A két Pál: autisták a közöny mocsarában

Két édesanya, akiknek gyermeke autista, elmeséli mindennapjait a gyermekét ért általános közöny közepette. Cyril Douillet, az „Ombres et Lumière” [Árnyék és fény] főszerkesztője, a folyóirat krónikarovatának vezetője, elolvasta az emberséget a perifériára szorító vallomásaikat.

Most ősszel, az irodalmi év újraindulásakor két különleges mű jelent meg, amelynek sok pontja zavarba ejtően közös. Mindkettőt egy-egy anya írta, elsőszülöttjéről, – mindkét gyermek autista, és Pál keresztnevű. Az „Egy történet nélküli gyermek” c. műben, mely augusztus 25-én megjelent az Actes Sud kiadónál, a vietnami származású írónő, Minh Tran Huy, beszéli el az életét 9 éves fiával. A másik könyv, „A boldogság nem elérhetetlen” c. mű a Salvator kiadónál jelent meg szeptember végén. Ebben Marie-Amélie Saunier apró részletekben festi le nem hétköznapi családja életét: ő maga özvegy, 21 éves Pál fia után három további „egészséges” gyermeke született.

A fogyatékosság felismerése

A két könyv hangvétele erősen különbözik. Minh Tran Huy időrendi sorrendben beszéli el a fogyatékosság felismerését, a saját maga és férje által megélt harcot, hogy megtalálják a jó módszereket, a reményeket, amelyeket a „nap osztályba” [autisták számára indított tanulócsoportba] való felvétel keltett, majd a valóság okozta kiábrándulást. Tudomásul kellett venni és el kellett fogadni, hogy Pál csak gyengén és lassan tud haladni. A szerző, aki elmerült az autizmus teljes irodalmában összehasonlítja fiának életútját az amerikai Temple Grandinnal, akit gyermekkorában autistaként diagnosztizáltak, de életútja sikeres lett, olyan mértékig, hogy egyetemi tanár lett, az állatvédelem harcosa.

Marie-Amélie Saunier azt az időszakot idézi fel, amikor Pál kinőtt a gyermekkorból és a felnőttkorba lépett. Úgy tűnik, már régen feladta a hitet gyermeke döntő előrelépésében, haladásában. Igyekszik a lehető legjobban megélni a sokat követelő, néha kimerítő hétköznapokat, humorral festi le életük festői jellegét a kamasz gyermekkel, a segítséget, amit keresztény hitéből merít, és az örömöket, amelyeket a küzdelmek ellenére igyekszik felfedezni.

Életkoruk különbözősége ellenére a két Pál erősen hasonlít: nem beszélnek, a fogalmak elvont világába nincs bejárásuk, sztereotip mozdulataik vannak, és a felnőttektől függenek egész mindennapi életükben. Úgynevezett súlyos autizmusban szenvednek. Távol vannak azoktól a ritka, kivételes esetektől, amikor az autisták intellektuálisan ragyogó elmék és megtalálták különcségeik ellenére helyüket a szociális életben, és akiket a médiák szívesen helyeznek kirakatba az Esőember című film óta.

A közöny mocsara

Ez a két könyv – mindkettő művészi technikájú – felhívja figyelmünket olyan emberek létezésére, akik az átlagos emberi életen kívül eső holttérben élnek, és gyakran – szerencsétlenségükre – a közügyek politikáján kívül is esnek. Ezek a „Pálok” ellenállnak az integrálási szándéknak, – ami szép kifejezés arra, hogy sokszor mindenkit megpróbálnánk a „normalitás” világába terelni. Nekik azonban nehézségeik lesznek megragadni ezt az „empowerment” (képessé válási) folyamatot, ami jelszóvá vált az orvosi és szociális világban. Nem csak egyszerűen „hátrányos helyzetben” vannak, hanem igenis fogyatékosak, képtelenek az autonóm létre, ellentétben kortársaik többségével. Ez a két Pál, anyjuk leírásának köszönhetően, ráirányítja figyelmünket sorsukra és megpróbáltatásban élő szüleikre, felkelti együttérzésünket és érdeklődésünket. Követ dobnak a közöny mocsarába – néhány tucat oldalt csupán, de súlyos szavakkal –, abba a rettenetes közönybe, ami mindenkit visszautasít saját magányába. Valóban, ha van egy „Pál” a látókörünkben, az annyi, mint szembe kerülni azzal, hogy emberségünk a társadalom szélső peremére szorult – és ezáltal bizonyára humánusabbakká válunk.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia