A pápa udvariasságra és egymás iránti tiszteletre buzdítja a politikusokat
Európa számára a jövőt nem a harsányabb, hanem a jobb viták fogják biztosítani – olyan eszmecserék, amelyeket a világos beszéd, a felebaráti szeretet és a kontinens saját történelmével való őszinte szembenézés jellemez.
XIV. Leó pápa a vatikáni Apostoli Palotában találkozott az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) képviselőcsoportjának küldöttségével, és rövid, de lényegre törő előadást tartott arról, hogy a politikusi szolgálatnak hogyan lehetne – illetve kellene – működnie egy egységes célok felé törekvő kontinensen.
A pápa azzal kezdte az őt meglátogató európai parlamenti képviselőkhöz intézett szavait, hogy kertelés nélkül rámutatott közéleti felelősségükre.
Emlékeztette őket arra, hogy a magas beosztásban soha nem a magunk reklámozásának lehetőségét kell látnunk, hanem a közjó előmozdításának feladatát, különösen azok érdekében, akikkel a politikai vitákban alig foglalkoznak:
Valójában a társadalomban bármilyen magas tisztség betöltése a közjó előmozdításának felelősségével jár. Ezért különösen arra buzdítalak benneteket, hogy soha ne tévesszétek szem elől az elfeledetteket, a peremre szorultakat, azokat, akiket Jézus Krisztus a „legkisebbeknek” nevezett közöttünk (vö. Lk 9,48).
A pápa a továbbiakban is szívélyes hangnemben beszélt, de a lényeg félreérthetetlen volt:
ha a politika nem törődik azokkal, akik kiszolgáltatottak, végső soron azzal nem törődik, ami egész létezésének célja.
A Szentatya beszélt arról is, hogy az európaiak gyakran nem értékelik eléggé az intézményeiken belüli nézetek széles változatosságát. A parlamentek pontosan azért léteznek, hogy az eltérő nézeteknek félelem és ellenségeskedés nélkül lehessen hangot adni. Az udvariasság nem tetszőlegesen választható erény, hanem polgári kötelezettség.
Minden civilizált társadalom jellemzője, hogy a nézeteltéréseket udvariasan és tisztelettel vitatják meg. Az a képesség ugyanis, hogy figyelmesen meghallgatjuk a másikat, ha nem is értünk egyet vele, sőt, párbeszédet is kezdünk olyanokkal, akiket esetleg ellenfelünknek tekintünk, arról tanúskodik, hogy tiszteljük minden férfi és nő Istentől kapott méltóságát.
XIV. Leó pápa Morus Szent Tamásra, a politikusok védőszentjére hivatkozva egy olyan személyiséget mutatott fel, akinek feddhetetlen jelleme még vallási határokon túl is vonzó. Morus példája azt sugallja, hogy a közéletben való részvétel során sem szükségszerű feláldozni a lelkiismeretet és a bátorságot.
A pápa beszédének egyik legerősebb vonulata Európa kulturális emlékezetét érintette. Fenntartás nélkül hangsúlyozta, hogy az európai identitás elválaszthatatlan zsidó-keresztény gyökereitől.
E kontinens vallási örökségének megóvása azonban nem csupán az itteni keresztény közösségek jogainak védelmét célozza, és nem is elsősorban a sajátos társadalmi szokások vagy hagyományok megőrzését – utóbbiak egyébként is helyenként eltérőek, és változnak a történelem során is. A legfontosabb cél e vallási örökség tényként való elfogadása. Emellett mindenki haszonélvezője mindannak, amit a keresztény közösségek tagjai tettek és tesznek ma is az európai társadalom javáért. Elég csak a nyugati civilizáció néhány fontos teljesítményére gondolnunk, különösen az égbe törő székesegyházak kulturális kincseire, a felemelő művészetre és zenére, valamint a tudomány fejlődésére, nem is beszélve az egyetemek növekedéséről és elterjedéséről.
Leó pápa számára ez nem nosztalgia, vagy a keresztény kiváltságok védelmére tett kísérlet; történelmi hűség kérdése ez. Katedrálisok, egyetemek, tudományos kutatások, művészeti hagyományok – ezek olyan környezetben virágoztak ki, amelyet a keresztény gondolkodás és gyakorlat formált. Mindenki, hívő vagy nem hívő, részese ennek az örökségnek.
A pápa a romantikát is kerülte. Érvelése szerint napjainkban Európa keresztény örökségének megvan a maga jelentősége, mert olyan erkölcsi elveket hordoz, amelyek „a fogantatástól a természetes halálig” védik az emberi méltóságot, és felvértezik a társadalmakat a szegénység, a kirekesztés, a háború és a klímaválság elleni küzdelemre. Az egyház társadalmi tanítása továbbra is az együttműködés és a stabilitás erőforrása egy olyan korban, amelyet a társadalmi széttöredezettség jellemez.
Üzenetének középpontjában a hit és a világi gondolkodás közötti valódi párbeszédre való felhívás állt. XVI. Benedek pápa 2010-es londoni beszédét idézve hangsúlyozta, hogy a közéletben mindkettőre szükség van – nem kompromisszumba vegyítve, hanem olyan párbeszédbe bocsátkozva, amelyben mindkét fél segíti a másikat. Az értelem önmagában törékennyé válhat; a hit önmagában elveszítheti a kapcsolatot a valósággal. Egy pluralista társadalomban a kettő együtt segíti az igazság korlátozás nélküli keresését.
A katolikus és nem katolikus olvasók számára egyaránt egyszerűségében is átütően vonzó az üzenet: Európa számára a jövőt nem a harsányabb, hanem a jobb viták fogják biztosítani – olyan eszmecserék, amelyeket a világos beszéd, a felebaráti szeretet és a kontinens saját történelmével való őszinte szembenézés jellemez.
Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Aleteia
