Hogy ne száradjon el a szívünk
Húsvéthétfő reggelén, a mise végén, papunk a férfiakhoz fordult, akik ma a szokásokhoz híven meglocsolják szeretteiket – édesanyát, feleséget, lányukat stb. S elhangzott egy érdekes mondat: azért locsoljuk meg őket, hogy ne száradjon el a szívük, ne száradjon el bennük a szeretet.
Aztán papunk elindult a padok felé, szenteltvízzel meghintette a híveket. Nem csendült fel a „Vidi aquam…”, amelyet húsvéti időben ilyenkor énekelni szokás: „Láttam, hogy víz tör elő a templomból, annak jobb oldaláról, s kikhez elért e vízár, megszabadultak és énekelték: alleluja, alleluja.” A „vízár” Jézus átszúrt jobboldalára utal, amelyből víz és vér folyt a keresztfán, s amely által megszabadultunk; a szeretet legyőzte a bűnt, az élet a halált.
Miközben papunk körbejárt a hívek között, az idézett éneket magamban dúdolva arra gondoltam, pontosabb lett volna úgy fogalmazni: ne száradjon el a szívünk. Így, többes számban. Tehát abban se száradjon el a szív, aki a másikat a „száradás kísértése” ellen meglocsolja.
Évek óta szokásom, hogy húsvéthétfőn képzeletben felkeresem rég eltávozott édesanyámat. Felkeresem néhány éve, fiatalon eltávozott feleségemet. Képzeletben a fejük fölé emelem a kezemet, s meglocsolom őket. Mert a szeretet nem múlik el soha, áttöri tér-idő korlátait.
A férfi-nő életre szóló szövetségét megalapozó szeretetről írta boldog emlékű Márton Áron püspök:
„Az ilyen szeretet az egyik személy lelkének a legmélyéről fakad és a másik lelkének a legmélyéig hatol, s egymás iránti szeretetüket áthatja az egymás iránti tisztelet és felelősség. Az ilyen lekötöttség pedig örökre szól. Amint az igazi szeretetnek is csak egy szava van: örökre.”
Ez az „örökre szóló” szeretet nem önmagát akarja, ahogy XVI. Benedek pápa fogalmazott, hanem a másik
„javát akarja: lemondássá válik, áldozatkészséggé válik, sőt akarja ezeket”.
Nemrég olvastam egy érdekes könyvet a párkapcsolatok nehézségeiről – hogy valódi elköteleződés hiányában milyen könnyen szárad el egyesek szíve. A szeretet inflálódásának, „világméretű pusztulásának” korát éljük; a feltétlen, a másik javát akaró szeretet már-már hiánycikk; „lemondás”, „áldozatkészség” – lomtárba került szavakká silányulnak; szorosnak vélt kapcsolatok bomlanak föl, sok-sok ember magánélete romokban hever. Akivel közös úton, közös cél felé indultunk el, egyszer csak szó nélkül távozik, eldob minket, akár egy koszos papírzsebkendőt – tudatosítva bennünk, hogy az ő életében csereszabatosak voltunk. Ilyesmit nehéz feldolgozni; a lélekben a „miért”-re választ kereső, furcsa beszélgetés zajlik- „valahogy olyan az egész, mintha Istennel beszélgetnék, a beszélgetés azért túlzás, mert Isten egyelőre nem válaszol nekem”, írta kapcsolata fölbomlását boncolgató egyik szövegében a kitűnő író-költő, Oravecz Imre.
Húsvét küszöbén mesélte egy barátom, hogy társa egyik napról a másikra megalázó módon kidobta az életéből. Régóta készült erre a húsvétra, társa nem oly rég lett elsőáldozó, azt gondolta, valami új – Krisztusban új! – kezdődik közös életükben. Ha most beszélnék vele, papunk ma reggeli szavait idézném, s hozzátenném: képzeletben locsold meg azt, aki társad volt, s aki megtagadva a közös éveket, szó nélkül eldobott. Ha másnak a szíve elszáradt, ne engedd, hogy a te szereteted is elszáradjon. Aki szeret, nem lesz soha közömbös, mert akkor
„többé nincs remény, hogy a jót tudja választani” (Erich Fromm).
Gondolj arra, amit a nagy orosz filmrendező, Andrej Tarkovszkij írt a naplójában több mint négy évtizeddel ezelőtt:
„Csak a szeretet tud ellenállni ennek a világméretű pusztulásnak … és a szépség. Hiszem, hogy csak a szeretet tudja megmenteni a világot. Nélküle minden elpusztul.”
Ez is igazi húsvéti üzenet.
