A legfontosabb kérdés

Elkezdődött az új tanév. Oly sok mindent lehet tanulni egy esztendő alatt is az iskolában. A tanáraink növelik ismereteinket, tágítják látókörünket. De a lexikális tudásnál is lényegesebb, hogy a mindennapi életünkben hogyan tudjuk alkalmazni a tanultakat, növekszik-e emberségünk, bölcsességünk tanulmányaink során, ki az, aki igazabb, helyesebb életre vezet bennünket. Ki az, akiben nem csalódhatunk, megtaláljuk-e azt, aki a legnagyobb kérdéseinkre megadja a választ. Mi az életünk értelme, ki lesz a győztes a rossz és a jó körülöttünk és bennünk dúló harcában, lehet-e felkelni gyarlóságainkból, megtisztulni a bűntől, érdemes-e küzdenünk, áldozatot vállalnunk a jóért, ad-e valaki fogódzót szenvedéseink idején, s a halál oly sötétnek tűnő határfalát át tudja-e törni reményt adóan Valaki. Az igazi bölcsesség az, ha ezekre a kérdésekre megnyugtató választ találunk.

Mindannyiunk számára személyes keresés szükséges. Igazi jó hír (evangélium), ha felismerjük, hogy a válaszadó eljött közénk.

Szent Máté evangéliumában olvashatjuk, hogy egyszer Jézus megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak, vagy valamelyik másik prófétának.” Érezték, hogy Jézus rendkívüli személyiség. Keresgéltek az ószövetség nagyjai között, kihez lehetne hasonlítani, ki „támadt fel” benne. Néhány évtizede a Vigilia folyóirat hasonló körkérdéssel fordult híres emberekhez: Kicsoda Önnek Jézus? Sokféle hitvallás látott ott napvilágot egy csodálatos személyiségről, s jó volt olvasni, hogy többen a történeti Jézuson túl meglátták a hit Krisztusát is. Voltak, akik, hogy közelebb hozzák korunk ifjúságához, „szupersztárként” akarták beállítani.

Az igazság az, hogy Jézus nem elégedett meg mások vélekedésével, hanem idő fölöttien kiélesítette a kérdést:

„Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten fia.” (Mt 16, 13-16)

A helyes válasz után, Jézus új nevet adott Simonnak, az Egyház vezetését bízta Péterre, ráruházta az oldás és kötés hatalmát, hogy míg a világ világ, Isten kegyelmének közvetítője lesz az Egyház. Jézus Simont Péternek (arám Kéfa=szikla) nevezte. Sem a görög Péter, sem az arám Kéfa nem szolgált személynévül Krisztus előtt, ebből is látszik a név jelképi jellege.

Ezt a személyre szóló kérdést tekinthetjük az evangélium ránk vonatkozó legfontosabb kérdésének is: Kinek tartom Jézust? Felfogom: az üdvösségem záloga, hogy elfogadom-e Isten önkiüresítő közeledését hozzám? Istennek a teremtés pillanatától kinyilvánuló szeretetét felismerem-e? Maradok-e a „véletlenek” bűvkörében, vagy felismerem a Gondviselés szívet dobogtató kegyelmét? Óriási többlet, kincs az, amit Jézus az Istent keresőknek kínál.

Ennek a többletnek a megértését talán jobban megvilágítja az alábbi kis történet egy szentnek tartott indiai emberről. Nagyon aszketikus életet élt, egész öltözete egy ágyékkötő volt, mezítláb rótta az utakat, soványan vándorolt, koldulással szerezte meg betevő falatjait. Amin viszont meghökkentek sokan, hogy egy aranycsészével koldult, amit egyszer egy uralkodótól kapott. Amikor kinyújtotta könyörgőn a kezét egy másik szegény ember felé csekély alamizsnáért, az aranycsészét tartotta oda. Egyik este, amikor lepihenni készült, észrevette, hogy a fa mögül nagyon lesi valaki, mikor alszik el, hogy az aranycsészéjét ellophassa. Odaszólt neki: – Barátom, tudom, hogy erre fáj a fogad, gyere, odaadom neked, mert a végén felébresztenél, amikor éjjel elvennéd tőlem!

Az ismeretlen döbbenten vette át az értékes aranycsészét és elszaladt vele. De álmatlan éjszakája után visszahozta reggel a bölcsnek. – Nekem azt a képességet add inkább, amivel te le tudtál mondani olyan könnyen erről az aranycsészéről!

Sokszor mi is jelképes aranycsészével koldulunk. Sokszor csak az életünk végén derül ki, hogy képtelenek voltunk elszakadni attól, amit a végén úgyis itt kell hagynunk.

Míg van időnk, kereshetjük életünk során a helyes választ adót. Szerencsénk van, mert időszámításunk kezdete óta mindannyian megismerhetjük. Minden vasárnap találkozásra hív bennünket a harangszó. A keresztény ember belső derűjét az Istenhez tartozás bizonyossága adja. Templomi jelenlétemmel jelzem: fontosnak tartom Jézust, tudom, hogy rá kell figyelnem, ha helyesen akarok élni. Tőle várom az útmutatást, Ő az igazodási pont.

Isten szeretete sürget minket. Baj a megtűrt gyűlölet, a viszonzatlan jó, az eltékozolt tehetség, az elmulasztott jótett, a meg nem születhetett élet, az örülni nem tudás az örvendezőkkel. Baj, ha nem tud bánkódni, együtt érezni valaki, ha síró embert lát. Olyan sok mindenre akar bennünket tanítani Jézus! A jót keresd a másikban, ne a rosszat! A szeretet minden filozófiát meghalad. Ahol szeretet van, ott nincs háború.