Rob Mutsaerts holland püspök nyílt levele XIV. Leó pápához a szinodalitásról

Rob Mutsaerts, a hollandiai ‘s-Hertogenbosch segédpüspöke nyílt levében fordult XIV. Leó pápához, amelyben aggályokat fogalmazott meg a szinodalitásról szóló szinódus hatékonyságával kapcsolatban. A holland főpap levelének vezérfonalát az a kérdés adja, hogy az évekig tartó szinódus milyen valódi gyümölcsöket hozott az egyház hitének és küldetésének szempontjából.

A segédpüspök nyílt levele megírásának idején folyik a szinodális folyamat végrehajtási szakasza, amely egy egyházi közgyűlésben fogja elérni csúcspontját 2028 októberében, Rómában. A segédpüspök, aki az elmúlt években már nyilvánosan is kifejezte fenntartásait a szinódussal kapcsolatban, most arra a veszélyre figyelmeztet, hogy ami időben korlátozott folyamatként indult, végül az egyházi kormányzás állandó formájává válhat.

A ’s-Hertogenbosch-i egyházmegye vezetője, De Korte püspök viszont elhatárolódott segédpüspökétől, mivel nem osztja annak a szinódussal kapcsolatos, évről-évre egyre fokozódó szkepticizmusát. A püspök kifogásolta, hogy segédpüspöke „nem konzultált vele ezzel a hosszú nyílt levéllel kapcsolatban”. Véleménye szerint Mutsaertsnek „magánlevelet” kellett volna küldenie Leó pápának, mivel ez a „helyes eljárás”, hiszen „különösen egy segédpüspöknek megvannak a saját csatornái a római püspökkel való kommunikációra”.

Azt is hozzátette, hogy szerinte Mutsaertsnak a szinódussal kapcsolatos aggályai nem fognak hatást gyakorolni. „A holland püspökök mindenesetre Ferenc pápa és Leó pápa kérésére továbbra is egy szinodális egyház építésén dolgoznak” – jelentette ki.

Rob Mutsaerts segédpüspök Leó pápához írott nyílt levelének teljes szövege alább olvasható:

Szentséges Atyám!

A Szent Péter utódjaként Önre bízott tisztség iránti tisztelettel, valamint a Krisztus által az apostolokra épített Egyházzal való közösségben fordulok Önhöz ezzel a nyílt levéllel. Nem könnyű szívvel teszem ezt. Ami arra késztet, hogy nyilvánosan megszólaljak, az egy olyan aggodalom, amely végső soron minden más egyházi szempont felett áll: a lelkek üdvössége. Salus animarum suprema lex – a lelkek üdvössége a legfőbb törvény. Kérdésem egyszerű és komoly: vajon a szinodális folyamat valóban segít-e abban, hogy a lelkek közelebb kerüljenek Krisztushoz és az örök üdvösséghez? Számomra ez a döntő kérdés.

Szentséges Atyám! Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a péteri szolgálat olyan felelősséggel jár, amelyről kívülállónak csupán halvány sejtései lehetnek. Pontosan ezért nem a pápai hivatal iránti tisztelet hiányából írom ezeket a szavakat, hanem éppen e tisztség iránti szeretetből. Végül is Péter Krisztustól nem csupán azt a megbízatást kapta, hogy egyesítse a testvéreket, hanem azt is, hogy megerősítse őket a hitben: „Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,32) Végső soron a világnak kevés haszna származik egy olyan Egyházból, amely csupán azt ismételgeti, amit a világ maga is gondol. Olyan Egyházra van szüksége, amely szeretettel, de félelem nélkül Krisztus felé irányítja.

A szinodalitásról szóló szinódussal kapcsolatos aggodalmamat is ebben a fényben kell értelmezni. És mindenekelőtt azon tűnődöm, hogy mindez mit jelent az egyszerű hívő számára, aki nem egy végtelen folyamatot vár el Egyházától, hanem egyértelműséget az Istenhez vezető útról.

