105. nap: Elvégeztetett

Korszak: Messiási ellenőrző pont

Ima

Mennyei Atyánk, köszönjük Fiad önkéntes áldozatát! Köszönjük, hogy Fiad a világba jött, nem azért, hogy megítélje azt, hanem hogy megmentse. Ez pedig azáltal történt, hogy Ő életét adta barátaiért és ellenségeiért egyaránt, hogy barátok tudjunk lenni benne. Feltámadása után a tanítványokat „Shalom”-mal, békével köszöntötte. A békével, amit a világ nem tud megadni. Ő megadja nekünk ezt a békét azáltal, hogy tanítványaira bízta a bűnbocsátó hatalmat, meghirdette Isten országát és elküldte a bennünk lakást vevő Szentlelket. Atyánk, köszönjük neked mindezt, és tudjuk, hogy sohasem lehetünk neked elég hálásak. Most Jézus nevében adunk ezért hálát neked. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Elmélkedés

Tegnap a Barabást választó tömeg kiáltozásával fejeztük be, és ma azzal indítunk, hogy Jézust megostorozzák, halálra ítélik, bár Pilátus nem találja őt bűnösnek. Az evangélium elején Keresztelő János azt mondja: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29), és amikor Jézust elítélik, az éppen abban az órában történik, amikor az ünnepre készülve a bárányokat leölik a templomban. Emlékeztek, hogy a húsvéti báránynak hibátlannak kell lennie? Pilátus pedig ezt mondja Jézusról: „Én nem találom semmiben sem bűnösnek” (Jn 19,4). Nem volt szabad a bárány csontjait eltörni, és Jézus csontját sem törik meg a kereszten. Ha ezt mi szemtanúként láttuk volna a helyszínen, nem gondoltuk volna, hogy Jézus keresztre feszítése áldozat volt, hanem egy kivégzést láttunk volna benne. De számunkra János egyértelművé teszi ezt a párhuzamot és rámutat, hogy miért mondja Jézus a saját életéről: „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda” (Jn 10,18). Mert feláldozza magát, mint Isten igaz Báránya, aki elveszi a világ bűneit. 

Hallottuk Ábrahám történetében, hogy hogyan vette az apa egyetlen, szeretett fiát és miként ajánlotta fel Istennek egy magaslaton. A Golgota is egy domb a városfalon kívül, Morija hegye pedig Jeruzsálemben, a városfalon belül található. Ez utóbbin akarta feláldozni Ábrahám Izsákot, és erre a magaslatra épült a templom, míg a Golgotán található ma a Szent Sír-bazilika. A kettő között kis földrajzi távolság, mintegy 700-900 méter, és nagy szimbolikus párhuzam van. Az Ószövetség eseménye előképe a Golgotának, még ha nem is ugyanazon a helyen történt, de egyazon hegyvidéken egy völgy két oldalán. Emlékeztek, Ábrahám azt a választ adja fia kérdésére, hogy „Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz”(Ter 22,8). Mi pedig tudjuk, hogy Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit és ő az áldozat is.

A most következő magyarázathoz előre is elnézést kérek. Nagyon biblikus és sűrű lesz, de gyönyörű. Több órás kutatómunkám eredménye, ami nagyon izgalmas volt. Fogadjátok szeretettel!

Szóval a 19. fejezetben van egy mondat, ami nem tűnik túl lényegesnek. Legalább is számunkra…  Ebben a mondatban arról van szó, hogy a katonák, akik keresztre feszítették Jézust, elvették a ruháit és négy részre osztották maguk között. De a köntöséről azt mondja az evangélium, hogy „varratlan volt, egy darabból szőve” (Jn 19,23). Ezért megegyeznek a katonák egymás közt: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen” (Jn 19,24). Mi erről azt mondanánk, hogy ez csak egy mellékes megjegyzés. Egy első századi zsidó azonban azt mondaná: várjunk csak, hiszen ez a ruhadarab egy ketonet. Agörög fordítása a χιτών (chitōn). Ha megnézzük a Szentírásban, hogy hol találkozunk még e ketonettel, akkor több helyet is találunk: a Teremtés könyve 37. fejezetében Józsefnek ilyen köntöst csináltat az apja, Jákob. És láttuk, hogy József, akit eladnak testvérei, végül megmenti a népet a biztos haláltól: ő egyfajta előképe a Messiásnak.

