A remény tanúja – Gerhard Müller bíboros Szent II. János Pál pápáról
II. János Pál az egészen nagy szentek sorába tartozik. A kortársunk volt, szemtanúi lehettünk életszentségének és ismerhettük mint embert. Megérintette a lelkünket, ugyanakkor ő is nyitott volt a mi érintésünkre. Krisztus követésének hiteles példaképeként közvetlen meggyőző erővel hatott. Valóban a remény tanúja volt, amint azt George Weigel is megfogalmazta a II. János Pálról szóló életrajzi könyve címében, sőt még ennél is több: fényesen világító példakép korunk egyháza és pápasága számára.
Többször is hivatalos voltam az általa celebrált reggeli szentmisére. Aztán ebédkor az asztalnál mindig lenyűgözött az a mély érdeklődés, amelyet a személyes beszélgetések során a modern teológia kérdései és a németországi egyház helyzete iránt tanúsított. De mindenekelőtt Isten jelenléte és kegyelme hatotta át teljes gondolkodását és egész létét.
Nekünk, papoknak apánk volt, akiben egyszersmind az inspiráció és megerősítés kiapadhatatlan forrására is lelhettünk. A papságról alkotott képe teljes mértékben a Szentíráson alapult. A papok, legyenek akár püspökök vagy áldozópapok, az apostolok nyomdokain járnak. A Krisztustól kapott felhatalmazás és küldetés birtokában tanítják Isten népét az evangéliumra, megszentelik a kegyelemben, s vezetik jó pásztorok módjára. A pap csak akkor szolgálja az emberek üdvét, ha minden cselekedetében és szenvedésében a főpap, Jézus Krisztus példáját követi, akinek szolgájává szegődött.
II. János Pál azt is igen jól tudta, hogy az egyén kudarcáért, elbukásáért nem szabad egy egész embercsoportot kollektíven felelősségre vonni. Miért is volna kivétel ez alól a papi rend, azaz a lelkészek, akik felszentelt személyek ugyan, de egyszersmind emberek is? A lengyel Karol Wojtyla a Varsói Szerződés korában fájdalmasan megtapasztalhatta a totalitárius rezsimek módszereit, amelyek boszorkányüldözést és kirakatpereket rendeztek “a kulákok”, “a katonatisztek”, “az orvosok” ellen – így történt ez a moszkvai koncepciós perekben és az osztályellenségnek nyilvánított lengyel foglyok esetében is, akik a katyni mészárlásban vesztették életüket. Ezeket a mértéktelen túlkapásokat is természetesen mindig megindokolták egy-egy kulák, katonatiszt vagy orvos tényszerű kihágásaival. II. János Pál a mai antiklerikalizmus láttán is biztosan felismerte és nevén nevezte volna ezt az eljárásmódot, amikor még az egyház pásztorai közül is sokan nem az egyéni személyes felelősséget keresve tekintenek egyes személyek hibáira, bűneire, sőt akár bűncselekményeire, hanem “rendszerszintű” problémaként igyekeznek feltüntetni azokat. II. János Pál sosem riadt vissza a destruktív propaganda nyílt kritizálásától. Ezért még bérgyilkost is uszítottak rá: az Ali Agca által elkövetett merénylet valóságos tény, nem holmi összeesküvés-elmélet része. II. János Pál végtelenül érzékeny volt bármily totalitárius kísértéssel szemben.
Ezért is támogatta és védelmezte kompromisszumok nélkül a keresztény családot és minden meg nem született életet – a fogantatás pillanatától kezdve. Mindörökre az ő nevéhez fűződik a “szeretet civilizációja”, mint erős bástya a halál civilizációjának minden erői ellen, amelyeket II. János Pál ugyanolyan élesen látott, mint a szovjet „üdvterv” hamis ígéreteit. Annyi mindent látott előre! Vajon mit tanácsolna ma nekünk és az egymással viszálykodó püspököknek? A kérdés megválaszolásához nincs szükség találgatásra, elég újra elolvasnunk útmutató írásait. Isten igaz prófétájaként arra hívott bennünket, hogy maradjunk hűek Isten akaratához, mert az üdvünkre válik. A negyedik parancsolatban az áll, hogy tiszteljük szüleinket, hogy jó sorunk legyen és sokáig élhessünk a földön. Ez az egyetlen a tíz parancsolat közül, amely jutalomként boldogságot helyez kilátásba Isten személyes ígéreteként azoknak, akik e parancsolatot megszívlelik és komolyan veszik. Ilyesmit még az ötödik és hatodik parancsolattal kapcsolatban sem ír a Biblia! A szülők tisztelete itt a saját lelki egészségünk előfeltételeként és alapjaként („conditio sine qua non”) jelenik meg. Hogyan tudnánk nem észrevenni, hogy minél kevésbé érvényesül a negyedik parancsolat a világban, annál többen kötnek ki végül a lélekgyógyászok rendelőiben? Ez a parancsolat ugyanakkor az életért való, sok nemzedéket átfogó felelősség összefüggésére is fényt vet. Sokan nagy vehemenciával szállnak síkra az állatok fajspecifikus élőhelyeinek biztosítása érdekében. Ám az embernek még inkább szüksége van a család jelentette természetes feltételekre ahhoz, hogy testben és szellemben, vallási, szociális és kulturális téren felnőhessen, érhessen.