Ezzel a levéllel sem vádolni nem akarok egyes személyeket, sem kétségbe vonni nem akarom annak a sok embernek a jó szándékát, akik őszintén elkötelezték magukat a szinodális folyamat mellett. A jó szándék elismerést érdemel. De a jó szándék nem mentesít bennünket attól a kötelességtől, hogy megvizsgáljuk a gyümölcsöket. Krisztus maga adott nekünk erre egy egyszerű mércét: „Gyümölcseikről ismeritek fel őket.” (Mt 7,16) Ezért úgy vélem, hogy a szinodális konzultációk, találkozók, jelentések és dokumentumok hosszú évei után eljött az ideje annak, hogy nyíltan érdeklődjünk ezekről a gyümölcsökről. Nem cinizmusból, hanem az Egyház iránti szeretetből. Nem egy idealizált múlt iránti nosztalgiából, hanem az Egyház jövője iránti aggodalomból. És nem azért, hogy egyházpolitikai harcot folytassunk, hanem azért, mert minden vita mögött egy végtelenül fontosabb valóság rejlik: azoknak a lelkeknek az örök üdvössége, akiket Krisztus az Egyházára bízott.  Ettől az aggodalomtól vezérelve, Szentatyám, a következő gondolatokat terjesztem Ön elé.

A szinodalitásról szóló szinódus

Aki a szinodalitásról szóló szinódust kizárólag annak saját célkitűzései alapján ítéli meg, az könnyen írhat róla pozitív beszámolót. Volt meghallgatás. Voltak hozzászólások. Több ezer embert kérdeztek meg. Püspökök, papok, szerzetesek és laikusok gyűltek össze. Beszéltek a közösségről, a részvételről és a küldetésről. Még egy új egyházi szókincs is kialakult: szinodalitás, meghallgatás, megkülönböztetés, részvétel, a Szentlélekben való párbeszéd, folyamatok beindítása.

De ugyanezt a történetet teljesen más szemszögből is meg lehet közelíteni. Hadd tegyem fel a kényelmetlen kérdést: Mit is hozott valójában mindez? Nem azt a kérdést teszem fel, hogy hány találkozót szerveztek. Nem azt, hogy hány jelentést írtak. Nem azt, hogy hányan vettek részt. Hanem azt a kérdést, hogy megerősödött-e a hit. Világosabban hirdették-e Krisztust? Mélyült-e a katolikus identitás? Több ember tért-e meg? Nőtt-e a vasárnapi szentmise látogatottsága? Lett-e több papi hivatás? Erőteljesebbé vált-e a katekézis? Nőtt-e az Eucharisztia iránti tisztelet? Világosabbá vált-e az Egyház erkölcsi tanítása? Erősödött-e a misszionáriusi bátorság?

Ha ilyen kérdéseket teszünk fel, lehetetlen a szinódust sikerként értékelni. Ugyanakkor van még egy szempont, amit figyelembe kell venni: a szinódusi folyamat valójában még nem zárult le. A hivatalos végrehajtási szakasz folytatódik, és egyházmegyei, országos és kontinentális találkozók után végül egy egyházi közgyűlésben kell elérnie csúcspontját 2028 októberében, Rómában.  A Vatikán 2026 májusában ismét közzétett egy átfogó ütemtervet erre vonatkozóan. Ez még indokoltabbá teszi a kritikát. Ami egykor egy 2021–2024-es szinódusként indult, az most egy állandó irányítási formává válhat.

Szinódus a szinódusról

Az első érdekes vonás már az elnevezésben is megmutatkozik: szinódus a szinodalitásról.

Hagyományosan azért hívtak össze szinódust, mert az Egyháznak valamit meg kellett beszélnie. Véleményt kellett cserélnie az evangelizációról, a házasságról és a családról, a papságról, az Eucharisztiáról, a Szentírásról, egy eretnekségről, egy lelkipásztori válságról vagy egy konkrét problémáról. A szinodalitásról szóló szinóduson maga a folyamat válik a témává. Hasonlíthatnánk ezt egy olyan üléshez, amely vég nélkül ülésezik annak a megvitatására, hogy hogyan tartsák a jövőben az üléseket.

