225. nap: A mi akaratunk Isten akarata ellen
Korszak: Fogság
Ima
Mennyei Atyánk, dicsérünk téged és nagyon hálásak vagyunk neked. Hálát adunk neked, hálát adunk a te igédért, ahogy mindennap imádkozunk vele. Hálát adunk neked, hogy kinyilatkoztattad számunkra a megtérésre, a visszatérésre szólító hívásodat. Hálát adunk neked, hogy megmutattad nekünk: van terved az életünkre vonatkozóan, és valóban azt akarod, hogy áldásodban részesüljünk. Te azt akarod, hogy közel legyünk hozzád. Te azt akarod, hogy olyan hűségesek legyünk hozzád, amilyen hűséges te vagy hozzánk. Még akkor sem hagysz el, amikor mi nem vagyunk hűségesek, amikor elbukunk – mert jó Atya vagy. És ezért, Atyánk, ma is hálát adunk neked. Köszönjük ajándékaidat, köszönjük bölcsességedet, és köszönjük, hogy soha nem hagysz el minket, hanem továbbra is hívsz, hogy visszatérjünk a te szívedhez. Jézus nevében kérünk, segíts igent mondani a te akaratodra, és segíts elfordulnunk mindattól, amihez helyetted fordultunk, amibe helyetted vetettük a bizalmunkat, aminek helyetted adtuk a szívünket. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Elmélkedés
Az egyik legerőteljesebb példabeszéd a mai – nos, igazából mind nagyszerű, de a Példabeszédek 14,12 különösen jó. „Néha helyesnek lát az ember egy utat, de végül mégis a halálba visz.” Ez annyira erős, mert előfordul velünk, hogy amikor döntünk valami mellett, akkor úgy érezzük: ez a helyes út. Gyakran annak ellenére ezt mondjuk, hogy ez a dolog szembe megy azzal, amit az Úr tanított nekünk, amit az Egyház tanított nekünk, vagy akár, amit a saját tapasztalatunk tanított nekünk.
De újra és újra meg kell látnunk: az ilyen döntés soha nem működik. Soha, de soha nem működik, akárhányszor próbáljuk. Eszembe jut tucatnyi példa, de szerintem mindannyian tudunk hozni saját életünkből olyan példákat, amikor azt mondtuk: Hadd próbáljam meg mégis! Hátha most nem bukás lesz a vége! Ez olyan, mint a régi jelenet egy tévéműsorban, ahol egy család tagjai mind megszagoltak valami büdös dolgot. Romlott tej vagy záptojás lehetett, és mindenki azt mondta: „Ez iszonyatos!” De mind megszagolta: „Add ide, hadd szagoljam én is… Ó, ez borzalmas!” Még meg is kóstolták mind a romlott ételt. „Add ide, én is meg kell kóstoljam!” Hát, ezek vagyunk mi. Se a magunk, se a más kárából nem akarunk tanulni…
Mi már 225 napja hallgatjuk Isten igéjét, és több mint fél éve Ő maga tárja fel nekünk a szívét. És mégis vannak pillanatok, amikor azt mondjuk: Hadd próbáljam a saját utamat! Hadd menjek a saját utamon, és meglátom, mi történik. Azt hiszem, a Szentírás azt mondaná: ez az út az ostobaság útja.
Erről az ostobaságról ma többet is hallunk. Ezekiel 28. fejezetéhez érkeztünk. Az előző fejezetekben – emlékezzünk – Ezekiel próféta a Júda körüli nemzetekhez szól. Most pedig Tíruszhoz és Szidónhoz beszél, amelyek nem nemzetek, hanem városok. Beszél Tírusz pusztulásáról és a Tírusz királya fölötti siralomról, a királyról, aki annak a régiónak az uralkodója volt. És prófétál Szidón pusztulásáról is.
A közös nevező az, hogy Tírusz és Szidón kikötővárosok voltak a Földközi-tenger partján. Gazdagok, hatalmasok, befolyásosak, mert minden kereskedelem rajtuk keresztül zajlott a Földközi-tenger keleti medencéjében. A gyászének még azt is mondja a királyról: „Igen, okos voltál, gyönyörű voltál, feddhetetlen voltál útjaidban, bölcs voltál. Kerubot állítottam melléd, a szent hegyen voltál.” És mégis, mi történt? „A szíved felfuvalkodott szépséged miatt. Bölcsességedet eltorzítottad a dicsőséged kedvéért.”
