Mi is valójában a kiközösítés?

Sokaknak megvan a véleménye a kiközösítésről, de csak kevesen értik igazán a mibenlétét.

A kiközösítés (excommunicatio) intézményét széles körben félreértik. A legelterjedtebb tévhit kétségkívül az, hogy e büntetés pusztán a szentáldozástól való eltiltást jelenti. Noha ez valóban részét képezi a kiközösítésnek, de csak része.

Egy másik gyakori tévedés szerint a kiközösítés az Egyházból való végleges kizárást jelenti. A múltban ez valóban így volt, ám napjainkban már nem ezt jelenti. Ma a kiközösítés olyan egyházjogi büntetés, amelynek igen sajátos és pontosan meghatározott következményei vannak – ám ezeket szinte senki sem ismeri. Mi hát valójában ez a büntetés, és miért övezi ennyi félreértés? Tekintsük át e kérdést közelebbről.

Mindkét gyakori félreértés közös tőről fakad: abból, hogy a kiközösítés (excommunicatio) szó jelentését kizárólag a múltbéli eredete (etimológiája), nem pedig jelenlegi használata alapján próbálják értelmezni. A köztudatban az ex- előtag a „korábbi” (mint az ex-feleség szemben a jelenlegivel), a „kifelé” (mint az export szemben az importtal) vagy az „eltávolítás, megfosztás” (mint az expropriáció, azaz kisajátítás) jelentéstartalmával társul. A communio (közösség, egység) kifejezést pedig vagy az Oltáriszentség magunkhoz vételeként (szentségi kommunió), vagy az Egyházhoz való tartozásként (egyházi kommunió) értelmezik.

Ebből logikusan következne, hogy a kiközösítés az Eucharisztiától való megfosztást vagy az Egyház kötelékéből való kizárást jelenti. Legalábbis így gondolnánk. A kiközösítés fogalmát és következményeit kizárólag a kánonjog alapján érthetjük meg, ez a szabályozás pedig az évszázadok során jelentős változásokon ment keresztül.

A huszadik században hosszú ideig az egyházjogot az 1917-es Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici – CIC) képviselte, amelyet 1983-ban egy új törvénykönyv váltott fel. Ferenc pápa 2021-ben kicserélte a Törvénykönyv VI. könyvét, amely az egyházi büntetőrendelkezésekkel, köztük a kiközösítéssel foglalkozik.

Mi tehát a kiközösítés? Elsősorban büntetés, ezért is tárgyalja a Törvénykönyv VI. könyve („Büntető rendelkezések az egyházban”). Az ember a büntetésre gyakran úgy tekint, mint igazság szolgáltatást célzó megtorlásra, amely fájdalmat okoz annak, aki rászolgált. Azonban többféle büntetés létezik, és a kiközösítés úgynevezett gyógyító büntetések (cenzúrák) közé tartozik.

A cenzúrák elsősorban gyógyító jellegűek. Céljuk, hogy ráébresszék az elkövetőt bűne súlyára, bűnbánatra indítsák, és ezáltal visszavezessék az Egyház teljes, rendes életébe. Azokat a büntetéseket, amelyek túlmutatnak ezen a gyógyító szándékon, és elsősorban az igazságosság helyreállítására törekednek, jóvátevő büntetéseknek (poenae expiatoriae) nevezzük.

A gyógyító büntetések vagy cenzúrák (pl. a kiközösítés) elsődleges, de nem kizárólagos célja a makacsság, engedetlenség (contumacia), vagyis az egyházi tekintéllyel való szembeszegülés megtörése, valamint a tettes visszahelyezése a hívők közösségébe. Ezzel szemben a jóvátevő büntetések – mint például a hivatal gyakorlásától való eltiltás – elsősorban az igazságosság helyreállítását és a tettes által okozott egyházi botrány orvoslását célozzák. (Beal és társai, New Commentary on the Code of Canon Law, 1312. kánon)

Ha a kiközösítés feladata elsősorban gyógyító jellegű, milyen gyakorlati következményekkel jár?

Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv értelmében a büntetés valóban az Egyházból való kirekesztést jelentette. Úgy fogalmazott: „a kiközösítés olyan cenzúra, amely kizárja az embert a hívők közösségéből” (1917-es Egyházi Törvénykönyv Corpus Iuris Canonici (a továbbiakban: CIC) 2257. kánon 1. §). Az 1983-as Törvénykönyv azonban ezt a megfogalmazást már nem vette át, így az hatályát vesztette (1983-as CIC, 6. kánon 1. § 1. bekezdés), napjainkban tehát a kiközösített személy nem szűnik meg az Egyház tagja lenni.

Ehelyett a jelenlegi (2021-es) szabályozás különféle egyházi cselekmények gyakorlásától tiltja el a kiközösítettet (1331. kánon). Így tilos neki „az eucharisztia áldozatát és a többi szentségeket celebrálni”. Ez azt jelenti, hogy egy kiközösített áldozópap nem szolgáltathat ki szentségeket, a világi hívő pedig nem keresztelhet meg senkit és nem köthet házasságot.

A kiközösített klerikusoknak és világiaknak egyaránt tilos „a szentségek vétele”. Így tehát igaz a tétel, hogy a kiközösített személy nem járulhat szentáldozáshoz, de a kiközösítés lényege nem ebben rejlik. Ha így lenne, minden halálos bűn elkövetése kiközösítést vonna maga után, ám erről szó sincs.

A klerikusok feladatai közé tartoznak a szentelmények (például áldások) kiszolgáltatása és a nem szentségi liturgiákon (mint pl. zsolozsma) való részvétel. A világiak szintén kiszolgáltathatnak bizonyos szentelményeket, és aktívan bekapcsolódhatnak a zsolozsmába. Kiközösítés esetén azonban mindkettőjüknek tilos „szentelményeket kiszolgáltatni és más istentiszteleti szertartásokat végezni”.

Ez nem jelenti azt, hogy a kiközösített személyek nem lehetnek jelen a szentmiséken. Sőt, a vasárnapi miselátogatási kötelezettségük továbbra is fennáll. Csupán tilos számukra „az itt említett szertartásokban bármilyen cselekvő részt vállalni”.

Ugyancsak tilos számukra „egyházi hivatalokat, tisztségeket, szolgálatokat és funkciókat gyakorolni”. Világiak esetében ez azt jelenti, hogy nem tevékenykedhetnek katekétaként, ministránsként, lektorként (felolvasóként), stb.

Végezetül a kiközösítettnek tilos „kormányzati intézkedéseket végezni.” – ez a tilalom rendszerint a klerikusokat érinti, mivel az Egyház belső kormányzati rendszerében általában ők gyakorolják a törvényhozói, végrehajtói vagy bírói cselekményeket.

Ezek a következmények a kiközösítés minden formájára érvényesek, ám lehetnek továbbiak is.

Az egyházjog a kiközösítés két fajtáját ismeri: az önmagától beálló kiközösítést (latae sententiae), amely egy adott büntetendő cselekmény elkövetésével automatikusan érvénybe lép, valamint az utólag kimondandó kiközösítést (ferendae sententiae), amelyet a püspök szab ki, miután a tettest hiába intette meg, az mégis megmaradt bűnös magatartásában.

Ha a püspök kiszabja a kiközösítést (ferendae sententiae), vagy hivatalosan kinyilvánítja az önmagától beálló kiközösítést, az 1331. kánon további szigorú következményeket léptet életbe.

Így például, amennyiben a kiközösített személy mégis megpróbálná megszegni a szentségek kiszolgáltatására, vételére vagy a liturgián való aktív részvételre vonatkozó tilalmakat, úgy őt „el kell utasítani, vagy a liturgikus cselekményt meg kell szakítani, hacsak ezt súlyos ok nem gátolja”. Más szavakkal: ki kell őt vezetni a templomból, vagy fel kell függeszteni a szertartást, ha az illető nem hajlandó csendben távozni.