Az egyház az ókor óta ismeri a zsinatokat és a szinódusokat. Az apostolok Jeruzsálemben gyűltek össze. A püspökök egymással tanácskoztak. A pápák konzultáltak a püspökökkel. A nagy ökumenikus zsinatok elképzelhetetlenek lennének a közös egyházi konzultáció nélkül.

De ez nem azonos a szinodalitással mint az egyház állandó működési alapelvével. A klasszikus szinódus egy eszköz volt egy cél érdekében. A mai szinodális diskurzusban fennáll annak a veszélye, hogy maga a szinodalitás válik céllá. És pontosan itt kezdődik a probléma a hagyományos katolikus szemszögből nézve.

Az Egyház nem egy beszélgetés, hanem egy megkapott valóság

Mert az Egyház nem a mi párbeszédünkkel kezdődik. Krisztussal kezdődik. Ez magától értetődőnek tűnik, de messzemenő következményekkel jár. Krisztus nem vitakört hozott létre. Apostolokat hívott el. Hatalmat adott nekik. Elküldte őket, hogy hirdessenek, kereszteljenek és tanítsanak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19) Ebben a tekintetben az irány alapvető fontosságú. A hit nem úgy jön létre, hogy az Egyház először felméri, miben hisznek az emberek, majd mindezen tapasztalatokból esszenciaként leszűr egy közös meggyőződést. A hitet megkapjuk.

Pál folyamatosan olyan szavakat használ, mint „kaptam, rátok hagytam, közöltem, ragaszkodjatok ehhez”. Az Egyház nem azért rendelkezik a kinyilatkoztatással, mert ő alkotta meg, hanem azért, mert megkapta. Ez azt jelenti, hogy a kereszténység lényegében nem lehet demokratikus. Nem azért, mert a demokrácia, mint kormányzati forma rossz lenne, hanem azért, mert az igazság nem többségi szavazással jön létre. Ha holnap a katolikusok 90%-a már nem hinné Krisztus valós jelenlétét az Eucharisztiában, Krisztus attól még nem lenne kevésbé valósan jelen. Ha 80% elutasít egy bizonyos erkölcsi tanítást, az a tanítás nem válik automatikusan hamissá. Az igazságot nem a konszenzus hozza létre. Ez jelenti az első jelentős ellentétet a szinodális projekt körül.

Meghallgatni – de kit?

Az egész folyamat során kulcsszó volt a figyelmes meghallgatás (mintha ezt eddig soha nem tettük volna). Önmagában ez ellen nincs is semmi kifogás. A püspöknek figyelmesen meg kell hallgatnia. A papnak figyelmesen meg kell hallgatnia. A keresztényeknek figyelmesen meg kell hallgatniuk egymást. Az a pásztor, aki soha nem hallgatja figyelmesen a nyáját, nem jó pásztor. De azonnal felmerül a kérdés: kit kell az Egyháznak mindenekelőtt figyelmesen meghallgatnia? A hagyományos válasz: Krisztust, a Szentírást, az apostoli hagyományt, a szenteket, a kereszténység húsz évszázadának tanúságtételét, a Magisteriumot. És természetesen a híveket is.

Bizonyos szinódusi szövegekben azonban úgy tűnik, hogy ezt a sorrendet könnyen megfordítják. A mai emberek tapasztalataival, vágyaival, csalódásaival és elvárásaival kezdik, majd azt kérdezik, hogyan kellene az Egyháznak ezekre reagálnia. Ez lelkipásztori szempontból vonzónak tűnik, de veszélyt rejt magában. Hiszen mi történik, ha a modern ember vágyai ütköznek az evangéliummal? Akkor nem az evangéliumnak kell megváltoznia, hanem az embernek. A kereszténységben ezt megtérésnek nevezik. És éppen ezt a szót hallani rendkívül ritkán a mai egyházi vitákban.

Ami nagyon hiányzik: a megtérés

Itt rejlik az egész projekt leggyengébb pontja. Az egyház elsősorban nem azért létezik, hogy megerősítse az embereket abban, amik máris. Hanem azért, hogy Krisztushoz vezesse őket.