Ez az egyik olyan téma, amit már többször láttunk Isten igéjében: Isten adhat nekünk bölcsességet, amit elkezdünk a magunkénak gondolni. Isten adhat nekünk szépséget, amiről elkezdjük azt hinni, hogy önmagunktól van. Isten adhat nekünk pozíciót, vagyont, befolyást – és elkezdhetjük azt hinni, hogy mindez nem az ő ajándéka, hanem a mi jogunk. Elkezdhetjük azt gondolni: „Ez tőlem van, nem az Úrtól.” Pontosan ez történt Tírusz esetében, és ez történt Szidón esetében. De az Úristen azt mondja: „Megengedem, hogy learassátok tetteitek gyümölcsét. Lesújtok rátok.” Választott népéhez pedig így szól: „Izrael házának nem lesz többé szúró tüskéje, sem fájdalmas tövise a körülötte levő népek között, amelyek megvetik” (Ez 28,24). Ez nagyon erőteljes, mert mindannyian tudjuk, milyen az, amikor vannak körülöttünk emberek, akik erősek, szépek, sikeresek, és lenéznek minket. Ők a mi hiányosságainkat látják – a szépség, az erő, a siker hiányát –, és megvetnek minket.
De itt Isten azt mondja választottainak: „Szomszédaidat elvetem, és újra felemellek téged. De mindez nem miattad van, hanem azért, hogy szentségemet megmutassam a népek szeme láttára. Igen, elveszem rólad a megvetést és szentségemet nyilvánvalóvá teszem a népek előtt.” (vö. Ez 28,25-26) – Ez annyira erőteljes, mert életünk célja, hogy Isten szentségét tükrözzük a körülöttünk élők előtt. Hogy amikor mások látnak minket vagy hallanak rólunk, Isten jusson az eszükbe. Életünk célja, hogy Istenhez tartozzunk és másokat is Isten felé irányítsunk – mint Ezekiel, Jeremiás és mind, akiket Isten elhívott.
Jeremiásról szólva, menjünk most a 2. fejezethez. Jeremiás, ahogy tegnap említettem, papi családból származik, ahogy maga is mondja. Jeremiás nagyjából ötven évig prédikált. Amikor elkezdett prédikálni, egyes tudósok szerint körülbelül húsz éves lehetett. Ezért amikor azt mondta az Úrnak: „Jaj, Uram Isten! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok” (Jer 1,6) – igaza volt. Tehát körülbelül húsz éves volt, amikor prófétai életét elkezdte. Jeremiást „a síró prófétának” is nevezik, mert hagyta, hogy a szíve megtörjön. Ő az a próféta, aki kemény szavakat mondott, de mindig hatalmas szeretettel. Engedte, hogy Isten népének hűtlensége, bálványimádása és házasságtörése összetörje a szívét. Ezt hallani fogjuk a következő napokban is.
Ma, a 2. fejezet elején Jeremiás így beszél: „Így szólt hozzám az Úr: Menj, és kiáltsd Jeruzsálem fülébe: Ezt mondja az Úr: Még emlékszem ifjúkorod hűségére, és jegyességed idejének szeretetére. Hogy követtél akkor a pusztában, azon a földön, amelyen nem szoktak vetni!” Ez olyan, mint amikor egy férj azt mondja feleségének: „Emlékszem, amikor még úgy néztél rám, mintha szerettél volna”. És a feleség: „Emlékszem, amikor még úgy néztél rám, mintha rajongtál volna értem”. Isten így szól: „Még emlékszem ifjúkorod hűségére, és jegyességed idejének szeretetére. Hogy követtél akkor a pusztában.” És így folytatja: „Izrael akkor az Úr szent tulajdona volt, az ő aratásának első termése” (Jer 2,3). Isten azt mondja: „Emlékszem erre. Emlékszem a kapcsolatunkra. Emlékszem, hogy az enyém voltál, és én a tiéd”. Aztán így szól, és felteszi a kérdést: „Miféle rosszat találtak bennem atyáitok, hogy eltávolodtak tőlem? Mit tehettem volna még, amit nem tettem meg? Mit rontottam el, hogy már nem kellek nektek?” És így folytatja: „Más istenek után futottatok.” Van itt egy rész, ahol a tevekanca képét idézi fel:
„Olyan vagy, mint a gyors lábú tevekanca, amely szertekalandozik útjain, majd kitör a pusztába, s vágytól lihegve levegő után kapkod. Ki csillapíthatná le gerjedelmét” (Jer 2,23-24).
Ez a kép nyers és nagyon szemléletes. Egy tüzelő tevekancáról szól, aki bármelyik hímet felkeresi. És ez Izrael népének a képe. A környező népek isteneinek nem is kellett utánuk menniük – ők maguk keresték a hamis isteneket. Ez a lényeg.
Visszatérve a 2. fejezet elejére, az 5. vers kérdezi: „Mi kivetnivalót találtak bennem atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem? Üres semmiségnek szegődtek nyomába, így maguk is semmivé lettek.” Itt érthetjük meg Izrael népének sajátos helyzetét. És ez rólunk is szól: az egyetlen valóságos Istentől elfordulni és bálványokhoz szegődni – ezt csak az Ő népe tette meg. A szöveg így is fogalmaz: „Nézzétek a körülöttetek lévő népeket – megvannak a bálványaik, a Baáljaik, a magaslataik, a zöldellő ligeteik, mindezek a helyeik.” És senki nem fordul el tőlük – ezektől a hamis, valójában nem is létező istenektől. „Én, az Úr vagyok, aki valóban létezem, valóban hívtalak titeket, megáldottalak titeket, harcoltam értetek, és mindezt nektek adtam. Ti vagytok az egyetlen nép, amely elfordul a saját Istenétől, és más istenekhez megy.”