Azután később a ketonetet magyarul csak ruhának vagy megszentelt vászonköntösnek fordítva találjuk a Kivonulás könyve 28. és 40. fejezetében, amikor Áron fiait beöltöztetik a papi ruhába; illetve amikor a pap a bűnért való áldozat bemutatására belép a szentélybe, akkor szintén ezt kell magára vennie. De később, Ezdrás és Nehemiás könyvében is papi ruhaként találjuk, akárcsak a Leviták könyvének számos pontján. A ketonet tehát papi viselet. Jézuson is ez van, mikor felajánlja magát bárányáldozatként az Atya dicsőségére. Tehát, Jézust nem kivégezték! Ez furán hangozhat látva kiszolgáltatottságát és a szörnyű eseményeket, de emlékeztek, hogy korábban, a János 10,18-ban azt mondta az életéről: „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda”. Ez óriási különbség. És itt most ő a ketonetbe öltözött pap, aki felajánlotta az áldozatot. Ő az áldozat. És Ő az oltár is. Azaz Ő a teljes húsvéti áldozat. Ezt így foglalja össze az V. húsvéti prefáció, a szentmise eucharisztikus imájának bevezető hálaadó része a szentmisében: „Ő ugyanis feláldozta magát értünk, és amikor testét felajánlotta a kereszten, ő lett a pap, az oltár és az áldozati Bárány.” Ráadásul van itt egy erre a bizonyos ruhára utaló jelző, ami az egész Újszövetségben csak itt, a Jn 19,23-ban szerepel. Ez pedig az „arafosz”, azaz varratlan. Miért volt fontos János evangélistának ezt megjegyezni? Valószínűleg azért, mert a varratlanság, az egybeszövés egy másik ruhára, az efodra utal a Kivonulás könyvében és a Leviták könyvében is. A Kivonulás könyvében találjuk az elkészítésének módját, amit talán kicsit unalmasnak találtunk, amikor olvastuk, de most látjuk, hogy mennyire fontos volt. Ezt írja a 28. fejezet 7. és 8. versében: „Két összefűzött vállpántból álljon, s a két végén legyen összekötve. A rögzítésre szolgáló kötés ugyanolyan szövet legyen, alkosson vele egy darabot” (Kiv 28,7-8).

Míg a korábban említett ketonetet minden pap viselte, úgy, mint manapság a katolikus papok az albát, a hosszú fehér ruhát a miseruha alatt, ám az efodot főként a főpap viselte. János ki akarja emelni Jézust, mint örök főpapot, ami alapot ad az V. húsvéti prefáció mondanivalójának: Ő a pap, az oltár és az áldozati Bárány.

Ehhez a részhez még egy utolsó dolgot engedjetek meg. Jézus a kereszten Máté és Márk evangéliumának tanúsága szerint a 22. zsoltár kezdő szavait imádkozza: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Ezt a kezdetet Jánosnál nem találjuk, viszont ugyanebből a zsoltárból a 19. versre utal az evangélista: „elosztják maguk közt ruhámat, köntösömre pedig sorsot vetnek” (Zsolt 22,19). Érdemes végigolvasni ezt a zsoltárt, mert több messiási prófécia, azaz a Messiásról és szenvedéséről előre megírt részlet található benne, mintha helyszíni tudósítás lenne a Golgotáról. És bár a zsoltár eleje nagyon szenvedéssel teli, a vége reménnyel és Isten szabadításával, dicsőítésével zárul (Zsolt 22,23-32). Emiatt sok teológus úgy látja, hogy a zsoltár a szenvedéstől a megváltásig vezető ívet mutatja.

Sok mindent lehetne mondani Jézus megváltó tettéről, de engedjétek meg, hogy most csak Jézus keresztfán kimondott néhány szavát, mondatát emeljem ki.