Jézus nyilvános igehirdetésének első szavai nem ezek: „Először mondjátok el, mit gondoltok a jelenlegi egyházi struktúrákról.” Hanem: „Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15) Ez lényegesen kevésbé bürokratikus. És lényegesen radikálisabb.

A mártírok Egyháza nem úgy változtatta meg a római világot, hogy közmeghallgatásokat szervezett arról a kérdésről, hogyan viszonyulhatnának a rómaiak a keresztény közösséghez befogadóbb módon. Az Egyház Krisztust hirdette. Péter Krisztust hirdette. Pál Krisztust hirdette. Ferenc Krisztust hirdette. Domonkos Krisztust hirdette. Xavéri Szent Ferenc Krisztust hirdette. Vianney Szent János Krisztust hirdette. Teréz anya Krisztust hirdette. II. János Pál Krisztust hirdette. Kétségtelenül meghallgatták az embereket. De a figyelmes meghallgatás soha nem volt a végcél. A végcél a Krisztushoz való megtérés volt.

Az elefánt a szinódusi ülésteremben

Ezenkívül figyelemre méltó ellentmondás tapasztalható a szinódusi folyamat során hosszasan megvitatott problémák és azon tényleges válság között, amelyben különösen a nyugati egyház leledzik. Nem nehéz felismerni azokat az alapvető problémákat, amelyeket az Egyház Hollandiában, Belgiumban, különösen Németországban, de Nyugat-Európa nagy részén is tapasztal. A templomok kiürülnek. A plébániákat összevonják. A kolostorok eltűnnek. A szerzetesrendek elöregednek. A katolikus hit ismerete hanyatlik. Sok katolikus számára a gyónás gyakorlatilag eltűnt. A papi hivatások száma sok helyen alacsony marad. Sok megkeresztelt ember alig hisz már a hit alapvető igazságaiban. A katolikusok nagy csoportjai körében a szentségi élet súlyosan meggyengült.

Ennek fényében alapvetően azt várnánk, hogy egy globális egyházi kezdeményezés elsősorban egy kérdéssel foglalkozzon: Hogyan nyerhetjük vissza a világot Krisztus számára?

De a figyelem nagy része a struktúrákra, a részvételre, a döntéshozatali folyamatokra, a női felelősségvállalásra, az inkluzivitásra, a hatalmi viszonyokra és az egyházi szervek működési módjára összpontosul. Ezek jogos témák lehetnek. De egy égő házban más dolgok a legfontosabbak, mint a háztartási teendők.

Parkinson törvénye az egyházban

Azok az intézmények, amelyek szem elől tévesztik eredeti céljukat, gyakran egyre intenzívebben kezdenek beszélni a saját szervezetükről. A vállalatok ilyenkor vég nélkül a folyamatokról beszélnek. Az egyetemek az irányításról. A kormányok a részvételi modellekről. Az egyházi szervezetek pedig a struktúrákról. Minél kevesebb az evangelizáció, annál több a bizottság az evangelizációval kapcsolatban. Minél kevesebb a hivatás, annál több a dokumentum a hivatásokról. Minél kevesebben járnak templomba, annál hosszabbak lesznek a találkozók arról, hogy milyen is az egyház. Ez cinikusan hangzik, de komoly gondolat áll mögötte: a bürokrácia tevékenység illúzióját keltheti, miközben a valóság éppen az ellenkezőjét mutatja. Olyan, mintha iránytű nélkül navigálnánk.

A teljesíthetetlen elvárások

A szinódusi folyamat nagy várakozásokat keltett. Ez elsősorban azért történt így, mert a különböző konzultációs szakaszok során olyan ügyeket érintő témákat is felvetettek, amelyekről az Egyháznak már egyértelmű tanítása van. A női diakónusok kérdése. A papság. A szexuális erkölcs. A homoszexuális kapcsolatok. A laikusok és a papság közötti viszony. Az egyházi hatalom. A decentralizáció. A nők helyzete. Amikor ilyen témákról évekig „tárgyalnak”, természetesen az a benyomás alakul ki, hogy ezek végül akár meg is változtathatók. Hiszen ellenkező esetben nem beszélnének róluk vég nélkül.