A nemzedékek e hálójában II. János Pál az ég ajándékának tekintette az emberi szexualitást. Tudatában volt, hogy a személyes szeretetet nélkülöző szexualitás egy világméretű járványhoz hasonló életveszélyt jelent az emberiség számára, ahogy azt „A test teológiája” című korszakalkotó művében be is mutatta. Ő már akkor sejtette és felismerte, milyen pusztító pandémiát okoz majd a digitális világban működő pornóipar, pedig nem volt birtokában az e járvánnyal kapcsolatban ma rendelkezésre álló ismereteknek és statisztikai adatoknak.
II. János Pál emberképe teljes egészében bibliai, isteni és mennyei alapokon nyugodott már itt a földön is, amelyet annak minden gyengeségével és kísértésével együtt valószínűleg bárki másnál jobban ismert. Áthatotta a hit, hogy Isten az embert mind testben, mind lélekben férfinak és nőnek teremtette, megáldva szerelmüket és termékennyé téve őket gyermekeikben. A szülők Isten üdvtervét szolgálják, aki örök gondviselésével elhatározta, hány embernek kell megszületnie a történelem folyamán, hogy ily módon létrejöjjön egyfajta nemzedékeket átfogó háló. Ezért nagy boldogság a szülők számára annak tudata, hogy nem valamely állati ösztön rabszolgáiként, hanem Isten által szeretett személyekként, egymás iránti kölcsönös szellemi és testi szeretetből nemzették, szülték és nevelték gyermekeiket, mint Isten örök üdvösségre kiválasztott fiait és leányait, hogy végül unokáik boldog szüleit is megláthassák bennük. Ugyanez érvényes a papok és a szerzetesek, szerzetesnők lelki atyaságára, ill. anyaságára is mindazok viszonylatában, akiket segítettek előbbre jutni az Istenhez vezető úton.
II. János Pál az egyházat nem folytonos szervezeti viták, hanem személyes életszentsége révén volt képes megváltoztatni, felélénkíteni, megfiatalítani és megerősíteni. Mintha csak testet öltött volna benne a jézusi intelem: „Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges.”
Mi mindent lehetne még felsorolni, amit véghezvitt a kelet-nyugati katonai és politikai szembenállás feloldásáért, a vasfüggöny lehullásáért, nem is beszélve azon alapvető impulzusokról, amelyekkel a valódi európai identitás keresésének nehézkes folyamatát segítette, amikor nyugaton ugyan már megszűntek a határok és létrejött a valutaunió, de a keresztény lelkülethez még nem sikerült Európának visszatalálnia. II. János Pálra emlékezve ma mégis valami más jelenik meg legmarkánsabban a szemem előtt.
Sokan megfogalmazták már, hogy mindenkire mély benyomást tett imádsága erejével. Ma azonban talán különösen azt kellene újra emlékezetünkbe idéznünk, hogy a rózsafüzért nagy hittel imádkozó pápa jámborságának középpontját az eucharisztikus imádás alkotta. Az Eucharisztia nem több, egymással felcserélhető istentiszteleti forma egyike, hanem az Atya egyetlen igaz imádása a kereszten függő Jézus által a Szentlélekben. Az Eucharisztia áll minden más imádság középpontjában. Mint forrásból a víz, úgy patakzik Isten kegyelme a szentmiséből. A szent pápa élete annak biztos tudatából táplálkozott, hogy az egyháznak a vasár- és ünnepnapi szentmise-részvételre vonatkozó parancsolata nem pusztán emberi jogalkotásból fakadó kötelezettség, amelyet az egyházi autoritás bármikor megszüntethetne. Az Úr napjának megszentelése a Tízparancsolat harmadik pontjában szerepel. Szombatról áttevődött vasárnapra, az Úr szombathoz csatlakozó valóságos ünnepére, Krisztusnak a halottak közül való feltámadása napjára, amely az új teremtés kezdetét jelenti keresztségünk és az Eucharisztia, az örök életre elvezető eledel révén. Ezért kaptuk Jézustól azt a parancsot, hogy vasárnap, amely nekünk, keresztényeknek a hét első napja, a szentmisében az Ő emlékezetére megünnepeljük a kereszten bemutatott életáldozatát mindaddig, „amíg újra el nem jön”.
Ezért ma nem csupán büszkék kívánunk lenni korunk nagy szülötteinek és szentjeinek egyikére, hanem törekednünk kell arra, hogy saját üdvösségünkért még inkább kövessük tanításait, hiszen Isten II. János Pál személyében egyháztanítót is ajándékozott nekünk. Mert biztosan beiktatják majd az egyháztanítók sorába, Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz, Lisieux-i Szent Teréz, Canisius Szent Péter, Bellarmin Szent Róbert és Nagy Szent Gergely mellé. Az imádságos lelkületű pápa bizonyára a mennyben is buzgón imádkozik tovább. Odafent velünk és értünk imádkozik, itt a földön pedig előttünk jár, mint emberi példa- és eszménykép, aki félelem nélkül és fáradhatatlanul tudott szentként élni közöttünk!
Írta: Gerhard Müller bíboros
Fordította: Vágyi Vata Mihály
Forrás: CNA
