az Urat. Azáltal, hogy a vasárnapi liturgiával kezdjük a hetünket, egész lényünkkel nyilvánosan megvalljuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és az egyházának tagjai. Isten számára az elsők vagyunk. Nélküle pedig semmik sem vagyunk.

Ezért mondhatja Jézus: „Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10,37). Továbbá az első és legfontosabb parancsolat: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs.” (Mt 22,37-38). Isten iránti kivételes szeretetünk (és az ő irántunk való szeretete!) különösen akkor teljesedik ki, amikor a szentmisében magunkhoz vesszük az Eucharisztiát.

Katolikus hívőnek megengedett, hogy bizonyos súlyos körülmények, például betegség esetén ne menjen vasárnapi misére. Azonban az nem megengedett, hogy jelentéktelen okokból távol maradjon. Ennek ellenére előfordul, hogy kísértésbe esünk, mert a szentmise nem mindig a legszórakoztatóbb vasárnap délelőtti program. Sokan közülünk mozgalmas életet élnek. Hozzászoktunk, hogy a koffein és a beszélgetések folyamatosan stimulálnak bennünket. Nem szoktunk hozzá a liturgia lassúságához vagy csendjéhez. Nem szoktunk hozzá a bibliai olvasmányok és az imák nyelvezetéhez. Még egy hívő katolikus számára is gyakran nehéz lelassulni és felvenni egy pihenőnap nyugodt ritmusát – különösen az imádság és a szentmise ünnepélyes órájáét.

Addig nem tudjuk átérezni a mise igazi értékét, amíg meg nem értjük, hogy a misének nem az a célja, hogy szórakoztasson, hanem az, hogy megszenteljen. Bár a Katekizmus szerint az Eucharisztia „a keresztény élet forrása és csúcsa” (KEK 1324), nem ritka, hogy egy katolikus — önhibáján kívül — szinte semmi különöset nem érez, amikor részesül benne. Mivel az Eucharisztiában kapott kegyelem nem fizikai vagy érzelmi érzés, hanem lelki hatás, ezért az érzékeket érintetlenül hagyja. Emiatt sok katolikusnak a vasárnapi miseélménye megtévesztően száraz lehet, és úgy érezheti, mintha egyáltalán semmi különös nem történt volna vele. Ennek nem feltétlenül a liturgia vagy a hívő hibája az oka. Inkább a katolikusokat a nem látott dolgok mélyebb szellemi meggyőződésére készteti: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29).

A mise alapvető kihívást jelent sok katolikus számára – lassú és nyugodt ritmusa, a mélységes csend pillanatai, az, hogy legfontosabb feltétele a hit. Az emberi lélek számára két dolog jelent súlyos veszélyt: az elmélkedés és a szeretet hiánya. E két dolog nélkül az ember nem lehet tartósan boldog. A szentmise mindkettő elérésében segít.

A Sabbath (szombat, nyugalomnap) megtartása és annak megszentelése az első századi zsidók számára nem volt opcionális. Ennek elmulasztása a harmadik parancsolat megszegését jelentette, ami súlyos bűnnek számított (Szám 15,32-36). A keresztények a szombatot, a hét utolsó napját egy új pihenőnappal helyettesítették, amelyet a hét első napjának, az Úr napjának neveztek el. A harmadik parancsolat alapvető erkölcsi előírása mindazonáltal megmaradt: az embernek minden héten egy teljes napot ki kell választania pihenésre és az Isten imádására. „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” – mondta Jézus. (Mt 5,17).

De miért a vasárnap? Az evangéliumok szerint Jézus „a hét első napján” támadt fel a halálból (Mk 16,2; Lk 24,1; Jn 20,1), és az apostolok óta a keresztények vasárnap gyűlnek össze, hogy együtt imádják Istent, és egy testként, Krisztusban együtt fogadják az Eucharisztiát (ApCsel 20,7). Ehhez adódik még az, hogy az egyház tagjai elsősorban a vasárnapi Eucharisztia – Krisztus valóságos testének, vérének, lelkének és istenségének – vételében egyesülnek Urukkal és egymással. Ezért írja Szent Pál: „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” (1Kor 10,17).

Minden vasárnap „Krisztus teljessége” újra egyesül a Szent Eucharisztiában és az Eucharisztia által. Ráadásul a részvételre vonatkozó döntésünk üdvözítő erejű: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53). Colin Donovan teológus arra emlékeztet bennünket, hogy „a misében maga Krisztus imádja az Atyát, összekapcsolva a mi imádatunkat az övével. Semmilyen más módon nem lehet megfelelően hálát adni (eucharisztia) Istennek … mint úgy, hogy egyesítjük áldozatunkat Jézus Krisztusnak az áldozatával”. Krisztus a szentmisében velünk együtt teszi azt, amire mi egyedül nem vagyunk képesek: tökéletes áldozatot ad az Atyának.

A kulcs annak a megértéséhez, hogy a katolikusoknak miért kell részt venniük a vasárnapi misén, mindenekelőtt magának a misének a lényegében rejlik. Az a kötelességünk, hogy készséges résztvevők legyünk, nem attól függ, hogy éppen hogyan érezzük magunkat, hanem attól, hogy mi annak lényege. A szentmise, mint Isten és ember szent találkozóhelye, életünket Isten felé irányítja, szeretetben újra egyesít minket vele, és ezáltal az üdvösség kegyelmét közvetíti lelkünknek. Hosszú távon semmi sem lehet ennél inkább a javunkra.

Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Catholic Answers