Ez pedig egy lelkipásztori paradoxont teremt. Az embereket arra kérik, hogy fejezzék ki elvárásaikat. Később azonban kiderül, hogy egyes elvárások nem teljesíthetők anélkül, hogy veszélybe sodornák a katolikus tanítással való folytonosságukat. Mi történik akkor? Általános lesz a csalódás. Az Egyház ugyanis maga keltette fel azokat az elvárásokat, amelyeknek végül nem tud eleget tenni. Ez nem lelkipásztori nyereség. Ez a frusztráció receptje.

A katolikus egyházfelfogás protestantizálódása

Ráadásul tradicionalista szemszögből nézve egyfajta történelmi irónia is felfedezhető itt. A modern szinodális kultúra számos eleme valójában hasonlóságot mutat azokkal a fejleményekkel, amelyek évtizedek óta megfigyelhetők a protestáns egyházakban. Nagyobb hangsúly a részvételre. Több adminisztratív beavatkozás. Több konzultatív struktúra. Nagyobb súly a helyi közösségek számára. Nagyobb hangsúly az egyéni tapasztalatokra. Több vita a változó társadalmi nézetekről. Kevesebb magától értetődés a hierarchikus tekintély terén. Önmagában ez nem feltétlenül rossz. De elkerülhetetlen a történelmi kérdés: vajon ez a modell látványos keresztény újjászületéshez vezetett-e a protestáns világban? Nyugat-Európa nagy részén a válasz egyértelműen: nem. Miért venné át akkor a katolikus egyház éppen azoknak a felekezeteknek az adminisztratív és lelkipásztori mintáit, amelyek gyakran még korábban és még súlyosabban mentek keresztül ugyanazon a szekularizáción? Ritkán gyógyul meg egy beteg attól, hogy átveszi a mellette fekvő, nála is rosszabb állapotban lévő beteg gyógyszerét.

Az elfeledett alternatíva: törekvés a szentségre

A nagy katolikus reformok szinte soha nem a struktúrákkal kezdődtek. A szentekkel kezdődtek. A romlás időszakait reformerek követték. Benedek, Bernát, Ferenc, Domonkos, Sienai Szent Katalin, Loyolai Szent Ignác, Avilai Szent Teréz, Borromeo Károly, Szalézi Szent Ferenc, Bosco Szent János, Lisieux-i Szent Teréz, Maximilian Kolbe, II. János Pál. Programjuk meglepően egyszerű volt: szentté válni.

Mert egy szent olyan missziós erővel rendelkezik, amellyel egyetlen politikai dokumentum sem veheti fel a versenyt. Egy szent plébános vezette plébániának nagyobb jövője van, mint egy olyan egyházmegyének, amely a szinodalitással foglalkozó húsz munkacsoportot működtet és jól fizetett vezetőket foglalkoztat. Egy monostor tíz buzgó szerzetessel többet evangelizál, mint száz oldalnyi egyházi zsargon. Egy pap, aki láthatóan hiszi, hogy az oltárnál Isten előtt áll, több embert tud a hitre vezetni, mint egy konferencia a részvételi, participatív liturgiáról.

Talán éppen ebben rejlik az a megoldás, amelyet a Szinódus nem hangsúlyozott eléggé: nem a figyelmes meghallgatásból kell kevesebb, hanem a szentségből több. Nem a részvételből kell kevesebb, hanem megtérésből kell több. Nem párbeszédből kell kevesebb, hanem igehirdetésből kell több.

A liturgia, mint próbakő

Hagyományos szemszögből nézve egyébként is feltűnő, hogy a liturgia válsága viszonylag kevés figyelmet kapott központi szinten. Hiszen, ha valaki valóban meg akarja ismerni egy egyház állapotát, annak az istentiszteleteit kell megvizsgálnia. Lex orandi, lex credendi. (Az imádság szabálya a hitnek szabálya – az Egyház imádságaiból meg lehet ismerni az Egyház hitét. Katolikus Lexikon. – ford.megj.) Az imádkozás módjában nyilvánul meg a hit.