Bár a kormányzati intézkedések végzése minden kiközösített számára tilos, ezek az intézkedések érvényesek, ha nem is törvényesek. Ha azonban a kiközösítést a püspök már kiszabta vagy kihirdette, a kiközösített „a kormányzati intézkedéseket érvénytelenül végzi” – vagyis azok jogilag semmisnek tekintendők.

Hasonlóképpen, az ilyen helyzetben lévő személy „el van tiltva attól, hogy éljen a korábban engedélyezett kiváltságokkal”. A kiváltság az illetékes egyházi hatóság által biztosított különleges kedvezmény. Ha például a püspök egyházmegyei hozzájárulást vet ki, de valaki felmentést kapott ez alól, e kedvezményt elveszíti, amennyiben hivatalosan kiszabott vagy kihirdetett kiközösítés alá kerül.

Ha az illető az Egyháztól kapta jövedelmét, ez is veszélybe kerül, hiszen a Törvénykönyv kimondja, hogy a tettes „a tisztán egyházi jogcímen őt illető juttatásokat nem szerzi meg”. Végezetül az ilyen személy „jogilag képtelen arra, hogy hivatalokat, tisztségeket, szolgálatokat, funkciókat, jogokat, kiváltságokat és tiszteletbeli címeket szerezzen”.

Létezik-e még kiközösítés napjainkban? Igen, ámbár a püspökök vonakodnak azt alkalmazni.

Valószínűleg leggyakrabban annak a maroknyi kánonnak az alapján történik, amely önmagától beálló (latae sententiae) kiközösítést ír elő – ilyen például az abortuszban való tudatos, szándékos és közvetlen közreműködés (1397. kánon 2. §). Az ilyen önmagától beálló kiközösítések az esetek többségében rejtve maradnak a nyilvánosság előtt.

Ugyanakkor a kiközösítés még azokban az esetekben sem feltétlenül lép életbe, amelyekre a Törvénykönyv előírja azt. Számos körülmény létezik ugyanis, amely megakadályozhatja az automatikus kiközösítés beálltát (1321–1325. kánonok). Ezek közül a legfontosabb, ha az elkövető nem tud a kiközösítés létezéséről. (1323. kánon 2.§).

Mivel a püspökök nem szívesen szabnak ki kimondandó (ferendae sententiae) kiközösítést, gyakran inkább kinyilvánítják, hogy az illető önmagától beálló kiközösítést vont magára. Ez világossá teszi a hívek számára, hogy a kialakult helyzetért magát a tettest terheli a felelősség, és a főpásztor nem önkényesen vagy könyörtelenül járt el.

Példaként említhető, hogy 2020-ban Jaime Soto sacramentói püspök hivatalosan kinyilvánította: Jeremy Leatherby atya az önmagától beálló (latae sententiae) kiközösítést vonta magára, mivel a skizma (szakadárság) bűnébe esett (751. kánon; 1364. kánon 1. §), amikor nem volt hajlandó elismerni Ferenc pápa legitimitását. Előfordulnak azonban olyan esetek is, amikor a főpásztorok előzetes figyelmeztetést követően kimondandó büntetésként (ferendae sententiae) sújtják a tettest kiközösítéssel. Így tett 2008-ban Raymond Burke akkori St. Louis-i érsek is, aki egy irgalmas rendi nővért közösített ki, amiért az illető részt vett egy pappá szentelési szertartáson, amelyen egy nőt szenteltek pappá. (1379. kánon 3. §.).

Még ha ilyen kiszabott kiközösítésre kerül is sor, annak célja mindvégig gyógyító jellegű. Az Anyaszentegyház állandóan imádkozik a kiközösített hívők megbánásáért, és vágyakozik arra, hogy újra üdvözölhesse őket a normális katolikus életben.  

Miként Urunk, Jézus Krisztus tanította: „Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen.” (Lk 15,7).

Fordította: Ujvári Szonja
Forrás: catholic.com