Az első ‒ amikor ránéz anyjára, azt mondja: „»Asszony, nézd, a fiad!« Aztán a tanítványhoz fordult: »Nézd, az anyád!«” (Jn 19,26-27). A hagyomány szerint ez a tanítvány az evangéliumot író János, de Isten minden szeretett tanítványának is szól ez a mondat, akik mi vagyunk: te és én. Jézus a kereszten nekünk adja az édesanyját, hogy legyen minden tanítvány anyja. „Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány” (Jn 19,27) – olvassuk tovább a szövegben. Ez a meghívás mindannyiunkra, minden keresztényre vonatkozik. Tudom, hogy lehetnek olyan tagjai is ennek a bibliaolvasó szemináriumnak, akik nem katolikusok, és ők most úgy gondolhatják, hogy „igen, ti katolikusok különleges szerepet tulajdonítotok Máriának”. Pedig Mária mindenki számára különleges, hiszen Jézus a kereszten mindannyiunk édesanyjául adta a saját édesanyját. Nemcsak a katolikusok, hanem minden tanítvány számára. Ha ez nem történt volna meg, akkor, mivel az Egyház Krisztus jegyese – ezt látjuk majd néhány páli levélben és a Jelenések könyvében –, Mária pedig Krisztus édesanyja, akkor jogilag Mária az Egyház anyósa lenne… Bár száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Mária a világ legtündéribb anyósa lenne, de mégis mennyivel jobb, hogy Jézus édesanyánkul adta őt.

Jézusnak egy másik szava az utolsó vacsora beteljesedése a kereszten. Ez pedig a „Szomjazom” (Jn 19,28). Ekkor egy ecettel teli edénybe mártott szivacsot izsópra tűzve emelnek a szájához. Az izsóp egy illatos, 30-60 cm magas gyógynövény, amivel már korábban találkoztunk. Emlékszünk, a Kivonulás könyvében, Egyiptomban, a kivonulás előtti utolsó estén az izsópot a bárány vérébe mártották a zsidók, és házuk ajtajának ajtófélfáit hintették meg vele. Izsópot használtak az áldozati rítusoknál a szent sátorban is a vér hintésére.

Jézus a pap, Ő az áldozat és az oltár is. Abban a pillanatban teszi teljessé a zsidó húsvétot, amikor az ecet – vagy még inkább savanyú bor – megízlelése után kimondja: „Beteljesedett!” (Jn 19,30). A zsidó húsvéti áldozat kapcsán az utolsó vacsorán elhangzó mondatok: „ez az én testem” és „ez az én vérem, mely értetek adatik” a kereszten kimondott „beteljesedett” szóval kapcsolódnak össze. Az utolsó vacsorán Jézus nekünk adta testét és vérét az Eucharisztiában, ezzel elővételezve keresztáldozatát. A kereszten pedig teljesen szabadon, saját akaratából felajánlotta testét és vérét az Atyának. Halálakor issza ki teljesen küldetésének kelyhét (vö. Mt 26,42; Jn 12,28).

Annyi mindenről lehetne és kellene még beszélni… A feltámadás utáni időszakból a Szentlélek ajándékát emelném még ki, akit Jézus az apostolainak ad első megjelenésekor, húsvétvasárnap este. Ezt mondja: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,22-23). Ezen a különleges módon csak az apostolok kapják meg a Szentlelket, egy sajátos felhatalmazással. Innen származik a papok bűnbocsátó hatalma, amit az apostolok kézföltétellel és imádsággal adtak aztán tovább. És ez a hatalomátadás mind a mai napig így történik a papszenteléskor: kézföltétel és imádság által. És ez az apostoli szukcesszió, folytonosság, azaz a papszentelésben e bűnbocsátó hatalom továbbadása töretlen a katolikus Egyházban. Így a XXI. század papjai is megkapják ezt a bűnbocsátó hatalmat. Ezért tudnak gyóntatni és feloldozni a bűnöktől Isten nevében. Jegyezzük ezt meg, mert ez a szentgyónás legfontosabb bibliai alapja.