Jeremiás sír emiatt, hagyja, hogy a szíve megtörjön emiatt. Így folytatja a 8. versben: „A papok sem kérdezték: Hol van az Úr? És akik a törvényt magyarázzák, azok sem ismertek. A pásztorok ellenem lázongtak, a próféták meg Baál nevében prófétáltak, és azokhoz szegődtek, amik tehetetlenek.” Mennyire beszédes ez! A papok nem kérdezték: „Hol van az Úr?” – vagyis nem törődtek vele. A templomban szolgáló papok sem tették fel ezt a kérdést. Nem érdekelte őket: „A papok sem kérdezték: Hol van az Úr? És akik a törvényt magyarázzák, azok sem ismertek. A pásztorok ellenem lázongtak, a próféták meg Baál nevében prófétáltak, és azokhoz szegődtek, amik tehetetlenek” (Jer 2,8). „Fölcserélte-e valamelyik nemzet isteneit, jóllehet azok nem is istenek? S az én népem mégis fölcserélte Dicsőségét olyasmivel, ami csupa tehetetlenség. Ámuljatok el rajta, ti egek, borzadjatok meg és rémüljetek el!” (Jer 2,11-12)
Még két képet hoz: „…elhagytak, engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet” (Jer 2,13). Ez egy nagyszerű kép. Emlékszem, amikor caminot jártam, és egy szakaszon hosszú ideig nem volt ivási lehetőség. A víz már rég elfogyott. Meleg is volt, és egy kis település elején, az aszfaltra volt felírva: víz, és egy nyíl, ami egy kis templomra mutatott. És ott, a templomka árnyékos oldalánál várt a friss forrásvíz. A világ legjobb vize volt! Mint a szivacs, úgy töltött fel. Ez egy élő forrás volt. Isten jelenléte pont olyan, mint egy forrás, amely a leghidegebb, legtisztább, legfrissebb, legfinomabb vizet adja, amit valaha életedben ittál. És csak úgy feltör – tiszta ajándék, tiszta kegyelem.
De Jeremiás ezt mondja: „…elhagytak, engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet.” (Jer 2,13). És persze az ilyen víz nem ízlik annyira, mert egy emberi kézzel vájt gödörben áll, mészvakolattal bevonva. Nem fog annyira ízleni. Ráadásul repedezett, így meg sem tartja a vizet. És mégis, mi ezt választjuk. Minden alkalommal, amikor Isten kegyelmét bármi másra cseréljük, ezt választjuk.
Végül még egy dolgot szeretnék kiemelni: „Ahogy megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, úgy szégyenül meg Izrael háza is” (Jer 2,26). Ahogy a tolvaj szégyent érez, amikor elfogják… – ez tényleg fontos pont. A tolvaj nem akkor szégyenkezik, amikor lop, hanem amikor rajtakapják. Sokunk, sok bűnös közülünk nem akkor szégyenkezik, amikor vétkezik, hanem amikor rajtakapják. De van bennünk valami, ami arra hív, hogy még ilyenkor is fordítsuk arcunkat az Úr felé. Még ilyenkor is járuljunk Isten elé, és mondjuk: „Istenem, kérlek, segíts, ments meg engem!” A 35. vers így folytatja: „Azt mondod ugyanis: »Ártatlan vagyok, hiszen a haragja is elkerült.« Csakhogy számadást tartok veled, amiért azt mondod: »Nem vétkeztem«.” Jeremiás szava ezért olyan erőteljes – ő egy hatalmas próféta. Nemcsak azért, mert kimondja az igazságot, hanem mert szeretettel mondja ki. Annyira szerette a népet, igen, a déli országot, Júda nemzetét. Persze Isten az, aki Jeremiáson keresztül szól hozzánk ma. Ez egyértelműen Isten, aki szeret minket, még hűtlenségünkben is, és azt mondja: „Lebuktál. Miért nem térsz vissza hozzám? Csak azért szégyelled, mert kiderült, de még akkor is tagadod, hogy lebuktál. Inkább térj vissza hozzám!”
Ezért mi visszatérünk az Úrhoz. Természetesen a megtéréshez Isten kegyelmére van szükségünk. Az Ő segítsége nélkül még visszatérni sem tudunk hozzá. Ezért imádkozzunk egymásért!
Én imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem, hogy mindannyian teljes szívünkkel visszatérhessünk az Úrhoz! És ne csak akkor, amikor rajtakapnak, amikor lebukunk, hanem akkor is, amikor a szívünk csendjében felismerjük: „Istenem, te hívsz vissza magadhoz.” Térjünk vissza hozzá!
És ne felejtsetek el imádkozni hallgató társaitokért! Vagy szövetséges társadért, akivel együtt járod ezt az utat.
