255. nap: Isten jó!
Korszak: Fogság
Ima
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked. Hálát adunk az elmúlt pár napért, köszönjük a te ítéleteidet, mert a te ítéleteid jogosak, igazságosak és igazak. Még fájdalmas ítéleteid közepette is kérjük kegyelmedet. Tudjuk, hogy élet-halál kérdése számunkra a te kegyelmed. Tudjuk, hogy a te Fiad, Jézus halála és feltámadása volt az ára a te kegyelmednek. Tudjuk, hogy a te megbocsátásod árát te magad akartad megfizetni. Urunk, Istenünk, köszönjük a te igazságodat. Köszönjük az ítéleteidet. Kérjük a kegyelmedet. Szükségünk van rá. Kegyelmed nélkül, amely a keresztről jön a te Fiadtól, elvesznénk az igazságos ítéletben. Jézus nevében kérünk, hadd találkozzunk szereteteddel és irgalmaddal ma és minden nap! Főleg, amikor leginkább szükségünk van rá. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
A Példabeszédek 18. fejezetében ezt olvastuk: „A rágalmazó szava mohón lenyelt étel, amelyik behatol a test belsejébe” (Péld 18,8). A rágalmazó szava akkor hangzik el, amikor valaki susmog, pletykál, és ez a „finom” étel úgymond lemegy a test belső részébe. Ez a megfogalmazás annyira ironikus és szarkasztikus. A valóságban az ízletes ételt megemésztjük, majd beépül a testünkbe. És ugyanez történik a pletykákkal és a rágalmakkal is. A példabeszédek szerzője tudatosítja bennünk, hogy ha magunkhoz vesszük ezeket, akkor a részünkké válnak, még akkor is, ha nem akarjuk. Nagyon szeretjük a finom falatokat, igaz? Így vagyunk a pletyka, a híresztelés, a leleplezett titkok ínyencfalatjaival is, amikor belénk épülnek és romlottá tesznek minket. Oda kell figyelnünk rájuk! Ezek a példabeszédek fantasztikusak és félelmetesek, köszönjük, Urunk.
Jeremiás könyvének a vége felé járunk. Ahogy az elején említettem, ez az egyik leghosszabb könyv a Bibliában. Összesen 52 fejezet, és az utolsók felé haladunk. Majd jön még pár próféta, akik a zsidó népnek a Szentföldre való visszatéréséről írnak.
Már előre felkészítettelek benneteket, hogy milyen kemény rész lesz ez a prófétai szakasz. Mindenki azt gondolja, hogy a Leviták a legdurvább rész, aztán amikor a végére jutsz, rájössz, hogy nem is volt olyan rossz. Utána jönnek a Számok és a Krónikák a sok névvel, és ezekre is azt mondják, hogy ez a legnehezebb rész. De amikor a prófétákhoz érkezünk, akkor aztán jönnek a nevek és az élethelyzetek, amikről végleg fogalmunk sincs. Mint például ma is.
Jeremiás 49. fejezetében olvastunk fenyegető jövendöléseket az ammoniták ellen, Damaszkusz és Edom ellen, majd az 50. fejezetben Babilon ellen. Sokan úgy vagyunk ezekkel, hogy „engem ez nem érdekel!” Ugye? Mások talán elgondolkodnak. Ki is a beképzelt, az arcátlan, akit majd legyőznek? Nebukadnezár, Babilon királya. Jeremiás előre megmondja, hogy jön egy nemzet északról, a Perzsa Birodalom hadinépe, akik bevonulnak és lerombolják Babilont, majd átveszik a hatalmat mindenek felett. Mi meg hallgatjuk ezt és azt kérdezzük, hogy „és akkor mi van?” Ugyanakkor tudjuk, hogy Isten igéjét fontos befogadnunk.
Igen, mert Jeremiás nemcsak arról prófétál, hogy jön egy nagy nemzet, amely beteljesíti az ítéletet Babilon felett, de arról is, hogy megnyitja az utat a száműzött zsidóknak hazafelé. Cirusz, Perzsia királya engedi meg Izrael népének, hogy hazamenjenek. Nem mindenki megy vissza, nem mindenkinek van rá lehetősége, de ez is része Isten igazságának, ígéretei beteljesítésének. A babiloni fogság nem végleges, nem tart örökké a pusztulás. Azt mondja Isten: „Felépítelek”. És valóban megteszi hetven év után, amikor a Perzsa Birodalom elfoglalja Babilont. Ez Jeremiás próféciája: Isten megcselekszi mindezt, mert Ő jó.
