Mi Isten dicsősége?

Egyre gyakrabban foglalkoztat ez a kérdés. A liturgiában újra és újra kimondjuk, hogy dicsőség Istennek. A mai ember közben a dicsőséghez könnyen sikert, elismerést, látványos nagyságot társít. Pedig sokkal egyszerűbb és mélyebb valóságról van szó.

Kezdjük ott, hogy Isten dicsősége nem tőlem lesz nagyobb. Nem az elismerésemből él, nem szorul rá a helyeslésemre. Hiánytalanul az övé akkor is, ha az egész világ megfeledkezik róla. Amikor tehát dicsőítem Istent, felismerem és megvallom, hogy kicsoda ő. János evangéliuma különös fényt vet erre. Jézus akkor mondja:

„Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia” (Jn 12,23),

amikor már a kereszt felé tart, és rögtön a földbe hulló búzaszem képéről beszél. Isten dicsősége tehát ott ragyog fel, ahol emberi szemmel nézve veszteség, önátadás, sőt halál képe is feltűnik a horizonton. Aki ezt megérti, annak a dicsőségről alkotott képe alaposan átrendeződik. Isten dicsősége akkor lesz az én életem kérdése, amikor ez a szerető valóság kijózanítóan belép az életembe. Nem mondom, hogy mindenkinél hajtűkanyarral érkezik. Van, akiben lassabban érik meg. Mégis felsejlik bennem, hogy már nem csupán tudom, hogy Isten szeret, hanem ez a szeretet elkezd alakítani.

Prohászka Ottokár a Modernizmus ellen című művében használ egy szép képet: ami a növénynek a virág és a termés, az a világnak a keresztény hit. Találó. A virág és a termés abból fakad, ami a növényben már régóta él és dolgozik. A keresztségben mi is olyan életet kaptunk ajándékba, amely nem belőlünk fakad: Isten kegyelmi életét. Ennek egyszer virágot és termést kell hoznia.

Ennek egyik első igazán valóságos pontja a megtérés, kitüntetett pillanata pedig a szentgyónás. Olykor a keresztény ember defibrillátora. Ott egy időre abbahagyom önmagam magyarázását. Kimondom: ezt tettem, ebben vétkeztem. És erre emberi hangon érkezik Isten válasza: „Én feloldozlak téged.” Akkor is valóság, ha érzelmileg semmi különöset nem érzek. Ha őszintén bánom a bűnömet, a feloldozás nem az érzéseim erejéből él. Talán itt kezdjük igazán érteni Isten dicsőségét. Isten megmutatja, hogy kicsoda ő, én pedig megtapasztalom, hogy az irgalom több szép vallásos szónál.

Mert szeretetről, áldozatról, irgalomról könnyű beszélni, s közben még meg is győzhetem magam arról, milyen hívő vagyok – persze szigorúan a magam módján, mint egy rebellis örök kamasz. Egész keresztény nyelvet építhetünk magunk köré úgy, hogy közben alig engedjük Istent közel életünk valóságához. Ez a vallásos beszéd Cantarellája. A szavak akár igazak is maradhatnak, miközben észrevétlenül belekeveredik az önigazolás, a sértettség vagy az ítélkezés mérge.

A megtérés ezért létkérdés. Nevén nevezem azt, ami bennem torz és Istentől idegen, és engedem, hogy irgalma visszahozzon az életbe. Vagy megelégszem azzal, hogy kívül minden szép és vallásos, miközben belül vakon bolyongok a magam alkotta istenhit sötét folyosóin?

Isten dicsősége önmagában végtelen. Bennem akkor jelenik meg a visszfénye, amikor Isten megmutatja, hogy kicsoda Ő, én pedig engedem, hogy szeretetének valósága súlyt kapjon bennem. És végül a kör a szentmisében zárul. Az Egyház Krisztussal együtt mondja ki:

„Őáltala, ővele és őbenne… minden tisztelet és dicsőség.”

Ott, Krisztus önátadásában terem a hit igazán virágot és termést.