„Valóban rászorulunk a szentek bölcsességére” – Sigrid Undset újrafelfedezése

Nemrég adtunk hírt arról, hogy Oslo püspöke bejelentette: elindítják Sigrid Undset kanonizációs eljárását. Világszerte sok katolikus hírportál foglalkozott ezzel a hírrel, volt olyan cikkíró, aki az 1928-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett norvég írónő életművének újrafelfedezéséről beszélt.

Amikor 1928-ban a norvég írónőnek ítélték az irodalmi Nobel-díjat, a hírt kommentálva Márai Sándor azt írta: őszintén bevallja, egyetlen sorát sem olvasta. Undset főműve, az 1920-as évek elején született, a középkorban játszódó Kristin Lavransdatter című trilógia csak a díj odaítélése után néhány évvel jelent meg magyarul. Undset korábbi művei közül nem sok minden látott napvilágot magyarul, az említett trilógia után született jelentős munkái közül pedig szinte semmi (erre a hiányosságra már 1932-ben, a Nyugat hasábjain megjelent kis cikkében Hamvas Béla is felhívta a figyelmet).

Amikor néhány évvel Undset Ida Elisabeth című regényének norvégiai megjelenése (1932) után a művet a Franklin Társulat kiadta, a könyv bevezető tanulmányának szerzője, Sík Sándor piarista szerzetes így jellemezte a szerző írói világát:

„Senkit sem ismerek a világirodalom regényírói között, aki a természetfelettit, a kegyelem valóságát és ennek az emberi lélekkel való érintkező tájait: a legbelső ént, a lelkiismeretet és a vallásos érzés világát olyan csodálatos igazsággal, szinte fogható realizmussal, és mégis a szent dolgokat megillető áhítattal ábrázolná, mint ő.”

A piarista tanár kiemelte, hogy Undset milyen „megdöbbentő erővel” mutatja meg az életben, különösen férfi és nő viszonyában „a szellemi és érzéki elemek végtelenül bonyolult összefüggéseit, végelemzésben mégis misztikus egységét”. Érdekes, hogy a Kristin Lavransdatter írása és az írónő megtérése mondhatni kéz a kézben járt: a később Nobel-díjjal jutalmazott mű befejezése után nem sokkal, 1924-ben Undset betért a katolikus egyházba (majd belépett a domonkos harmadrendbe).

Az említett trilógiából három évtizeddel ezelőtt a többek között Ingmar Bergman több filmjéből ismert híres színésznő, Liv Ullmann készített három órás filmet, amely nagy sikert aratott (a film angol felirattal a világhálón megtekinthető). A regény pedig nem oly rég új fordításban is megjelent-megjelenik: a trilógia első két része 2024-ben és 2025-ben jelent meg, az utolsó kötet nemsokára kerül a boltokba. Érdekesség, hogy a katolikus írónő monumentális művét a hazai evangélikus egyház kiadója, a Luther Kiadó adta-adja ki, nem pedig a Szent István Társulat vagy más hazai katolikus kiadó. Tudomásom szerint az utóbbi évtizedekben hazai katolikus kiadó egyetlen Undset-művet sem jelentetett meg….

Még egy Undset-műre szeretném fölhívni az olvasó figyelmét. A norvég írónő élete végén Sienai Szent Katalinról szóló művén dolgozott, a mű azonban csak halála után két évvel, 1951-ben jelent meg Norvégiában. Több mint hatvan évvel később a könyv magyarul is megjelent a Kairosz Kiadó gondozásában. Zárásul ennek a műnek a végéről idézek egy hosszabb elmélkedést, amelynek üzenete ma is érvényes (ahogy Sík Sándor idézett tanulmányában fogalmazott: Undset legjobb művei „felette állanak az időnek”):

„Nincs semmi az emberi tapasztalatokban, ami arra utalna, hogy az emberi természet nyersanyagában valaha is változott volna. Örökké húzzuk-vonjuk lefelé a természetet olyan dolgok iránti mohó vágyainkkal, melyek kisiklanak kezeink közül, mielőtt megragadhatnánk őket, s ha néha-néha mégis sikerül megragadnunk őket, nem nyújtanak kielégülést. A kielégített vágy új vágyat szül, amíg az öregség meg nem állítja a hajtóvadászatot, és a halál véget nem vet a képzelgésnek. Szüntelenül felvillannak fények természetünk mélyéből, melyek emlékeztetnek eredetünkre, arra, Akinek a képmására teremtettünk. A bennünk levő istenképből nyerünk alkotó energiát, sejtéseket az önzetlen szeretetről. /…./ Mi, emberek, szüntelenül beszennyeztük és eltorzítottuk a bennünk lévő istenképet, engedve hatalomvágyunknak, a hízelgésnek, szenvedélyeinknek, a gyűlöletnek, a bosszúvágynak, a gyönyörnek és a becsvágynak. Vagy csupán belefáradtunk mindenbe, amit elértünk, amiért küzdöttünk, és a közömbösségbe taszítjuk, amit teremtettünk. /…./ Emberi természetünk szüntelenül összeütközésbe kerül legnemesebb ideáljainkkal és Utópiáról dédelgetett legmerészebb álmainkkal. Mígnem az Utópiáról alkotott legutóbbi és legmerészebb álmaink kezünkbe nem adták azokat a fegyvereket, melyekkel, ha akarjuk, képesek vagyunk teljes egészében elpusztítani világunkat – és ki tudja, visszariad-e bármitől is az ember romboló ösztöne? Azon a napon, melyről az egyház a kezdetek óta megjósolta, hogy az Emberfia eljön, és lángokban ítéli meg a világot, talán mi magunk gondoskodunk majd a tűzről.”

[Sigrid Undset: Sienai Szent Katalin. Bp., 2014, 361-363.]

Természetesen nem ez a könyv utolsó, záró gondolata, hanem egy rövid mondat:

„Valóban rászorulunk a szentek bölcsességére.”

[I.m. 365.]

Nyitókép: lillehammer.com