Még egy nagyon mély találkozásról szólnék a Genezáreti tó partján, amely megmutatja, hogy van lehetőségünk jóvátenni és helyrehozni a hibákat, bűnöket. Ennek szép példáját látjuk akkor, amikor Jézus háromszor kérdezi meg Pétert: „Szeretsz engem?” (Jn 21,17).A szeretetnek a görögben több szintje van, amit három különböző szóval fejez ki: agapé, filia és erosz. Ez utóbbi a szeretet testi kifejezése. Ez itt most nem szerepel, de a másik kettő igen. Az első kérdésnél a görög „agapé” szóból származó „agapaó” igét használja Jézus: „Agapasz me?”, ami azt jelenti: „Szeretsz úgy, mint én téged? Isteni, ingyenes, önfeláldozó szeretettel?” Péter válaszában azonban azt mondja, hogy „Filó sze”, azaz, „szeretlek téged”. De itt nem az „agapé”, hanem a „filia” görög szóból származó „fileó” ige szerepel a szövegben, melynek jelentése: „barátként, emberi módon szeretlek”. Jézus újra megkérdezi őt az „agapé” szóval, és Péter ismét a „filia”-val válaszol: „emberi módon szeretlek”. Harmadszorra Jézus változtat a szóhasználatán és azt kérdi: „Fileisz me?”, azaz „Barátként, emberi módon szeretsz?” Péter erre a harmadik kérdésre elszomorodik. Ennek két oka is van: a háromszori kérdezés eszébe juttatja a háromszoros tagadását. Ugyanakkor azért is, mert Jézus a harmadik kérdésben alább adja, és az isteni, ingyenes, önfeláldozó szeretetről az emberi szintre kérdez rá. Szinte azt sugallva Péternek, hogy „nyugodt lehetsz, még az emberi, baráti szintű szeretetben sem lesz könnyű kitartani”. És Péter már nem hősködik, mint az utolsó vacsorán, hanem alázattal, ezt válaszolja: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” Megint csak a „filia”-val, a baráti szintű, emberi szeretettel. Tudja, hogy Jézus előtt nincs mit takargatnia, nem kell álarcot viselnie, úgyis ismeri jól, de nem csak ismeri, hanem szereti is. És ez a lényeg.

Jézus azt akarja, hogy ingyenesen, önfeláldozó szeretettel szeressük Őt, ahogy Ő minket. De ha nem tudjuk úgy szeretni, ahogyan Péter sem tudta, akkor Jézus nagy irgalommal azt is elfogadja. Ez olyan megerősítő! Jézus nemcsak találkozik velünk és elfogad bennünket. Ő meggyógyít, és helyrehozza az életünket, helyreállítja eredeti méltóságunkat.

És pontosan ezt teszi Jézus Máté evangéliumának 16. fejezetében, amikor ezt mondja: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,18-19). Itt pedig az a Péter van jelen, aki korábban megtagadta… De Jézus megerősíti Pétert és megmutatja a bizalmát iránta. Feladatot bíz rá, nem is akármilyet. Azt mondja: „Legeltesd bárányaimat!”, „Legeltesd juhaimat!”, „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,15-17). Ezzel helyreállítja Péter méltóságát, megbízik benne. És a jó hírem számodra az, hogy ugyanezt teszi velünk is! Legyenek ezek a remény szavai olyan időkre, amikor úgy érezzük, hogy minden elveszett, mert valamit nagyon elfuseráltunk… Amikor visszamegyünk Jézushoz, Ő nemcsak megbocsát, nemcsak kibékít magával, hanem hatalma van arra is, hogy helyreállítsa azt, ami elromlott, helyrehozza az életünket. Adjunk hálát ezért! Dicsőség az Úrnak!

Istenem, ez olyan szép! Elnézést, hogy ez most ilyen hosszú lett, de ezeket el kellett mondanom. Ne haragudjatok! De óriási ez az ajándék. Olyan jó, hogy ilyen Istenünk és Megváltónk van. Ugye?

Ez az utolsó nap most az első Messiási ellenőrzőpontnál. És sajnos van egy rossz hírem: most nem elég egyet aludni, hogy újra valamelyik evangéliumot olvassuk, hanem kb. ötvenet… De van jó hírem is: holnap, a 106. napon is Isten igéjét olvassuk, történetesen, visszatérve az Ószövetséghez, ahol Sámuel első könyvének 9. és 10. fejezete következik egy csipetnyi Példabeszédek könyvével megfűszerezve.