Nagyon fontos ez nekünk! A Siralmak első három fejezetében hallhatjuk a valódi gyász szavait. Jeremiás a síró próféta, aki Jeruzsálem ostroma alatt körbejár, szemeiből éjjel-nappal, szünet nélkül patakokban folyik a könny. Nem tudja abbahagyni a sírást. „Mert mit látok? Bárhova fordulok, embereket és gyermekeket ölnek meg”. Holnap a 4. fejezet még brutálisabb lesz. Amit holnap megjelenít előttünk Jeremiás, az a leges-legkegyetlenebb, amit valaha olvastam a Bibliában. Jeremiás azt mondja, hogy Isten kifeszítette íját és megcélozta vele a veséimet. Megtöltött keserűséggel. „Kaviccsal összetörte fogaimat, hamut adott eledelül. Lelkemnek nem volt békében része, elfelejtettem a boldogságot” (Siral 3,16-17). Elfelejtettem a boldogságot!
Ez egészen úgy hangzik, mint Jób könyve. Valójában sok ember van ilyen élethelyzetben, akár ebből a közösségből is. Ahogy imádkozunk, ahogy úton vagyunk, az élet zajlik körülöttünk, és rengeteg borzalommal, szenvedéssel találkozhatunk. Lehetünk olyan helyzetben, hogy elfelejtjük, mi is az a boldogság. Mondhatja valaki: „Nem is emlékszem, hogy mikor nevettem egy igazán jót”. De tényleg, gondolkozzunk el ezen, lehet, hogy ez hiányzik az életünkből. Mikor nevettél utoljára szabadon? Ha nagyon rég volt, akkor itt vagy Jeremiással és Isten igéje szól hozzád. „Lelkemnek nem volt békében része, elfelejtettem a boldogságot. És most így szólok: Elhagyott az erőm, és a reménységem is, amelyet az Úrba vetettem.” (Siral 3,17-18). Azaz „én már nem várok semmit az Úrtól, nincs már reményem…” Ezután ezt mondja: „Visszaemlékszem nyomorúságaimra, sok sanyarúságomra: csupa üröm és keserűség. Lelkem folyvást ezen töpreng, s már-már összeroskad bennem” (Siral 3,19-20).
Majd, minden rossz dolog végén – gyászban összetört szívek, kioltott életek, Jeruzsálem ostroma – váratlanul a remény és a hit kinyilatkoztatásával folytatja, noha előtte kavics és homok volt az eledele és nem tudta, mi a boldogság: „Az Úr irgalma nem fogyott el egészen; jósága és kegyelme még nem merült ki. Minden reggel újjáéled, nagy az ő hűsége.” (Siral 3,22-23). Vagyis az Úr hűséges szeretete sosem szűnik meg, kegyelme sosem ér véget, minden nap megújul. És végül: „Az Úr az én osztályrészem – mondja a lelkem –, ezért hát remélek benne.” (Siral 3,24). Ámen.
Meghívlak benneteket arra, hogy olvassátok el még egyszer a Siralmak 3. fejezetének a 16.-tól a 33. versig tartó részét. Itt olvashatjuk a 31. versben, hogy az Úr nem veti el az embert mindörökre az életében, mert ha szomorúságot is okoz neki, meg fog könyörülni rajta. „Mert az Úr nem veti el az embert mindörökre. Mert ha büntet is, újra megkönyörül nagy irgalmában. Mert nem abban leli kedvét, hogy megalázza és nyomorúsággal sújtsa az emberek fiait” (Siral 3,31-33). Isten nem ezt akarja. A szenvedéseinket nem akarja Isten. Ő a gyógyulásunkat akarja. Ő a szabadságunkat akarja. A szívünket akarja.
Kérlek, Uram, adj nekünk reményt! Ha el is felejtettük, hogy mi az a boldogság, segíts, hogy kitartsunk! Segíts, hogy reméljünk benned! Segíts, hogy bízzunk benned! Segíts szeretnünk téged, hogy elhiggyük, hogy te mellettünk vagy és a kegyelmed minden reggel megújul! Ámen.
Imádkozzatok értem, én is imádkozom értetek, és kérlek, imádkozzatok egymásért is!