Amikor a katolikusok már alig értik, hogy a szentmise Krisztus szentségben megvalósuló, jelenvaló áldozata, amikor a szentség érzete gyengül, amikor eltűnik a csend, amikor a gyóntatószékek üresen állnak, és az eucharisztikus imádás háttérbe szorul, akkor az egyháznak nem vezetési problémája van. Hanem hitbeli problémája. Ezt nem oldhatja meg egy új részvételi struktúra. Egy új gyűlés sem. De talán Isten újrafelfedezése igen.

A részvétel paradoxona

A szinodális projekt nagy hangsúlyt fektet a részvételre. Itt azonban egy érdekes paradoxon merül fel. Azok az emberek, akik intenzíven részt vesznek az egyházi konzultációs folyamatokban, nem feltétlenül reprezentálják az egész Egyházat. Az a csendes katolikus, aki minden reggel misére jár, rózsafüzért imádkozik, és a katekizmusra tanítja az unokáit, általában nem ír szinodális jelentést. Az a fiatal katolikus, aki három órát utazik, hogy részt vegyen egy tradicionális liturgián, általában nem tagja az egyházmegyei munkacsoportnak. A hatgyermekes anyának, aki katolikusként próbálja nevelni családját, aligha jut ideje meghallgatásokra. Egy kontemplatív apáca nem tölt ki kérdőíveket. De az ő hitük gyökerei talán mélyebbre nyúlnak, mint a hivatásos egyházi közgyűlési résztvevők hitének gyökerei. Aki csak azokat hallgatja meg figyelmesen, akik a mikrofonhoz lépnek, könnyen elfelejtheti, hogy Isten népe nagyobb, mint a tárgyalóasztal körüli kör.

Szinodalitás vagy kollegialitás?

Talán a zavar egy része eloszlana, ha ismét pontosabban fogalmaznánk. A katolikus hagyománynak van egy egyértelmű fogalma: a kollegialitás. A püspökök Péterrel együtt és az ő vezetése alatt alkotják a Püspöki Kollégiumot. Ezen felül vannak papi tanácsok, pasztorális tanácsok, szinódusok, káptalanok, szerzetesi közösségek és számtalan egyéb döntéshozatali forma. Miért volt még szükség egy új, mindent átfogó kategóriára: a szinodalitásra?

Pontosan azért, mert a fogalom annyira tág – lehetetlen megfogalmazni egy definíciót –, hogy mindenki mást érthet alatta. Egyesek számára a figyelmes meghallgatást jelenti. A másiknak a decentralizációt. A harmadiknak a demokratizálódást. A negyediknek a pasztorális megújulást. Az ötödiknek az egyházi szolgálat reformját. A hatodiknak egy másfajta szexuális erkölcsöt. Egy olyan fogalom, amely végső soron mindent jelenthet, valójában semmit sem jelent. Éppen ezért indokolt az arányosság kérdése. Mennyi energiát kell még ebbe fektetni? Hány találkozóra van szükség? Hány szinodális munkacsoportra? Hány beszámolóra, jelentésre? Hány értékelésre az értékelésekről?

És mindenekelőtt: mi történne, ha ugyanannyi időt, pénzt, szellemi energiát és püspöki figyelmet fektetnénk a katekézisbe, a szemináriumokba, a katolikus oktatásba, a liturgiába, a gyónásba, az Eucharisztia-imádásba, a házassági lelkipásztori gondozásba és a közvetlen evangelizációba? Ez inkább szónoki kérdésnek tűnik a számomra.

