A két szülő jog – nem privilégium

Az utóbbi néhány évtizedben, amikor a családdal kapcsolatos társadalomtudományról van szó, úgy tűnik, hogy a progresszívek jól modellezték a leginkább Sherlock Holmes megalkotásáról ismert, szeretett brit író és orvos, a néhai Arthur Conan Doyle híres megfigyelését.

„Semmi sem megtévesztőbb, mint a nyilvánvaló tény”

– írta egyszer.

A családra vonatkozó tények már évek óta magától értetődőek: az erős nemzetek egészséges és biztonságos családokból állnak, a biztonságos családok pedig összeházasodott anyákból és apákból, akik odaadóak egymással és a gyermekeikkel. De aztán jött a szexuális forradalom, és minden normát, amely oly sokáig és olyan jól szolgálta a társadalmat, megkérdőjeleztek, megtámadtak, sok esetben kiforgattak és egyenesen elvetettek. A „sikersorozatot” – azt a meggyőződést, hogy a nevelésnek, a házasságnak, majd a gyerekeknek ebben a sorrendben kell követniük egymást – félredobták, mint valami távoli korszak ereklyéjét. Manapság a gyerekek több mint 40%-a házasságon kívül születik. Még rosszabb a helyzet a fekete közösségekben. A halmozódott hatások pusztítóak. Eleinte a következmények csekélynek tűnhettek, de mint sok minden, a negatív dolgok apránként, majd aztán mind egyszerre történnek. A társadalmi konzervatívok már egy generáció óta figyelmeztetnek a kibontakozó viharra. Cserébe kigúnyoltak bennünket, marginalizáltak minket, sőt még bigottnak is tituláltak erőfeszítéseinkért. Mostanáig.

Nemrégen egy üdvözlő cikkében, a New York Times rovatvezetője, Nicholas Kristoff azt állította, hogy a liberálisok „vakfolttól” szenvednek, amikor a kétszülős család romlásáról van szó. Íme az adatok, melyekről ő is elismeri, hogy pusztítóak:

„Az egyedülálló anyák által vezetett családok ötször nagyobb valószínűséggel élnek szegénységben, mint a házaspáros családok… Az egyedülálló anyák otthonában élő gyerekek kisebb valószínűséggel végzik el a középiskolát vagy szereznek főiskolai diplomát. Valószínűbb, hogy ők maguk is egyedülálló szülőkké válnak, folytatva a ciklust… Az amerikai gyerekek csaknem 30%-a ma már egyedülálló szülővel vagy teljesen szülő nélkül él. A nagy faji különbségek teszik ezt nagyon érzékeny kérdéssé: az egyszülős nevelés kevésbé gyakori a fehér és az ázsiai háztartásokban, de a fekete gyerekeknek csak 38%-a él összeházasodott szülőkkel.”

Nicholas Kristoff a kétszülős háztartás konstrukcióját „kiváltságnak” minősíti – de ebben nincs igaza, legalábbis abban az értelemben, ahogy hagyományosan meghatározzuk a kiváltságot, azaz „különleges jog” vagy „privilégium” értelemben. Minden gyermeknek joga van mind egy anyához mind egy apához. Ezt nem szabad luxusnak vagy különleges előnynek tekinteni. Megszakad a szívem, hogy újabban gyorsan kivétellé válik, és ezt úgy mondom önöknek, mint egy olyan valaki, aki ismeri az abból fakadó fájdalmat, hogy egy összetört otthonban nőtt fel.

A nyomor, az egyszülőség és a válás nem republikánus vagy demokrata probléma. Éppen ezért az a munka, amelyet végzünk – megadni az egyedülállóknak azokat az eszközöket, amelyekre szükségük van az egészséges házasság létrehozásához, reményt kínálni a válsághelyzetben lévő pároknak, és segítséget nyújtani a házasságuk megmentéséhez, valamint felkészíteni a szülőket a virágzó gyermekek felnevelésére – nem lehet piros vagy kék megoldás. Tudunk együtt dolgozni – muszáj együtt dolgoznunk – a rászoruló családok megsegítéséért. Ha csökken a válások aránya, elkerülhetetlenül csökken a szegénység. Egyesek azzal érvelnének, hogy a megközelítésünk hibás – hogy reménytelenül „házasság utáni” kultúra vagyunk, vagy hogy a társadalmi erőfeszítéseket jobb lenne a gazdasági tényezőkre, például a szegénység okaira és orvoslására összpontosítani. Tévednének.

A szilárd házasságot és családot eredményező politikai irányelvek és személyes viselkedés támogatása produktívabb megoldás, mint a nagymérvű szociális támogatás. Mióta Johnson elnök 1964-ben háborút hirdetett a szegénység ellen, több mint 25 billió dollárt költöttek az adófizetők pénzéből a szegénység elleni küzdelemre. Bármilyen nemes és jó szándékú is volt, a kampány csúfondárosan megbukott. A kormányzati munka ritkán megoldás egy problémára (ha egyáltalán az), különösen, ha a társadalmi hanyatlás felszámolásáról van szó. Ehelyett bele kell vetnünk magunkat a házasság szépségének és szentségének népszerűsítésével a családok megerősítésének feladatába. 

Hogyan is csináljuk? Egy Sherlock Holmes-rejtélytől eltérően nincsenek titkok vagy fantasztikus megoldások erre a társadalmi találós kérdésre. A legelejétől fogva meg kell erősítenünk a házasságot azáltal, hogy először a saját kapcsolatainkba fektetünk be. Jól kell lemodelleznünk az Isten által rendelt intézményt azáltal, hogy hűségesek és elkötelezettek maradunk a saját szövetségeinkben. A gyermekeinket is ösztönöznünk kell arra, hogy jól válasszanak és ők is így cselekedjenek, – és védelmeznünk kell azokat a politikákat, amelyek a családunkon kívül másokat is arra akarnak rávenni, hogy házasodjanak és hasonlóképpen hűségesek és elkötelezettek maradjanak. 

Más szavakkal, visszatérve Arthur Conan Doyle-hoz: „Ez elemi dolog, kedves Watsonom.”

Fordította: Petrus Gabriella
Forrás: The Christian Post