A különlegességünk nem belőlünk fakad – Vasárnapi ráhangoló

Heiter Robert Gottfried atya az évközi 20. vasárnap olvasmányából kiindulva arra figyelmeztet, hogy mielőtt azt hinnénk: Isten háza csak egy választott kisebbség privilégiuma, érdemes számot vetnünk magunkkal, a szokásainkkal és a motivációinkkal. Időről időre nekünk is fel kell tennünk a kérdést: mi is sodor minket ide – és leginkább kit keresünk mi itt?

Különlegesek vagyunk: választottságunkból, istenképiségünkből, teremtettségünkből fakadó méltóságunkból és abból a szeretetkapcsolatból adódóan, hogy Isten „mint egy féltő atya, mint egy kedves szülő ragaszkodik hozzánk minden mocskosságunk ellenére is”. Mégis könnyen előfordul, hogy az „egyenlők és egyenlőbbek” gondolkodása beszivárog közénk, és azok, akik már „fényesre koptatják a templom küszöbét”, különbnek gondolják magukat „az összes többi becsületes bűnösnél”. Pedig mielőtt gyanakvóan néznénk arra, aki mellénk sodródik a padban, és azt kérdeznénk: „ez meg hogy került ide?”, érdemes megfontolnunk az Úr szavának igazságát: „az idegenek fiait pedig mind elvezetem szent hegyemre, örömmel töltöm el házamban az imádság helyén”. Néha éppen a „különlegesebbek” nem veszik észre, hogyan veszítik el saját különlegességüket, miközben azok, akikről úgy gondolják, hogy helyük sincs itt, valahogy őszintébben és igazabban jutnak el annak kérdéséhez, hogy mit – de leginkább kit – keresnek itt.

Ezért „időről időre félelmetesen nagy szükség van a metanoiára, arra az őszinte bánatra, a visszaigazodás művészetére, a megtérés csodájára”. Hiába hisszük, hogy ezen már rég túl vagyunk: állandóan szükségünk van rá, újra és újra igazodnunk kell. „Tartsátok meg a törvényt, és szabjátok tetteiteket az igazsághoz…” (Iz 56,1) – és akkor talán elsimulnak ezek a különbségek, eltűnnek az „egyenlőbbek”, és a „különlegesebbek” is belátják hibáikat. Így mindannyian rácsodálkozhatunk a másik, egymás és a saját különlegességünkre, amely nem belőlünk fakad, hanem Isten kiválasztó és nem szemrehányó szeretetéből.