A mulandóban a múlhatatlant – Advent Pilinszky Jánossal
Advent második vasárnapján Pilinszky János egyik, életében nem publikált, kéziratos hagyatékában fönnmaradt írásából idézünk fel egy szép részletet. Az alábbi sorokat 1967-ben írta a költő.
Természetes vágyaink mindig külsőségesek, és a jövőbe kalandoznak. A valóság kemény ellenállásába ütközve így születik bennünk az ezerféle hamis ábránd és hazugság. Jó tanulság, kiváló lecke számunkra a mindenségbe pillantanunk, s ott fölfedeznünk a természet engedelmes körforgását: időbeli vágyaknak öröklétre fordított képét. Ez a modell kifogyhatatlan mélységeket rejteget számunkra. A természet, s fölötte a csillagok járása, mely életünket napokra, hónapokra és évekre taglalja, példaképünk lehet abban a szabályosságban, hol a jövő semmiben se különbözik a múlttól. Ha a természetben egyszer megpillantjuk múltnak és jövőnek ezt az egyensúlyát, az időleges mögött megragadhatjuk az öröklétet, s az engedelmességben a természetfölötti szabadságot (S. Weil: „Intuitions préchrétiennes”).
Hogy a csillagok és a természet körforgásában Isten a szépség betűivel a szabadság természetfölötti példáját fogalmazta meg – a legnagyobb titkok egyike. Hiszen emberi, természetes szinten a monotónia épp az elviselhetetlen szimbóluma. Gondoljunk csak a taposómalomra. Rajtunk áll, hogy életünk körforgásában az öröklét előképét vagy a poklok monotóniáját éljük át.
A most induló egyházi év kezdetén érdemes tudatosan is fölfigyelnünk arra, mint idézi meg a liturgia is a mulandóban a múlhatatlant, épp az esztendő körforgásában az időtlen közelségét. „Az egyházi szertartás a világ rendjét és a dolgok némaságát utánozza.” (S. Weil: „La connaissance surnaturelle”)
Annak számára, aki megtanult olvasni a természet könyvében, a természet szomorú „eseménye”, amikor a fák eldobják leveleiket, ez a pillanat se más, mint az isteni rend egyetlen pulzusütése. Egy kimeríthetetlen boldogság biztos szívverését adja hírül.
Ugyanakkor kiváló (és kifogyhatatlan) alkalom annak a személytelen tökéletességnek átélésére és követésére, mire maga Jézus hív föl bennünket az Atya tökéletességéről szólva, ki mint az eső és a nap egyként árasztja áldását jókra és gonoszokra.
Istennek nincs szava arra, hogy teremtményének azt mondhassa: gyűlöllek.
De a teremtménynek van szava arra, hogy Istennek azt mondja: gyűlöllek.
Ebben az értelemben a teremtmény hatalmasabb Istennél. Gyűlölheti Istent, míg Isten nem gyűlölheti teremtményét.
E „tehetetlensége” teszi személytelenné Személyét. Szeret, de nem ahogyan én szeretek, hanem ahogy egy smaragd zöld. Isten nem szeret, hanem maga a szeretet.
Ezért kell, hogy a pap is – hogy rajta keresztül magát Istent szerethessük – „be legyen zárva a szertartás csillagokhoz hasonló szigorú rendjébe” (S. Weil: „La connaissance surnaturelle”).
[Pilinszky János: Naplók, töredékek. Bp., 1995, 157-158. p.]