A legmélyebb probléma: az egyháztan

Végső soron tehát a vita nem igazán az összejövetelekről szól. Hanem arról a kérdésről: Mi az Egyház? Elsősorban egy olyan közösség, amely közösen keresi, mivé kell válnia? Vagy elsősorban egy isteni valóság, amely már megkapta, mivé kell lennie?  A katolikus válasz csak az utóbbi lehet. Az Egyháznak folyamatosan meg kell térnie, de az apostolokra épül. Olyan hitet őriz, amelyet nem maga talált ki. Ezért minden szinodalitást végső soron korlátoznia kell valami olyasvalaminek, ami nem lehet tárgya szinodális megvitatásnak: annak az igazságnak, amelyet Krisztus kinyilatkoztatott.

A világ nem egy szinodális egyházra vár

És talán éppen ebben rejlik a legnagyobb tragédia. A modern világ rendkívüli lelki válságban van. Az emberek az élet értelmét keresik. A fiatalok identitást keresnek. A magány egyre fokozódik. A családok szétesnek. A technológia egyre mélyebbre hatol be az emberi létezésbe. A pornográfia eltorzítja a szexualitást. A materializmus nem boldogít. A klímaváltozás sokak számára valláspótlékká válik. Az emberek félnek a haláltól, de alig tudják már, miért is élnek. És ennek a világnak a közepette az Egyháznak van valami rendkívüli kincse. Az ő birtokában van az Evangélium. A szentségek. Az Eucharisztia. A gyónás. Kétezer év bölcsessége. A Szentírás. Az egyházatyák. Aquinói Szent Tamás. Szent Ágoston. A misztikusok. A szentek. A művészet, a zene, a filozófia, az erkölcs és a spiritualitás páratlan hagyománya. És mindenekelőtt: Jézus Krisztus.

A világ nem egy újabb olyan szervezetre vár, amely meghallgatja őt. Azokból már elég van. A világ arra vár, hogy valaki elmondja neki, mire teremtették.

Emmausból Jeruzsálembe

Talán az emmauszi tanítványokról szóló evangéliumi szakasz kínálja végső soron a legjobb mintát az autentikus katolikus szinodalitáshoz. Krisztus csatlakozik a tanítványokhoz, együtt megy velük. Tényleg meghallgatja őket. Megkérdezi, mi jár a fejükben. Hagyja, hogy beszéljenek. Teret ad a csalódásuknak. Eddig minden szinodális kézikönyv lelkesen egyetértene ezzel. De aztán eljön a döntő pillanat. Krisztus nem erősíti meg az értelmezésüket. Hanem kijavítja. Megmagyarázza nekik az Írásokat. Megtanítja őket, hogyan kell értelmezni az eseményeket. És végül a kenyér megtörésekor felismerik Őt. Ez a katolikus szinodalitás a legtisztább formájában. És utána a tanítványok nem maradnak vég nélkül összegyűlve Emmauszban, hogy értékeljék az útjuk során szerzett tapasztalataikat. Felkerekednek. Visszatérnek Jeruzsálembe. Kimennek hirdetni az igét. A szinódusi folyamat megakadt Emmauszban, és a kérdés az, tovább tud-e onnan lépni. Annyira el vagyunk foglalva azzal, hogy megvitassuk, hogyan kellene az Egyháznak együtt haladnia, hogy néha elfelejtjük, merre is tart.

Végső soron a katolikus egyháznak nincs szüksége egy magáról szóló állandó szinódusra. Szentekre van szüksége. Oktató püspökökre. Imádkozó papokra. Olyan szerzetesekre, akik radikálisan Istenért élnek. Szülőkre, akik továbbadják a hitet. Fiatalokra, akik rájönnek, hogy az igazság több, mint egy vélemény. Olyan liturgiára, amelyben Isten valóban a középpontban áll. Gyóntatószékekre, ahol a bűnösök megbocsátást találnak. Teológiai szemináriumokra, ahol olyan férfiakat képeznek, akik hajlandók életüket Krisztusnak szentelni. Olyan katolikusokra, akik nem azt kérdezik állandóan, hogy az Egyháznak hogyan kell alkalmazkodnia a világhoz, hanem akiknek van bátorságuk arra, hogy meghívják a világot, hogy Krisztus által megújuljon.

