Tündérmesétől a valóságig – A reális elvárások öröme
Manapság minden eddiginél nagyobb szükségünk van rá, hogy mielőbb foglalkozzunk elvárásainkkal. Lássuk, miért lehetünk boldogok, ha mérsékeljük azokat.
Valamikor réges-régen a tündérmesék így végződtek: „és boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Azonban a közösségi médiában nemrég megosztottak egy őszintébb, modern változatot, amelyben ez olvasható: „Így a herceg és a hercegnő mérsékelték elvárásaikat, és nagyjából elégedetten éltek, míg meg nem haltak.”
Vicces dolog, de kínosan találónak tűnik.
Valahogy már nem érjük be a reménnyel, hogy valami jó lesz, hanem azt kezdjük elvárni, hogy tökéletes legyen. Tökéletes kapcsolatokat várunk el, amelyek sosem okoznak csalódást, tökéletes gyerekeket, akikben legjobb törekvéseink tükröződnek. Elvárjuk, hogy tökéletes legyen a testünk, a nyaralásunk, a karrierünk, sőt még a lelki életünk is. Ha nem is csupán a közösségi média hozta létre az ilyen irányú nyomást, de mindenképpen felerősítette avval, hogy gyönyörűen kiválasztott pillanatok sokaságával áraszt el, azt sugallva, hogy mindenki másnak sikerül mindez.
A baj nem az, hogy reménykedünk. A remény kell az élethez. A baj az, hogy tévesen azt hisszük, jogunk is van elérni minden reményünk beteljesülését. Aztán csodálkozunk, hogy miért is érezzük olyan nehéznek az életet.
Elvárásaink szép csendesen kiszívják az erőnket. Valamiféle frusztrációként jelentkeznek, amit nem igazán tudunk megnevezni. Úgy érezzük, hogy a dolgoknak mostanra könnyebbnek kellene lenniük, vagy az gyötör, hogy valahogy le vagyunk maradva. Bekúszik ez a házasságunk, a szülői mivoltunk, a hitünk területére, érezzük abban, ahogyan pihenünk – vagy éppen nem tudunk pihenni. És ha valóság nem esik egybe elvárásainkkal, gyakran lesz úrrá rajtunk a csalódás, amit keserűség vagy csüggedés követ.
Az Instagram csak rontott ezen a helyzeten, nem azért, mintha új keletű dolog lenne, hogy másokhoz hasonlítgatjuk magunkat, hanem azért, mert ez mára állandó gyakorlattá lett. Hétköznapjainkat mások legcizelláltabb pillanataihoz mérjük. Megélt valóságunkat az életnek egy olyan verziójához hasonlítjuk, amelyet megvágtak, szerkesztettek és gondosan feliratoztak. Anélkül, hogy észrevennénk, kezdjük azt hinni, hogy akkor lehetünk elégedettek, ha elérjük, hogy életünk végre olyannak látsszék, mint amilyennek elképzelésünk szerint lennie kellene.
De elvárásaink helyes kezelése nem arról szól, hogy lemondunk az örömről. Arról szól, hogy egyre bölcsebbé válunk.
Szeresd az életet olyannak, amilyen
Elvárásaink mérséklése nem azt jelenti, hogy feladjuk az álmainkat, vagy kevesebbel elégszünk meg, mint amennyit érdemlünk. Azt jelenti, hogy szeretni tudjuk az életet olyannak, amilyen, nemcsak olyannak, amilyenné reményeink szerint válnia kellett volna.
Ez annak a csendes felismerése, hogy a legjelentősebb dolgok jó része – a szeretet, a hit, a növekedés, a szentség – lassan és tökéletlenül bontakozik ki. Nem tűzijátékként robbannak az életünkbe. Szelíden érkeznek, gyakran a hétköznapi rutin álruhájában.
Létezik egy meglepő szabadság, amit akkor érzel, ha nem kívánsz többé nagy produkciókat az élettől. Mikor megengeded, hogy az emberek emberek legyenek, a tervek változzanak, időnként kiszáradjon az imaélet, és a szeretet inkább hűségesnek, mint lángolónak tűnjön, akkor megenyhül valami benned. Elönt a hála. A béke lehetővé válik.
A katolikus bölcsesség mindig is értette ezt. A szentség ritkán drámai. Inkább hűséges kitartást, mindennapi erényt jelent, újra meg újra a szeretet választását, állandó jelenlétet és bizalmat abban, hogy Isten munkálkodik akkor is, amikor semmi különös nem történik.
És talán ez az igazi hepiend: Nem tökéletesség, hanem jelenlét; nem hiánytalan boldogság, hanem mély elégedettség. És látni fogod, hogy a mérsékelt elvárások nem zsugorítják össze az életet. Teret adnak neki.
És valóban, úgy látszik, hogy a „nagyjából elégedetten éltek, míg meg nem haltak” megközelítés alapján kegyelmekben gazdag életet élhetünk.
Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: Aleteia