Végül is Krisztus nem azokkal a szavakkal küldte ki Egyházát a világba, hogy: „Menjetek, és szervezzetek mindenütt szinódusi folyamatokat”. Azt mondta: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”(Mk 16,15) Ezzel kezdődött az Egyház. És valahányszor valóban megújult, ezzel kezdődött el újra.

Szentatyám!

Hadd zárjam ezt a levelet azzal a gondolattal, amellyel kezdtem: a lelkek üdvösségével. Reménykedem abban és imádkozom azért, hogy pápasága alatt ismét teljesen egyértelművé váljon: az Egyház nem arra hivatott, hogy vég nélkül önmagáról vitázzon, hanem hogy Krisztust hirdesse; nem arra, hogy tükrözze a kor szellemét, hanem hogy a világot az örök élet felé vezesse.

A hívők éppen Péter utódjától várhatják el, hogy korunk zűrzavarában megerősítse a testvéreket a hitben. Hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy az Egyház által hirdetett igazság nem olyan tulajdon, amellyel tetszésünk szerint rendelkezhetünk, hanem egy drága kincs, amelyet kaptunk, és amelyet sértetlenül kell továbbadnunk. Adjon bátorságot azoknak a papoknak, akik hűségesen teljesítik hivatásukat; azoknak a szerzeteseknek, akik életüket Istennek szentelték; azoknak a szülőknek, akik az árral szemben igyekeznek gyermekeiket katolikusként nevelni; és azoknak a fiataloknak, akik éppen a relativizmus korában vágynak az igazságra, a szentségre, a szépségre és a Krisztussal való élet radikális kalandjára.

Tehát azzal az egyszerű kéréssel fordulok Önhöz: adjon nekünk egyértelműséget, világos útmutatást. Amikor a világ bizonytalanul szólal meg, Péter szóljon egyértelműen. Amikor az Egyház belefárad a belső vitákba, irányítson minket vissza Krisztushoz. Amikor eltévedünk a folyamatokban és a struktúrákban, emlékeztessen minket küldetésünkre. Amikor félünk az evangéliumot a maga teljességében hirdetni, mert az talán megsérti a modern embert, emlékeztessen minket Péter saját szavaira: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás.” (Jn 6,68)

Szentséges Atyám, mindezt a szolgálata iránti őszinte tisztelettel és az Egyház iránti szeretettel írom. A szinódusi folyamattal kapcsolatos kritikám nem a viszály szításának szándékából fakad, hanem abból a félelemből, hogy értékes időt veszítünk, miközben oly sokan már nem ismerik Krisztust. Az aratnivaló sok. A munkás kevés. A nyugati templomok kiürülnek, miközben úgy tűnik, hogy az új generációk újra keresik az igazságot és a transzcendenciát. Pontosan most nincs szükségünk egy habozó Egyházra, hanem egy misszionárius Egyházra, amely tudja, mi a kincse, és nem fél megmutatni azt a világnak.

Azért imádkozom, hogy pápaságát jellemezze az arra való újbóli összpontosítás, ami végső soron minden igazi egyházi reform lényegét adja: Krisztus, a megtérés, a szentség, az Eucharisztia, az evangelizáció és a lelkek üdvössége. Hiszen miután minden szinódus lezárult, minden dokumentum megíródott, minden bizottság feloszlott, és a mi nevünket is elfelejtették már, akkor csak az a kérdés marad, ami igazán számít: közelebb vittük-e Jézus Krisztushoz a gondjainkra bízott embereket?

Kérem Szent Péter közbenjárását Szentségedért. Védelmezze Önt Szűz Mária, az Egyház Édesanyja. Adjon az Úr Önnek bölcsességet, bátorságot és atyai elszántságot, hogy igazságban és szeretetben vezesse az Ő Egyházát.

Őszinte tisztelettel, imádságban egyesülve,

in Christo,

+ Rob Mutsaerts
segédpüspök, ‘s-Hertogenbosch egyházmegye

Fordította és szerkesztette: Dr. Fedineczné Vittay Katalin

Forrás: rkdocumenten.nl